(A
cukrászda nagytermében mindössze két férfi, két kisgyerek ül és hat nő. Derék
apák ozsonnáztatják fiaikat, akik könyökig vájkálnak a krémesek,
szerecsenfánkok, habtekercsek gyönyörében. A nők álmatagon könyökölnek a
márványasztalkákra. Előttük ezüstkannában tea párolog. Mindnyájan kivétel
nélkül cukortalan teát isznak. Merengve gondolnak negyvenhat kilójukra, az
uszodamérlegre, a korszépség eszményére. Olykor előveszik kézitükrüket, az
orrukat puderezik, a szájukat pirosítják, majd egy kanálka keserű levet
hörpintenek, minek folytán a szemlélőben azt a benyomást keltik, hogy a
teát rizsporral élvezik s hozzá időnként egy kis festékrudat harapdálnak. Én
a cukrásszal a háttérben beszélgetek, halkan, hogy a vendégek meg ne hallják.)
- Mondja,
miért nem esznek a hölgyek?
- (Suttog.)
Nem mernek. Félnek.
-
Mitől?
- A habtól,
a krémtől, a csokoládétól. Mindentől.
- És mégis
ide járnak? Ide, ahol annyi a kísértés, ahol egy meggondolatlan cselekedetükkel
pár perc alatt visszaszerezhetnék azt, amit hónapok alatt lekoplaltak,
letornásztak, leúsztak magukról? Látja, ez az igazi hősiesség.
- Tetszik
tudni, tizenöt évvel ezelőtt mit fogyasztottak ugyanezek a nők?
Először is kávét rendeltek, duplahabbal, megettek hozzá két túrósbélest,
utána három-négy édes süteményt. Némelyik ötöt-hatot. Ma semmit. (Ujjával
fricskáz.) Ennyit sem.
- Önnek is
haladnia kellene a korral.
- Hogyan?
- Sütnie
kellene keserű süteményeket is.
-
Próbáltam. Tavaly készítettem egy száraz szeletet, keserűmandulából.
Keményet, mint a kő, keserűt, mint a kinin. Ahhoz se nyúltak.
- Akkor
folyamodjék hangosabb eszközökhöz. Nézze, a sörgyárak már rájöttek erre. Annak
idején így hirdették árujukat: „X sör hizlal!” Ma ezt olvassuk: „X sör nem hizlal!”
Vagy hozzon forgalomba fogyasztó habokat, hashajtó fánkokat, szeletkéket egy
csipetnyi patkányméreggel a tetejükön, pisztácia helyett. Ez menne.
- Azt
hiszi?
- Azt. És
kik falják föl ezt a rengeteg holmit?
- A férfiak
s a gyerekek. Meg azok a nők, akik hiába fogyasztották magukat. Ezek,
miután belátták, hogy semmiféle kúra se vezet eredményhez, egy napon
bűnbánóan visszatérnek ide s istenigazában leeszik magukat. (Komoran.)
A sárga földig.
- Melyik a
legédesebb szájú ország?
- Még
mindig a miénk. Budapesten a háború előtt 114 cukrászda volt, most 300 s
mindegyik megél.
- Vannak az
önök iparában is divatok?
- Minden
kornak más a stílusa. Mikor én fiatal voltam, a diós- és mákospatkó kelt
legjobban, a gyermekek pedig árpacukrot szopogattak. Most három-négy mákos- és
dióspatkót sem lehet eladni egy nap, mind rám szárad. A krém hódít, a krémmel
töltött cukrok, a szerecsenfánk, mindenekelőtt a krémes, melyből
naponta csak mi 1400 darabot adunk el. (Neoromanticizmus.) A jövőé?
Talán a marcipánsütemény. Újabban például igen kedvelik ezt az
őszibarackot utánzó tésztát, csokoládéhabbal töltve. Nem az, aminek
látszik. (Expresszionizmus.) Természetesen a régi dobos verhetetlen. (Dobos,
a néhai pesti cukrász klasszikus marad.)
- Lakodalmi
torták?
-
Olykor-olykor visznek egyet. Manapság azonban már a cukrász nem formál
tornyokat, nem mintáz cukorból való székesegyházakat, figurákkal, galambokkal,
a menyasszony és a vőlegény másával. (Rokokó.) Vége a „spanische
Wind-torte”-nek is. Csak az anyag a fontos. Az, hogy mindent meg lehessen enni,
még a fölírást is.
(A
műhelyből édes vanília-illat árad. Bevezettetem magam. Amóniákkal
hűtött fagylalttartályokat látok, limburgi májpástétomot, fogasokat
kocsonyában, villamos habverőket, a linzi torta halvány tésztáját
nyujtófák alatt, óriási rézüstökben a krémes lepény aranysárga töltelékét.
Berregve működik a csokoládé-gép. Fönn nyersen dobják belé a gyarmati
kakaót s alul vajjal, cukorral édesítve csöpög ki s barna sarával befröccsenti
a cukrászok fehér kötényét. Hejh, ha gyermekkoromban egyszer ilyen
csokolédébörtönbe zártak volna be, legalább két hétre. Naponta háromnegyed kiló
csokoládészemetet söpörnek ki. A fal is csokoládés. Itt mindent le lehetett
volna nyalni.)
|