KARDALOSNŐ

(Olvasó, mondd, mit képzelsz, micsodát láttam ezen az ametiszt-lila júniusi estén? Öltözőben jártam. Ez az Ő öltözője volt. Az Övé, de bizony másoké is. Azoké, kik véletlenül betoppannak, hogy magukra öltsék jelmezüket s kifessék szájukat pirosra, szemhéjukat kékre, szemöldjüket feketére. Nem találkoztam itt párducmacskákkal, kiket színházi lapokból ismersz. Ópiumos cigarettát se füstöltem, kokaint se szippantottam a démon csuklójáról fityegő méregszelencéből. Margitka ült előttem, aki kardalosnő és huszonkétéves. Három villanyláng pislákolt a tükrök fölött s öt nő öltözködött olasz udvarhölgynek. Lehár napilapokból kinyírt arcképe ékeskedett a falon, mint egyebütt Beethoven maszkja meg Mary Pickford és Pola Negri fotográfiája. Aztán egy dali evezősbajnok arcképe. Dunántúli tájszólással beszélt egy termetes öltöztetőnő. Arcáról századok szerelmi tapasztalata tekintett rám. Margitkával való párbeszédem rövid.)

- Mi ez a csokor itt?

- A hercegnőnek nyujtjuk át.

- Milyen hercegnőnek?

- A harmadik felvonásban. Most udvarhölgyek vagyunk, az elsőben parasztlányok.

- Azt hittem a magáé.

- Dehogy. Művirág. (Megszagolja.)

- Remélem, kapott már csokrot.

- Én? Soha.

- Csak volt egy pár szerepe, mikor az újságok is megemlítették?

- Ó. (Szerényen.) A „Bűvös vadász”-ban. Egy koszorúslányt énekeltem. Az szóló. De hárman szólóztunk. Együtt.

- Mondja... (Nem tudom, mit kérdezzek.) Alt?

- Szoprán.

- Sziniakadémiát végzett?

- Csak énekelni tanultam, az Operában. Egy évig.

- Mióta színésznő?

- Öt éve. Azelőtt hivatalnoknő, a pénzügyben. Gépírni is tudok. Gyorsírni is. (Jeritza nem tud.)

- Elfoglaltsága?

- Féltíztől kettőig próba. Este félnyolctól tizenegyig előadás.

- Fizetése?

- Százhatvan pengő. (Azt hallottam, hogy ő az operai együttes pillérje, „megfizethetetlen” érték. Nyilván azért nem fizetik meg.)

- Hol lakik?

- Szentlőrincen, a szüleimnél. Egy óra a villamos ide, egy óra vissza. Édesapám magánhivatalnok. Édesanyám meghalt.

- Pesten született?

- Nem is voltam máshol. Még vidéken se.

- Milyen nyelveket beszél?

- Magyarul. (Ezen mulat kissé.)

- Mit csinált, mikor benyitottam?

- Varrtam.

- Micsodát?

- A kelengyémet. (Amint kartársnői mondják, kitűnő varrónő is.) Minden ruhámat magam varrom. Ha van időm. De nincs időm.

- Operába jár?

- Arra sincs időm.

- Mi a vágya?

- Férjhez szeretnék menni. Manapság azonban... (Sóhaj.)

- Hát a színpad?

- Ugyan. Tudom, mit érek. Nálam különbek sem érvényesültek. Mit vegyenek észre engem? (Mintha hirtelenül az ősz suhanna be az öltözőbe.) Tanulni kellene. Csakhogy nincs pénzem.

- Parancsol cigarettát?

- Köszönöm.

- Sohase cigarettázott?

- De. Nem találtam benne örömöt. Abbahagytam. (Fekete haját hátrasimítja s olyan az olasz jelmezben, kifestve is, mint a népmese Hamupipőkéje.)

- Szeretne lefogyni? Meghízni?

- Minek? Így teremtett az Isten. (Közlöm, akiket érdekel, hogy ma csakis színpadok körül lehet egy kis természetességre bukkanni.)

- Más közlenivalója nincs?

- Istenem. Mit beszélhetek én érdekeset? Mi vagyok én?...

(Engedje meg, hogy itt - két zárójel között - elmondhassam, micsoda. Ön, kisasszony, valóban csak egy akkord az együttesben, de az a-moll skála legbúsabb akkordja, csak egy szó egy háromkötetes regényben, de az a szó, mely nélkül az egész összeomlanék, csak egy virág a színpadi kertben, de igazi, élő árvácska a Nemtudommicsoda hercegnő műcsokra mellett.)