(Réz-sárga
alkonyaton egy körúti kávéház lármás csendélete, tükrökkel, hamis csillárokkal,
gipsz-rózsákkal és emberfejekkel! Langyosat, föllel! Hordárt, a jobbsarokba!
Szűrve, nélkül! Telefon, telefon! Jövök már! Itt az aszpirin!
Öngyilkosjelöltek málnaszörpöt szopnak! Szalmaszálat hozzá, szalmaszálat! Az
utolsó szalmaszálat! Gyorsan, mert betegnek lesz! Kutyanyelvet az íróknak! Irodalmi
fölvágottat! És egy ötletet, egy ötletet! A pincér, akit régen ismerek, mint
minden pincért, szintén ismer engem, mint mindenkit, akit egyetlenegyszer
látott! Kapkodva beszélgetünk, amint elszalad asztalom mellett! Öt perces és
félórás szünetekkel!)
- Tízéves
korában azonban mi akart lenni. Dezső?
- Pap. (Elrohan.
Ezen én öt percig merengek, kidülledt szemmel, míg kanalazgatom az
aludttejemet. Átkiabálok hozzá.) Miért pap?
- A
bencésekhez jártam.
- Aztán?
- Aztán egy
vendéglős, aki velünk szemben lakott Kőszegen, a Fő-téren, azt
mondta az apámnak, hogy majd odavesz maga mellé, vendéglőst csinál
belőlem.
- Hány
éves?
-
Ötvenkilenc. (A főpincér odaszól: „Micsoda ötvenkilenc?” és számolni
akar.)
- Hány éve
van a szakmánál?
-
Negyvenhat. (A főpincér - számot hallván - ismét ránk tekint.)
- Hol
szolgált?
- Abbázia,
Germánia, Français, Newyork, Palermo, Miramare, Japán. (Mint egy
globetrotter diadalmas állomásai.)
- Meddig
van munkában?
- Napi
tizenegy óra.
- Mennyit
járhat kilométerekben?
-
Könnyű kiszámítani. Egy óra alatt sétálva megtehetünk öt kilométert.
- Szóval
ötvenöt kilométer naponta?
- De én
futok is.
- Sokszor
körüljárhatta volna a világot.
- Fő,
hogy a lábunkat ápoljuk. Minden reggel a gőzbe megyek, kivágatom a
tyúkszemeimet, a bőrkeményedéseimet, mint minden pincér, mielőtt az
üzletbe jön. Azért nem panaszkodom. Szép mesterség, érdekes.
- Sok híres
emberrel találkozott?
- Ferenc
Józsefet is kiszolgáltam Sopronban, az állomáson, egy hadgyakorlaton. Leült az
öreg a szárnysegédével és maga rendelt.
- Magyarul?
- Ugyan
kérem. „Ich bitte um ein Glas Cognac.” Lerchenfeldi dialektusban.
Megitta, egy szót se szólt, se a szárnysegédjéhez, se hozzám, aztán átnyújtott
tíz forintot. Ady Endre is volt a vendégem. Az bort ivott.
- Ki volt a
leggavallérabb?
- Egy prelátus,
aki Ungváron mulatott, 1911-ben. Nem tudom, mi ütött hozzá, de az folyton
tömött a pénzzel. Ha megkérdezte, hogy hány óra, fiam, vagy hol a telefon,
fiam, vagy hogy hanyadika van, fiam, minden alkalommal átnyujtott egy
tízkoronás aranyat. Egy éjszaka százhatvan koronát kerestem rajta, aranyban.
Áldott, bohém ember volt.
- Maga nem az?
- Van eszembe. Csak a családomnak élek. Itt a fiam arcképe, a menyasszonyával. (Büszkén
és gyönyörködve mutatja.) Se kártya, se lóverseny.
- Volt a
háborúban?
- Két évig
tisztiszakácskodtam Boszniában. Aztán följelentettek, ki akartak küldeni a
frontra. El is mentem Oroszországba, de az ezredem csakhamar visszasürgönyzött.
Egy év mulva Olaszországba menesztettek. De onnan is visszasürgönyzött az
ezredem. Tetszik tudni: a gyomor. Nagy úr az. Jól főztem.
- Ismeri a
vendégeit, akik itt ülnek?
- Elég rájuk nézni, tudom, mi a pedigree-jük, mi van
a fejükben meg a zsebükben.
- Mutasson néhányat.
- Hát például ott a sarokban az az úr, aki most jegeskávét
eszik. Ez minden áldott nap bejön ide. Először is rendel két óriási
kovászos uborkát, aztán tejbe-darát, aztán jegeskávét, aztán dinnyét, aztán
feketét, aztán egy bécsi szeletet. Pardon, megint hív. (Odaszalad.)
- Az istenért, mit rendelt megint?
- Főtt kukoricát.
- Micsoda a foglalkozása?
- Orvos.
- Talán gyomor-specialista?
- Nőgyógyász.
- Az más. Akkor értem.
- Amott pedig ül egy öregúr. Ez a potyázó vendég. Barnakávét
kért, habbal, lenyalta róla a habot, aztán panaszkodott, hogy nincs rajta elég
hab. Hoztam neki. Erre nagyon
barnának találta a kávét s tejet kért. „Javító” tejet. Máskor megfordítva
csinálja. Világos kávét rendel és „javító” feketét kér.
-
Bliccelnek?
- Ó kérem,
a „bliccelő” vendég ártatlan. Megeszik hat zsömlyét és csak kettőt
mond be. De ezt ismerjük. Olvasva kerül elé a sütemény. És nem is haragszik, ha
csakugyan hat zsömlyét számítunk. Nem rosszból teszi. Csak nincs szíve
bevallani. Mit mondjak még? Az „ellépő” vendég lassan indul. Kellő
hangsúllyal, igen hangosan kell köszönni neki. „Jó napot kívánok, igazgató úr,
alázatos szolgája, szerkesztő úr!” Mosolyogva eszmélnek föl, hogy még nem
is fizettek. Mindig akad „száraz” vendég is, aki besurran, azt mondja, hogy
„majd később”, a kályha mellett lapul meg és villámgyorsan elolvassa az
összes újságokat. A „szélhámos” vendég külön lapra tartozik. Mult héten is járt
itt ilyen. Alaposan bevacsorázott, a székét az asztalhoz támasztotta, azzal,
hogy mingyárt jön. Még a szemüvegét is itthagyta. Sohase jött érte.
- Van még
vicces vendég?
- Kihalt.
Azelőtt azonban nekünk is viccelnünk kellett, megkívánták. Egy pohár
vizet, de nedvesen. A vendég, mikor eléje tettük, ijedten mutatott rá, hogy a
víz összefolyt. És atyámnak, vezéremnek, elnökömnek nevezett. Megkomolyodott,
elsavanyodott a világ.
(Micsoda
sokoldalúság, áttekintés, fürgeség a mozgásban és fölfogásban s micsoda
emberismeret. Hány regényíró van, aki dolgozószobájában felényire sem ismeri az
embereket és hány világkörüli utazó, ki negyedennyit se látott a világból. A
pincér, noha egy helyben topog egész életében, nem hiába koptatja lábát és
cipőjét, messzire eljut, mindig újabb és újabb megismeréshez. Látja, hogy
öregszenek meg a fiatal vendégek, hogy hullik ki foguk és hajuk, hogy
boronálódnak össze a párok egy üveg pezsgőnél és hogy válnak szét, hogy jönnek
létre a házasságok és hogy tárgyal a férj egy borús reggelen az ügyvédjével a
válásról, sötét kávét rendelve, minden nélkül. Igazi bölcs. Bort hoz a mámornak
s a csömörnek szódabikarbónát.)
|