(Még
sohase láttam, hol alszanak a villamosok, meghitt, sárga barátaim, melyek
folyton orrom előtt csörömpölnek, mikor nem kellenek és sohase
jelentkeznek, mikor kellenek. Ma sötét hajnalban, négy óra után egy kocsiszín
mellett hajtattam el, melyet kalauzaink makacsul „remise”-nek neveznek, itt
megállíttattam az autót, kiszálltam. A villamoskocsik vagy ötvenen-hatvanan
zord sorban állva pihenték ki napi fáradalmaikat a síneken, még dermedten és
ájultan vesztegeltek, áram nélkül, mint gutaütött őskori szörnyek.
Lassanként megelevenedett a telep. A csizmás ellenőr vastag télikabátban
megjelent az indítóban, szállingóztak a kalauzok is, tizenkilencéves
gyermekemberek, őszbecsavarodott hatvan éves öregek, mind egyformák, mind
egyenruhában, átvették táblájukat, ásítva a kocsik mellé mentek, melyek
ébredezni kezdtek. Lámpa-szemük eleinte mérgesen és vörösen hunyorgott, akár az
iszákosoké, akik még szívesen aludnának egy verset, de aztán mégis csak
fölpislantottak, hogy lássák az utat a sötétben. Egy-két kedvetlen csengetés
hallatszott s ilyen kiáltások: 26-os leráció, 24-es leráció. Én a 6-os
lerációra ugrottam, mely a Boráros-tér felé tartott. Kalauzom zalamegyei, két
gyermeke van s két csillaga. A két csillag nem a két gyermeket jelzi, hanem
azt, hogy már nyolc éve szolgál. Az egycsillagos napidíjas, a háromcsillagos
már tíz éve van a társaságnál. Nyakában jegytáska, meg a csipesz, gyermekkorunk
közös álma, mellyel mindent ki akartunk lyukasztani s gyermekkorunk félelme is,
hogy valaki majd fülünket csípteti le vele. Életemben először veszem
kezembe a csipeszt s a ködöt lyukasztgatom.)
- Hány
lyukat csíptetnek a jegybe?
- Négyet.
De az átszálló-jegy már olyan, mint egy szita.
- Hol
lakik?
- Itt a
szomszédban a sógorom családjával, egy szoba-konyhás lakásban. (Topog a
hidegben, dörzsöli kezét, egyedül vagyok vele a kocsin.) Azért nem
panaszkodom. Nyolc órai szolgálati idő, három órai leváltás, azalatt
ehetem is, át is melegedhetem. Csak a közönség.
- Nincs
megelégedve a közönséggel?
- Tisztelet
a kivételeknek: nem. A jegycsalók ötszörös munkát adnak a kalauznak. Nincs
olyan óra, hogy ne lenne valami kalamajka.
- Hol szokott
ez előfordulni?
- Mindig a
szakaszhatárnál.
- Ahá. A
szakaszhatár olyan, mint az országhatár. Ott keletkeznek a diplomáciai
bonyodalmak. Nincs rendben az útlevél.
- A jegy
nincs rendben. Figyelmeztetem az utast, hogy váltson újat, vagy szálljon le.
Nem hallja. Belebújik az ujságba. Gyönyörködik a Rákóczi-út természeti
szépségeiben. Erre vitatkozni kezd.
-
Jogász-nép vagyunk. Hogy folyik le az ilyen vita?
- Hát az
utas először is azt mondja, hogy ne beszéljek annyit, mert az árt a
szépségemnek. Én: bocsánatot kérek, tessék jegyet váltani. Ő: mindig így
szoktam utazni. Én: már pedig ez rossz szokás, jó lesz leszokni róla, mert
megkárosítja a társaságot meg a kollégáimat, hiszen akármikor fölszállhat egy
ellenőr vagy egy civil detektív, ez a mulatság állásukba kerülhet. Ő:
ne járjon annyit a szája. Én: nekem nem jár a szám, csak kötelességemet teszem.
Ő: paraszt. Ekkor már nyugodt vagyok. Ezt vártam. Mindennap
húszszor-harmincszor hallom, hogy paraszt vagyok. Pest. (Lokálpatriotizmussal.)
Zalában ilyet sohase mondtak. Az egyenruha mögött nem veszik észre az embert.
Pedig, kérem, a kalauz ma már nem afféle harmadrangú személyiség. Itt a Szép
Ilonánál, a végállomásnál, tizenöt orvosnövendék kollégám van, egy nyugalmazott
százados kollégám is, sok jogász, bélistás tanár. Aztán az, aki bevágta azt a
sok elméletet és letette a kalauzvizsgát, nem paraszt.
- Nehéz a
kalauzvizsga?
- Majd
megreped az ember feje a sok számtól és betűtől. Másfél perc alatt szoroznunk,
osztanunk kell, egy perc alatt le kell írnunk tizennyolc sort, három hétig
inaskodnunk kell egy öreg kalauz mellett, csak akkor engednek a kocsira. Hát
még a hatósági vizsga.
- Hányan
vannak?
- Majdnem
5000-en.
- Látott
elgázolást?
- Mult hónapban
a 14-es találkozott a 24-essel, egy öreg nénike két kocsi közé került s hiába
csöngettek, kiabáltak neki, megbotlott, a 24-es elkapta s szörnyet halt. Tegnap
a Margit-hídon, a pesti hídfőnél menet közben felugrott egy úriember, de
elbukott, a kocsi tíz métert vonszolta, csak aztán csöngethettem le a
vezetőt, mert a jegyeket kezeltem. Ruháját ronggyá tépte a kerék,
szerencsére azonban egyéb baja nem esett. A gyerekekkel is sok a baj, akik a
lökhárítóra kapaszkodnak.
- Mi
mindent talált már a villamosban?
- Karácsony
előtt egy kis repülőgépet. Találtam aztán a homokozón egy aktatáskát,
töltőtollat, hideg húst, egy gyémántgyűrűt is. Mind
beszolgáltattam a Kertészbe.
- Kapott
valamit értük?
- Néha
köszönetet. Pedig megérdemelnők a honorációt.
- Kit szabad
a villamoson szállítani?
- (Mint
a kalauz-vizsgán.) Minden tisztességesen öltözött egyént, aki józan
állapotban van. A részeg azonnal eltávolítandó, valamint az is, akinek piszkos
öltözéke veszélyezteti a köztisztaságot. Benzin, robbantószer szállítása tilos.
A kutya, ha tisztafaj és van igazolványa, szájkosara, póráza, éppúgy tartozik
megváltani jegyét, mint a gazdája.
(Egy
utas ölbebólogó
fejjel bóbiskol, rámutatok.)
- Sok van
ilyen. Egyesek itt alusszák ki magukat. Föl-fölkeltem őket, de félálomban
újra jegyet váltanak, sokszor háromszor is elkocsiznak velem a végállomásig.
Furcsa gusztus.
(Közben
a kocsi megtelt. Gyárba siető munkások ülnek itt, a koránkelő emberek
komorságával. Köztük egy korhely, aki elcsípte az első villamost,
szórakozottan nézi a rideg csendéletet, igyekszik elhitetni mindenkivel, hogy
ő is ágyból kelt. A csörömpölés fölébreszti az utcát. Nyílnak a kapuk, az
emeleti ablakokban föllobban a fény, cseléd szellőz, fűt, reggelire
terít. Ez a villamos, mely az éjszakából robog elő, most már mindennapian
siklik a Körúton, egy parány az utca életében, egy színfolt Budapest hajnali
hangulatában.)
|