SZEMETES

(A szemetessel már régóta kacérkodom. Elhatároztam, hogy őt is megszólaltatom. Gyakran látom, amint elkocog utcánkon talyigájával, szürke gebéjével. Ő maga is szürke. Haja is, ruhája is az, mint a szemét. De azt hallottam, hogy mogorva ember, rendkívül bizalmatlan. Harapófogóval se lehet kihúzni belőle a szót. Ennélfogva már hetekkel ezelőtt ismerkedtem vele. Hajnalként, mikor csilingelt a csengettyűjével, kiugrottam az ágyból hálóingben s az ablakból barátságosan integettem feléje. Sipkája ellenzőjéhez emelte mutatóujját, de nem szólt. Ma keltőórámmal felcsörömpöltettem magam, én adtam át neki a szemetet. Nem valami szívesen fogadott. Kinyitotta a szemétkocsi fedelét, hagyta, hogy beleöntsem. Zöldséghulladékok hevertek ott, káposzta-torzsa, tökhéj, kalarábé, egy fél cirokseprő, csutka, drót, csirkebél, hajgubanc, lila rongy, sok cseresznyemag és por. Közelről nem is olyan undok a szemét, mint távolról. Mihelyt elemezzük, már elveszti csömörletes voltát. „Megérteni annyi, mint megbocsátani.” Ami megfordítva is igaz. Megbocsátani annyi, mint megérteni. Ha irgalmas szemmel tekintünk egy förtelmes emberre, vagy egy förtelmes tárgyra, akkor már majdnem meg is értjük. A forró, reggeli napfény glóriába vonta a piszkot. Zöldarany legyek zsongtak körötte. Öreg barátom azonban csakhamar megelégelte illetéktelen kandiságomat, becsapta orrom előtt a kocsi födelét, mintha azt mondaná, nem minden való gyermeknek. Már noszogatta a lovát, hogy továbbálljon, minden köszönés nélkül.)

- Várjon, öreg. Mondja, milyen mostanában a szemét?

- (Komoran): Hát látta. Ilyen.

- (Nehéz ember, gondolom, roppant nehéz ember): Gyujtson rá egy szivarra.

- (Leharapja a végét, rágyujt): Azt lehetne mondani, hogy soványabb.

- Kicsoda?

- A szemét.

- (Részvéttel): Szegény. Megsoványodott?

- Meg. (Pöfékel): Valaha kövérebb volt.

- Hogy érti ezt?

- Akkor sok minden volt még benne. Hús, zsír, csont. Csak csontot hatvan vagónnal adott el a telep egy évben.

- Most mennyivel?

- Alig huszonhattal.

- Talán kevesebb húst eszünk?

- Nem. De a csontot mindenütt feltüzelik. A szenet se égették úgy el a háború előtt, mint manapság. Az igazgatóság néha ötven-hatvan vagón kokszot indított útnak egy nap. Azt, amit a szemétből halásztak ki.

- Mi mindent talált még akkor?

- Cipőt, akit még hordani is lehetett. Kalapot. Nyakkendőt. Gyűrűt, aranyórát, pénzt. (Sóhajt): Gazdagok voltunk.

- Könyvet?

- Azokat is.

- Milyeneket?

- Egész jó könyveket. (Ez valószínű. A könyvtárakban nagyon sok szemetet őriznek.)

- Mi van ma a legtöbb?

- Télen pörnye-salak, nyáron zöldség, konzervdoboz.

- Döglött macska?

- Macska is, kutya is. Meg más is.

- Micsoda?

- Gyerek. Tavaly novemberben találtak egy csecsemőt. Embercsontokat is. Régi koponyákat.

- Mennyit szemetel ez a város?

- Huszonötezer vagónnal minden esztendőben. Ebben benne van a háziszemét, az utcai szemét, a csarnoki szemét. (Jól jegyezzük meg): Háromféle szemét van!

- Mennyi esik egy emberre?

- Minden napra egy félkila. (Szakértően.) Fejenként.

- Mi lesz ebből a szemétből?

- Trágya. Nagyon jó, nem heves trágya. (A „heves” trágyát én se szeretem.) De előbb másfél évig érnie kell.

- Hányan fuvaroznak?

- Száznyolcvanan.

- Mind magyarok?

- Van köztünk egy muszka is. Jancsinak hívják. De nagyon elhagyja magát. Iszik.

- Nem bántja ez a szag?

- Esős időben, dinnyeéréskor.

- A legyek?

- Azok nem bántanak bennünket. Itt nincs is sok. Csak benn az irodában, ősszel. Akár a fekete felhő. Mind bemennek oda. Ha éjjel fagy, kinyitják az ablakokat. Reggel lapátolni lehet őket.

- Maguk nem kapnak betegségeket?

- Még a spanyolt se kaptuk meg, a nagy járvány idején. Egyikünk sem. Az irodisták feküdtek, mink künn dolgoztunk. Nekünk nem árt semmi. (Talán fokozatosan antitoxint termel a vérük.) A guberálók is mind egészségesek.

- Kik a guberálók?

- Akik a szemétben kotorásznak. Kolompár cigányok, rongyászlányok. (Elgondolkozok.) Van a telepen egy félbolond is, a Szepi. Az mindennap ott ebédezik. Kiveszi a szemétből a szafaládét, hurkavéget, a sajthéjat, még meg se törli, csak a botjához ütögeti néhányszor. Úgy kapja be. Sose feküdt betegen. Kilencven kila. (Miután elszívta a szivarját, ismét szótlanná vált.) De ez nem rám tartozik. (Olyan hangsúllyal, mintha értésemre akarná adni, hogy rám se tartozik.)

- Hát kire tartozik?

- A hivatalra. Tessék oda fordulni. Ott majd mindent meg tetszik tudni.

(Délután kihajtatok a sajópéteri határba. Egymásután tűnnek föl a szemétdombok, előbb a Cséry-telep, törpe hegysége, aztán hatalmas hegyláncolatok, gyönyörű ívelő gerincekkel, festői hágókkal, nyergekkel. Harmincnégy katasztrális holdon mindenütt szemét. A legnagyobb szemétkolosszus több mint egy kilométer hosszú s tizenkét méter magas. Ez állandóan ég, mint az Etna, mert a szemét öngyulladás folytán föllobban, éjjel-nappal lángol, valami fülleteg, émelyítően-édes füstöt kojtolva. Mászom elszánt túrista gyanánt. A hegy a szó szoros értelmében mozog. Amint a papírok, rongyok elhamvadnak, a súlyosabb tárgyak, száz meg száz lyukas bádogedény, feneketlen lavór, lassan, muzsikáló zajjal gurul lefelé a lankásabb helyekre, megállapodik a guberálók tanyája mellett, kik szeméttel födött vityillókat, afféle lábas-várakat építettek maguknak. Itt már nincsenek legyek, csak patkányok, lépten-nyomon jóltáplált, vakmerő, izmos patkányok, aztán kóbor kutyák, melyek a környékről idecsődülve dőzsölnek, csemegéznek s olykor-olykor a tűzben álló hegyoldalon, a megpörkölődött perjefüvek között szenvedélyes vadászdühvel rontanak a cincogó rágcsálókra. Borzalmas kép az alant zsinatoló cigányokkal, a kincskereső gyerekekkel, kik rezet kutatnak hosszú botjaikkal s az őrökkel, kik folyton résen áIlnak, hogy ne „lopják” a szemetet. A tárgyak temetője ez. Megfutották a pályájukat s ide kerültek. Mindent lelek, ami csak elképzelhető, pezsgősüveget, törött hőmérőt, vak és sánta játékbabát, kilincset, műfogat, egy oldalt valami meséskönyvből, karácsonyi versikéket, töltőtollkupakot, női arcképet kettétépve, lábtörlő pokrócot, gyógyszeres üveget, egy levelet, melynek gyűrt szeletkéjén ezt olvasni: „Jöjj, édes Jenőkém, szerdán várlak.” Szinte fönséges állni a mulandóság vulkánján, ilyen magasan, ezen a szemétalapzaton, a piszok hegyormán s Budapest felé nézni, integetni kitárt karral, bizonyos kárörömmel, hogy minden elmúlik.)