(Mint egy
templom. Valóban, mint egy ismeretlen, különös, huszadik századi vallás
székesegyháza a telefonközpont, hol soha véget nem érő imát zümmögnek,
halk, alig hallható zsolozsmát mormolnak, melynek moraja rejtélyes egyveleggé
olvad. Állok fenn az erkélyszerű emelvényen, a karfa mellett s áhitat fog
el. Innen belátni az egész helyiséget: az emeleten nők, a földszinten
nők, túl a másik szárnyon az emeleten, földszinten szintén nők
végeláthatatlanul, kötött kabátkákban, leányok, asszonyok, húsz és harminc
között, mind a fal felé fordulva, bámulva a falat, kissé előregörnyedve,
valami alázatos, imádkozó mozdulattal, mint a jámbor zsidók. Az eleven falon
jelek gyulladnak, sárga köröcskék, zöld köröcskék, piros köröcskék, melyek
egy-egy emberi akaratot jelentenek valahol a drót végén, egy-egy hangot, mely
fénnyé változott. Műszerek acélzaja. Amint lemegyek az erkélyszerű
emelvényről, hallom az egyhangú, mindig egyforma litániát. Központ! Halló,
halló! Mással beszél! Központ! Tizenkét óra! József! Egyedül? Hozom már!
Központ! Maradjon kérem! Teréz! Lépjen ki! Megvan, tessék! Központ! Csengetem!
Foglalt! Központ! Központ! Központ! Örökké. Egy leány háta mögött állapodtam
meg, aki acélkék ruhát visel s még kontyot. Fekete hajjal koszorúzott fejét
fölveti, hirtelen föláll ringó székéről, mely egy gyengéden
hajlított-talpú hintaszékhez hasonlít. Most váltják föl. Vele beszélgetek.
Ő kérdezi:)
- Mi érdekli?
- Ez a fal.
- Tízezer
hüvely. Mindegyik egy állomás. Bármelyik munkahelyről kapcsolni lehet az
egész várost.
- Miért
lobog ez a lámpa?
- Valaki
idegeskedik. Rázza a villát. (Ha nem volnék itt, azt hinném, hogy én vagyok
az.)
- És ez
miért ég folytonosan?
- Elromlott
a készüléke, nem tud beszélni. Most mögötte táncol az előfizető.
- Táncol?
- Így
mondják.
- És ez a
két fénykör?
- Ezek már
össze vannak kötve, de még nem találkoztak. Csengetik.
- Mivel?
- A
figyelőkulccsal. (Semmit se hallani.)
- Miért
ugrott föl az a hölgy?
- Magas
számot kértek tőle. (A hintaszék, amint félrelöki, semmi zajt se ver, a
kezelőnő némán dugaszol, a hosszú zsinórral összeaggat két lelket,
mely a térben keresi egymást.)
- Mik ezek
a dugók a hüvelyekben?
- A
kikapcsolt számok. A zöld dugó: nyaral. A süllyesztett, fehér-zöld dugó: nem
fizet. (Sokan nem fizetnek.)
- Mindig
ennyi a jelentkező?
- Csak
ilyenkor, délben. Ekkor a legtöbb. (A hora canonica a nagyváros
legmagasabb lázgörbéjét jelenti. Budapest az üzlet, becsvágy, érvényesülés
betegjeként félrebeszél. Kezemben a zsebórával olvasom érlökését. Egyetlen
nő egy óra alatt legalább száz kapcsolást végez.) De mingyárt
elcsendesedik. Háromkor újra kezdődik s tart ötig, aztán fokozatosan
kifárad, megnyugszik.
(Kisétálunk a verőfényes, tágas előcsarnokba.
Leányok jönnek-mennek, s munkából, vagy munkába, már teljesen fölszerelve
fejhallgatójukkal, mely mintegy páncélba veri finom fejüket, csak bal fülüket
hagyva szabadon, a külső világ számára, keblükön a mell-hallgató fényes
szerkezetével, melyből holmi csodálatos, leoperálhatatlan acél-tályogként,
negyvenöt foknyi szögben hangtölcsér meredez az eleven száj felé. Mindegyik
maga zárja el készülékét, hogy fertőzést ne kapjon.)
- Nagysádok?
- Nem vagyunk már azok. Csak a kávéházi telefonkezelők
neveznek még így: „Kedves nagysád, édes, drága, aranyos nagysád”. Hála istennek
a többiek elhagyták. Felesleges.
- Vannak rokonszenves hangok? Goromba hangok?
- Az sok.
- Férfiak?
- Inkább a
nők.
- És hogy
gorombáskodnak?
- „Alszik,
drágám?” „Regényt olvas?” „Érdekes a regény?” (Esküszöm, hogy ebben a hajszában
nem egy regényt, de egy epigrammát se lehet elolvasni.) Meg aztán máskép
is.
- Például.
- Eh. (Nem
akarja közölni, de már mosolyog.) „Fene egye meg a körmét.”
- És mit
felel rá?
- Semmit.
Nekünk tilos feleselni. Örülünk, hogy túl vagyunk rajta. Gyerünk tovább.
- Mondja,
mit povedál annyit ez a város?
- Hivatalos
titok.
- Nem
kíváncsi a beszélgetésekre?
- Talán a
kezdő, az első napon. De másnap ő is megúnja. Mindig ugyanaz.
- Akadnak
érthetetlen beszélők?
- Néha egy
kétéves gyerek, aki először telefonál. Akkor a mamát kéretjük oda. Néha
egy részeg. Tegnapelőtt, mikor éjszakás voltam, valamilyen ittas ember egy
negyedóráig lógott a tölcséren s mindig csak ezt dadogta: „Csak az a baj...
csak az a baj...”
- Mi volt a baj?
- Az, hogy nem tudta, mit akar.
- Telefonugratások? Telefonviccek?
- Békében, április elsején a hülyék intézetét nem is volt
szabad kapcsolni: „kidugaszolták”. Mindenki azt kérte. Ma már nem ily
jókedvűek a pestiek.
- Mi van itt karácsony éjszakáján?
- (Nevet.) Sírás.
- Az előfizetők is sírnak néha a telefonba?
- Ha a mentőket kérik. Egy orvost, mindet szám nélkül,
akármilyen orvost, az isten szerelmére. Ilyenkor jajveszékelnek, elszaladnak a
készüléktől, ráakasztják a villára a hallgatót. Nekünk kell őket
felcsengetnünk, hogy voltakép mit is akartak, ellenőrizni, hogy
megérkezett-e már a segítség. (Nyujtózkodik.)
- Fáradt?
- (Halvány telefonhangon.) Kicsit. A szem fárad ki, a
fül, a torok, a hát. Meg a
kar, amint az ember a magas számokért nyúlkál. Nekem szerencsére elég hosszú a karom.
(Most
bontja a beszélgetésünket. Könnyű cipője végigkopog a kőlapokon.
Köröttem egy palota. Mindenütt zsongás. Prágai, berlini, newyorki hangok, a
hangerősítőtől annyira élesen, mintha mellettem beszélnének.
Három pár emberi hang a dróton egyszerre, anélkül, hogy összevesznének. Egy
többemeletnyi magasságú tűzfalon villamos számológépek kattannak,
valahányszor a 32.500 telefonkagyló valamelyikét felemelik s az üveglappal
elzárt korongokon számok ugranak ki, melyeket lefényképeznek, hogy megállapíthassák
számláinkat. Lenn a pince ablakán derékvastagságú kábelaknák zuhannak be
ólomzuhatagként, keresve a központot, hogy minden, ami künn izommunka, itt
ebben a központi idegrendszerben, ebben az idegcsövekkel, ideggócokkal
körülkacsolt óriási agyvelőben öntudatra jusson. Sohase láttam ilyen
értelmes, ideges épületet. A holtnak hitt anyag itt érzékeny. Minden mozog és
lélekzik, titkos percenéssel. A gépek gondolkoznak. Ha a sarokból előlépne
a seprő s megszólítana, nem igen csodálkoznék.)
|