(Berend
Iván, vagy Derblay Fülöp, a vasgyáros? Egyik sem. Sárga mérőpálca fityeg
felsőzsebéből, fejében sportsipka. Semmi regényesség. Szava okos,
szakszerű. Amint azonban bevezet a gyártelepre, mely 30.000
négyszögméternyi területen nyúlik el, mint város a városban, a maga külön
mentőivel, orvosaival, lehetetlen nem gondolnom - állandóan - a
futuristákra s önkéntelen is az ő már elavult módszerük szerint stilizálom
őt, úgyhogy fejéből egy háromszög lesz, karjaiból egy körző két
szára, szemeiből villamoslámpa. Az ember gép s a gép ember.
Gőzturbinák dohognak, transzmissziós szerkezet - a gyár lelke - hajtja a
lendítőkerekeket. Irdatlan őserdő ez, a mesterséges természet
titokzatos lüktetésével. Mindenütt élet. A sötétben, a kazánok mellett
munkások, több mint ezer munkás, több mint ezer kék sapka, kék zubbony. Ennek
az őserdőnek kék a színe. Fülsiketítő lárma. Gépek, hagyjatok
beszélni engem is. Ordítani kell.)
- Mi ez?
- Kalapács.
- Mit
csinál?
-
Kalapácsot.
- A
kalapács kalapácsot, a motor motort. Ősnemzés.
- Tessék?
- (Kiabálok:)
Egymás által szaporodnak. Mint a párducok, az őserdőben. Huszadik
század. Gép, egyre több gép. Hol ennek a határa? Hol ennek a vége,
főmérnök úr?
- Annyi bizonyos, hogy pár évtized mulva úgy tekintenek majd
erre a gépre, melyet most látunk, mint mi a kéziiparra. Harminc év óta vagyok
itt. Azóta a villamosság mindent átalakított. De ez még csak a kezdet kezdete.
Köröttünk most ötven gép dübörög. Mindegyik a maga mesterségét folytatja,
tévedhetetlen biztossággal, milliméternyi pontossággal. A marópofa menetet vág
a kerékbe, a fúró vascsipkéket mintáz, a gyalu vasforgácsot fodorít s közben a
gépek önmagukat gondozzák, szappanos víz hűti, síkosítja a kerekeket.
- A gépek
gondolkoznak.
- Figyelje
meg a munkások arcát. Nincs rajtuk semmi erőfeszítés, csak éberség,
ítélet, szellemi munka. Egyik se díjbírkózó. Akármilyen cingár, vékonydongájú
legény is kitűnően megmunkálja a vasat.
- Mi mászik a fejük fölött?
- A daru.
Huszonöt tonnát emel. (Mint egy prehisztorikus masztodon, mely föltámadt.)
- És most
hol vagyunk?
- Az
öntődében.
- Arany.
- Nem, ez
folyékony vas. 2600 fok meleg.
- Arany,
arany. (A folyékony vas a kazánból millió és millió karácsonyi rakéta
sziporkázásával ömlik le a gödörben lévő formába, pokoli hőséget
árasztva. Szerényen állok mellette, az én 37 foknyi állati melegemmel.)
- Ha ebbe
belenyujtanám az ujjamat?
- Parancsoljon. (Megnyálazza ujját, egy pillanatra
beledugja, aztán villámgyorsan kikapja.) A nedvesség gőzpárát alkotott
köréje. Nem éget, mert nagyon meleg.
- Mennyi halál van itt körülöttünk.
- Mint mindenütt.
- És ezek a szörnyek, melyek úgy tépik szét a vasdorongokat,
mint a kalácsot, nem csábítják az embereket meghalásra?
- Itt még senki se lett öngyilkos. Akik meg akarnak halni,
azok más módot választanak. Vizet, mérget, pisztolyt.
- Miért?
- Mert szerszámjaik nagyon ismerősek, hétköznapiak
nekik. Minden öngyilkos
romantikus.
- Milyen
viszonyban van a munkásaival?
- Mint
egyik munkás a másik munkással. A munkás érzi, hogy a mérnök ember a
szakmájában. Aztán a fizetése is alig valamivel több.
- Mennyi az
ön fizetése?
- Havi
négyszáz pengő. Sok kartársam a tervező osztályon csak kétszáz
pengőt kap. Gyárunkban nem egy állástalan, diplomás mérnök dolgozik, mint
napszámos.
- Miért
lett ön mérnök?
- A bátyám
házitanítója technikus volt. Imponált nekem. Egyszer este, amint a lámpa alatt
ült, nagyon megnéztem. Nyilván ezért. Meg aztán mindig szerettem a matematikát,
mindig szerettem fúrni-faragni, ezermesterkedni, mint minden magyar ember.
Külföldön, Németországban, Angliában megbecsülik mérnökeinket. A magyar
találmányoknak se szeri, se száma. Összerakható vasúti hidainkat a háború alatt
a németek még a francia határra is elvitték. Azt mondták, jobb, mint az
övéké.
- Van mérnöktípus?
- A mi mérnökeink nem típusok, mint a németek, akik a
barométer szerint öltözködnek: sokat olvasnak, társaságba járnak, diákosan
jókedvűek, szeretik a humort. Főkép a szóviccet. Van egy humoros
évkönyvünk is: „A vicinális dugóhúzó”...
(Mit látok még?
Egy hatvanméteres kazánt, egyetlen darab vasból kovácsolva, cséplőgépeket,
melyeket nemsokára Olaszországba és Bulgáriába szállítanak, lakatosokat a
második emeleten, asztalosokat a harmadik emeleten, a vonatosztályon kocsik
vasvázait, tengelyeket és kerekeket, elszórva, mint valami vasúti katasztrófa
után, oldalt pedig immár csinosan befestett kocsikat, melyekben a villanylámpa
is ég s vadonatúj párnáin munkások ebédelnek paprikáskrumplit. Egy
másodosztályú kocsi már a sínen van, holnap kigördül a pályára, vígan kocog
majd a pusztán, vagy valahol az olasz tengerparton. Már teljesen elkészült.
Csak még a poloskák hiányoznak beléje.)
|