(Írhatnám azt is, hogy háztartási alkalmazott. De fázom
ettől a szépségflastromtól, mely csak arra való, hogy eltakarja azt, ami
fáj. Akkor becsületesebb, irgalmasabb a fönti derék, régi szó, mellyel már a
tizenhatodik században is váltakozva jelezték a családot s a cselédet, aki a
familiához tartozó családtag. Bözsi egyébként se veheti zokon ezt a stílust.
Ő a legfelsőbb arisztokráciához tartozik: a fiatalsághoz.
Péter-Pálkor tölti be tizenhetedik esztendejét. A szomszédból küldték át a
porszívógépért. Behívatom dolgozó-szobámba. Mezei virág, kartonruhában. Haja
sötétszőke, szeme sötétkék. Bőrét, mely a porcellánfehér s a
mályvaszín árnyalataiban játszik, akármelyik miss megirigyelhetné. Bemutatkozás
helyett némi zavarral így szólok):
- Bözsi kérem, nézze csak, én írni szoktam. (Elszántan.) Megírok mindent, mindenkit. Igen,
most magát írom meg.
- (Nevet.)
- Miért
nevet?
- (Még
jobban nevet.)
- Feleljen arra, amit kérdezek.
- Ne tessék bolondozni. (Arcát eltakarja két tenyerével,
mint egy haragos előkelőség a fotoriporter kodakja előtt.)
- Kezdjük, fiam.
- (Most arcáról leveszi egyik tenyerét s tétovázva már a
nyilvánosság felé fordul.) Azután hogy ír meg?
- Úgy, ahogy van. Gyönyörűen. És ki is cifrázom. Majd
meglátja.
- (Még egy kifogást kockáztat.) Haza kell mennem, nagyságos úr. Takarítunk.
- Az várhat. Ez fontosabb. (Érveket keresek.) Maga
már hallotta, hogy vannak olyan emberek, akik könyveket csinálnak. Nem
hallotta? Olvasott már könyvet?
- Olvastam.
- Mit?
- Regényt.
- Mi volt benne?
- Elfelejtettem. Régen olvastam. Tizenhároméves koromban.
- Ki írta?
- (Vállat von.) Nem néztem meg. (Írók, tanuljátok
meg, hogy az olvasók nagyrésze nem kíváncsi a nevetekre, csak a munkára, ti
ezzel szemben már csak a nevekre vagytok kíváncsiak, nem a munkákra.)
- Újságot olvas?
- (Elfintorítja orrát.) Azt nem szeretem. Csak ha
valami szerelmesféle van benne.
-
Színházban volt?
- Egyszer.
A cigánybáróban.
- Na látja.
Ez is olyan lesz. (Térjünk a tárgyra.) Hol szolgált először?
- Otthon, a
kántoréknél.
- Mikor
jött föl?
- Három
éve.
- Hová
szegődött?
- Kispestre
egy vasutashoz. De aztán bejöttem, mert ott nem volt versegi lány. Pesten
harminchárman szolgálunk.
- És
tetszett Pest? Nem volt furcsa? Szereti?
- Pest nagyon szép. Nem lehet mondani. (Gondolkozik.)
De csak télen. Nyáron szebb
Verseg.
- Hányadik
helye a mostani?
- A
harmadik. Engem mindenütt szerettek.
- Mennyi a fizetése?
- 32 pengő.
- Mi a dolga?
- Mindig akad valami. Takarítok, főzök, vikszolok. Kismosást is végzek, kisvasalást is.
Mosogatok... (Észbe kap.) Ezt is megírja? (Nevet és indul.)
- Várjon
még, Bözsi. Hány szoknyája van?
- Hat.
Odahaza. A stafirungom még nincs készen. Most varrom.
- Mit
szeret enni legjobban?
- (Határozottan,
mint aki ezt már régesrég eldöntötte magában.) Főtt tésztát.
- Táncol?
- Csak
csárdást.
-
Cigarettázott már?
- Soha.
- Orvosnál
járt?
- Mikor
beoltottak.
- Hányan
vannak testvérek?
- Négyen. A bátyám, az katona. Öcsém és húgom. Azok még
kicsik.
- Mi az édesapja?
- (Megdöbbentő ötlettel.) Most már semmi. Meghalt.
- Az
édesanyja?
- Az is.
Most januárban.
- Mi baja
volt?
- Nem
tudom. Bementünk a kórházba. Ott nem mondták. Mi pedig nem kérdeztük. (Ha
volna neki Röntgen-képe az édesanyja tüdejéről, vagy pontos diagnózisa,
akkor is ily árva volna.)
- Mutassa a haját? (Kis hajcsutkát hord egészen lenn a
nyakszirtjén, hat hajtűvel összetűzdelve. Több hajtű, mint haj.)
- Vasárnap leeresztve hordom. Szalag van benne. Most fekete.
- Nem
nyiratja le?
- Még csak
az kellene. Egy lány levágatta. Húsvétkor úgy jött haza, kis gyereksipka volt a
fején. Bojtos. Utána kiabáltak, gúnyt űztek belőle. Aki egyszer
kivetkőzik, annak nincs többé becsülete. Egy másik lány pedig meg is
bolondult. Pesten látta, - a helyén - amint az úr kést emelt az asszonyra.
Attól háborodott meg.
- Van
udvarlója?
- (Gyorsan
és boldogan gyökint.)
- Micsoda?
- Kalauz.
- Hol
ismerkedett meg vele?
- A villamosban.
- Hogyan?
- Vonalat
kértem. „Talán gyerekjegyet”, - mondta. Aztán nem adott vissza addig, míg a
végállomáson meg nem mondtam, hol lakom.
- Elveszi?
- (Csukott
szájjal.) Ahá. Majd ha húszéves leszek. (Hátraveti fejét, akár a madár,
mikor iszik. Szakaszátszállóval röpülnek a mennyországba.)
-
Tegeződnek?
- Még nem.
- Hol
találkoznak?
- Télen a
Keletinél, nyáron a Ligetben.
- Mi
kellene magának? (Hallgat.) Pénz, sok pénz.
- Az nem.
- Hát mi?
- (Elkomolyodik
és valami vallásos áhítattal.) Csak egy kis ház. (Szerényen a népmesék
modorában.) Meg egy kis boldogság...
(Minthogy
mindenre értelmesen felelt, megkínálom egy tányér cseresznyével. Azonnal enni
kezd. A cseresznye vére bemaszatolja fiatal száját, gyönyörű fogsorát, mely
még nem ösmeri a fogorvosok köszörűit. Egyszerű, mint a kenyér és
tej. Az örök népszínművet természetesen játssza, anélkül, hogy egy
pillanatra is kiesnék szerepéből. Én többre becsülöm hétszáz
moziszínésznél. Míg a papírlapokat rendezem, melyekre odavázoltam szavait,
bele-belesandít a sok ákom-bákomba. Újra furcsálja, hogy akad ember, aki
ilyesmivel foglalkozik. És ismét nevet. Kineveti a mesterségemet, engem, az
egész világot.)
|