(Penészes hangulatokat jöttem ide keresni: azt a
kínzószerszámot, melybe valaha beleszorították nyakunkat, a papírmasé-sziklát,
háttérben az erdővel, vagy a viharos égbolttal meg a kőkorlátot,
melyre regényes, meg-nem-értett delnők könyököltek a tizenkilencedik
század tragikus éveiben. Mindennek se híre, se hamva. A mester, aki végigvezet
gazdagon berendezett műtermén, nevet rajtam. Biztosít, hogy ezeket már
egyetlen fényképésznél se találom meg, még vidéken se. Bubifrizurás
tanulóleányok másolórámákkal jönnek-mennek, fényképek fürödnek, a negatív-lemezeken
az ecset az utolsó simításokat végzi. A sötétkamrában sárga lámpa. Most tudom
meg, hogy a vöröslámpa ma már néha sárga. Firenzei bútorok között,
szőnyegektől puha szobában csevegünk.)
- Hát semmi sincs itt gyermekkori emlékeimből? A kanári
se, mely csicsereg a fényképész ujján, mikor kinyujtja a fekete kendő
alól?
- Azzal se szolgálhatok. Csak egy rádióm van meg egy kis,
villamos repülőgépem a gyermekeknek.
- Rosszak
még a gyermekek?
- Az úriak.
De a szegény gyerekek illedelmesek, mindig meghatódnak a gép előtt.
- És a
felnőttek?
- Köszönöm
kérdését, azok is elég rosszak. A gép előtt mindenki lámpalázat kap és
hiú, nagyon hiú.
- Kezdjük
talán az erősebb nemmel.
- Megdöbbentő, hogy a férfiak milyen ritkán
fotografáltatják magukat. Gyakran jönnek ide hozzátartozóik a haláluk után egy
húsz-harminc éves fotografiával, azt nagyíttatják meg, mert életükben nem
maradt egy percük sem, hogy leüljenek a műterembe. Egyébként ők is
hiúak. Az első mozdulatuk az, hogy nyakkendőjüket igazítják, aztán a
hajukat többször megkérdezik, melyik oldaluk az előnyösebb, a lencsébe úgy
bámulnak, mintha tükör előtt lennének, a szájukat összevonják,
csücsörítik.
- És a nők?
- Ők talán kevésbbé pózolnak. Előre gondoskodnak
arról, hogy a hasonlóság ne lehessen túlságosan nagy. Kikészítetten, vastagon
kifestve állnak a lencse elé. A legpolgáribb nők is a kor szépségideálját
vallják maguknak. Mindegyik egy sovány, eton-frizurás, fiús moziszínésznőt
alakít. Csak önmagára nem akar hasonlítani.
- Bocsásson meg, ki akar önmagára hasonlítani? Ez a
legunalmasabb. Talán ismeri Gaultier-t, a francia írót, aki már régen
megállapította, hogy mindnyájunk lelkében benne lakozik a bovaryzmus, az
a majomkodó, ősi hajlam, mely meghamisítja nemcsak külsőnket, hanem
tulajdon jellemünket és vérmérsékletünket is, úgyhogy egyikünk sem éli a valódi
életét, hanem egy másikat, mely éppen ellentétben áll vele s azért szenved,
azért hoz minden áldozatot, hogy ezt elérje. Ki akar a valósággal találkozni?
Ez nem érdekes. Nézze meg, hol lógnak a tükrök. Többnyire a homályos sarkokban.
Az emberek teljes napfénynél sohase szeretik szemlélni arcukat, csak homályban,
amikor a képzeletnek több szerepe jut, mint az érzékelésnek.
- Én is ezt
tapasztaltam. Semmitől se rettennek meg annyira, mint a hasonlóságtól.
Pusztán a típus hasonlóságához ragaszkodnak, úgy nagyjában. Azt óhajtják, hogy
a fényképen olyanok legyenek, ahogy képzelik magukat, hogy a fénykép az ő
képzelt egyéniségük kivetítése legyen. Hány apró tragédiát láttam a fényképek
átvételekor. A fotografia eredetije elpirul, összeborzong, néha könnyezik is.
Mindig a fényképész a hibás. A fényképész legyen kozmetikus: tüntesse el a
ráncokat, a szem alól a szarkalábakat, legyen fogorvos: hozza helyre a hibás
fogsorokat, legyen orvos: soványítsa meg a leghájasabb vállakat, legyen
művész: hazudjon értelmet, szellemet a kifejezéstelen szemekbe.
- Kik a
legkevésbbé hiúak?
- A
színészek. Ők annyira megszokták a fényképezést, hogy nekik mindegy.
-
Vőlegény és menyasszony levétetik még magukat, kéz a kézben?
- Nagyon
ritkán. A templom körüli fényképészek olykor fölveszik még a bérmáló lányokat,
fehér ruhában, koszorúval a fejükön, égő gyertyával a kezükben. De a
csoportképek végkép divatjukat multák, a családok is ritkán jelentkeznek,
legfölebb ketten-hárman vétetik le magukat együtt. Berlinben az aktok
divatosak. A teljes meztelenség, akár a szobroknál, nem sértő, csak akkor,
ha egy ruhadarab - egy cipő, egy harisnyakötő - hangsúlyozza a
meztelenséget.
- Mikor van
az önök szüretje?
- Karácsony
táján. Májustól októberig holt szezon. Legnagyobb forgalom a háborúban volt.
Ekkor a hadbavonulók, a családtagok szinte havonta fotografáltatták magukat.
- Ismeri az
expresszionista fényképeket, melyek egy alakot a jellemző vonások
torzításával mutatnak be?
-
Szélhámosságnak tartom. A fényképészet nem térhet el a valóságtól. Célja egy
életmozzanat megrögzítése. Éppoly ellenszenves a nálunk divatos édeskés, cukros
fotografia, mely a mult századbeli festészet lomtárba került kellékeivel,
függönyökkel, virágcsokrokkal akar hatni.
- Hol a jövő?
- Amerikában. Ők diktálják az ütemet, elsősorban Steinchen
és Smith, két festő, aki eldobta az ecsetet, hogy megmutassa,
milyen művészi lehetőségek vannak a fényképészetben. A mozi minden
újítása bevonul a fényképészetbe. Műtermeinkből lassanként kiszorul a
napfény, boszorkányosan elmés villanyvilágítás helyettesíti, elmosódó
árnyalatokra, folthatásokra törekszünk. Olyan sajtólevonatok készülnek, melyek
a rézkarcokkal vetekszenek. Kiderült, hogy az éles fénykép sohasem jó, mert a
lencse mindig élesebb, mint az ember szeme. Ezt a különbséget el kell tüntetni.
A moziban már régóta nem élesek a premier plan alakjai.
- Kit emlegetnek külföldön?
- Művészi tekintetben Ausztria a legelső.
Németország hanyatlik. A latin népek nehezen barátkoznak meg az új
fényképészettel. Bátran állíthatom, hogy mi az élén járunk. Budapesten legalább
tizenkét oly fényképész él, ki a világ bármely pontján elsőrangú lenne.
Londonban négy-öt sincs ilyen.
- Hát a törökök? Ők a legnagyobb képgyűlölők.
A vallásuk tiltja, hogy lefotografáltassák magukat. Mohamed annyira ellensége
volt az önbálványozásnak, hogy még hívei sem tudják, milyenféle arca lehetett a
prófétának.
- Azóta
ők is beadták a derekukat. Keleten különben egyre nagyobb teret hódít a
fotografálás. Japán fényképészete csodálatos. (Egy csomó japáni fényképet
tesz elém.) Nézze, milyen szerények, igénytelenek és szellemesek. Itt egy
fa áll egyedül. (Mint egy Utamaro-kép, vagy egy kétsoros japáni epigramma.)
- Még egy
kérdést: mondja, miért szerepeltet Ibsen annyi fényképészt?
- Mert a fényképészek a mult században valóban tragikomikus
figurák voltak, félemberek, féltehetségek, akik nem ismerték képességük
határát. A mai fényképész a földön jár, alapos, sokoldalú tudással kell
rendelkeznie, értenie kell a lélektanhoz, a képzőművészethez, a
technikához s mindezeket a tulajdonságokat össze kell fognia akkor, mikor a
képet beállítja.
(A műterem fehér ernyőivel, fényszóróival,
szárny-szerű oldalfalaival olyan, mint egy hangár. Barátom a gép elé
ültet, hogy lefényképezzen. Amit tanultam tőle az imént, annak most kevés
hasznát veszem. Én is a lencse felé sandítok, lámpalázat kapok, mert mégis csak
ünnepélyes pillanat, mikor múló életünk egy pillanatát megrögzítik. Igyekszem
természetesen affektálni. Biztat, hogy csak egész közvetlenül, legyek kissé
derűsebb. Szóval a régi csatakiáltás: barátságos arcot. Barátságos arcot
kell vágnom az életre, a világra, mindenre, ami körülöttem van. Kissé nehéz, de
megpróbálom.)
|