(A kétségbeesés pillanatában, mikor lábad alól elveszted
a talajt s a szemhatár végkép elborul, arra gondolsz, hogy majd koldulnod kell
s megjelenik előtted a koldusbot árnyéka. Ez a kép határozatlan, azért
olyan kísérteties és szörnyű. Hidd el, a valóság nem egészen ilyen. Az
máskép szörnyű. Részleteiben, aprólékos kicsinyességében az. Most itt az
udvarban előttem áll a koldus. Károly bácsinak hívják és 55
esztendős. Homlokára barna-deres haj csapzik, bajusza van,
Krisztus-szakálla. Rongyok födik szénporos testét, inge cafatokban lóg, de a
figyelmes szemlélő még meg tudja különböztetni az egyes ruhadarabok
határvonalait, kabátját, mellényét, nadrágját. Kék szeme a rozzant test templomában áhitatosan
világít. Arcéle sovány. Olyan nemes és előkelő, hogy frakkban valami
nagyhercegnek hihetnéd s palástban egy apostoli szentet játszhatna színpadon.
Felvidéki tót. Törve beszél magyarul. A társalgás németül folyik. Elkérem
botját, mert még sohase fogtam kezembe koldusbotot. A koldusbot olyan, mint
minden más bot, mégcsak nem is sokkal hitványabb. Engedélyét maga nyomja
kezembe.)
- (Hangosan
olvasom): „Könyöradománygyüjtési engedély, budapesti lakosnak. A
könyöradománygyüjtés szabályozása tárgyában kiadott 81.000/1924. számú (ügyeljünk
a számra) belügyminiszteri körrendeletben megállapított jogomnál fogva
megengedem, hogy X. Y. a saját részére, nyomorenyhítés céljából, a mai naptól
számított 60, azaz: hatvan napon át Budapest székesfőváros területén
házról-házra járva, könyöradományokat gyűjthessen magának.” (Lám, a
dicső huszadik század a nyomort csatornázza, mindenre talál hivatalos
formulát. A szöveg fölött lila tintával az áll, hogy az engedély 60 napra
meghosszabbíttatott.) „Személyleírás. Termete: közép, arca: hosszas, szeme:
kék, orra: rendes, haja: őszes-barna.” Mi baja?
- Sérv. Én
mindig csak az igazságot mondom.
- Mióta jár
így?
- Tíz éve.
Mire hazajöttem a háborúból, a feleségem meghalt, eltemették, azt se tudom, hol
fekszik. A népszállóban kaptam lakást. Aztán mit kezdhettem? Járni se tudtam,
ruhám se volt. Így lettem közönséges koldus. (Amint ezt a szót kiejti, szeme
egyszerre megtelik könnyel, ez a zuzmarás fejű férfi sírvafakad, úgy sír,
mint a záporeső.)
- Mi volt
azelőtt?
- Pék. Én
mindig csak az igazat mondom. Kisgyerek-koromtól fogva dolgoztam. Én mindig
csak az igazat mondom.
- Mennyi
jön össze egy nap?
- Egy
pengő, egy pengő húsz. Nem bírom a lépcsőjárást. Emiatt. (Lágyékát
fájdítja.)
- Mások
többet keresnek?
- Akik a
negyedik kerületben járnak, a Váci-utcán. Ó, ha én a negyedik kerületbe
mehetnék, de ott már nagyon sok van. Több mint 1500.
- Ismeri
őket?
- Majdnem
mindegyiket.
- Hányan
vannak Budapesten?
- Azt
hallottam, 12.000-en.
-
Találkoznak néha?
- Multkor
Kispesten gyűltünk össze egy udvarban.
-
Miről beszéltek?
- Hát a
keresetről.
- No és ki a leggazdagabb koldus?
- Egy
nyolcvanéves anyóka. A templom előtt koldul. Annak lakása is van. Szép
szobája, konyhája.
- És
magának?
- Csak egy
kis bódém, fából, magam ácsoltam. Én az igazságot mondom, csak az igazságot. (Ich
sog’ die Wahrheit, nur die Wahrheit.)
- Tudom,
tudom. A bódéért legalább nem kell fizetnie.
-
Dehogynem. A helyért minden hónapban 1 pengő 50 fillér jár.
- Melyik a
legjobb nap?
- A
vasárnap.
- Melyik a
legjobb évszak?
- A nyár.
Télen a hidegben, mikor fúj a szél, senkise veti le a kesztyűjét, senki se
gombolja ki a kabátját. De nyáron könnyebben adnak.
- Mennyit?
- Két
fillért, négy fillért, hat fillért. Aki tíz fillért ad, az már gavallér.
- Hogy
koldul?
(Lekapja
sapkáját s mint kisdiák a leckéjét, úgy fújja, rossz magyarsággal): „Kezét csókolom, adjanak szegény
nyomorultnak, kezét csókolom.”
- Mit evett
ma?
- Egy kis
rántottlevest.
- Hol
szerzi be ételét?
- Úgy
kapom. Vannak házaim. Egy helyütt kenyér, másutt főzelék, sajtmaradék, a
piacon egy-egy alma. A pénz ruhára kellene. Ezt a csizmát is 5 pengőért
vásároltam. Csak ilyen rongyos ne volnék. (Kitárja karjait s a
madárijesztőruha, mely csupa férc, szétnyílik, látni lehet mellét,
hónaalját, meztelen testét, ahogy az Isten megteremtette.)
- Mi ez
itt?
- (Föltakarja
jobbkarját.) Még tizenhat esztendős koromban rajzolta ide egy barátom.
(Kék tetovált szív, középütt a születési éve, 1872, fönn egy kifli és egy
császárzsemlye, alatta két keresztbe tett fakanál, mint céh-jelkép.)
- Miért?
- Szokás.
Akkor fájt, megdagadt, három napig dolgozni se bírtam. De jó, hogy itt van.
Legalább tudom, hogy valamikor pék voltam. (Megint könnyezik.)
- Nincs fia, rokona?
- Senkim a világon. Csak a jó Isten. (Nur der liebe Gott.) Csak a jó Isten...
(Akivel
senkise törődik a földkerekségén, semmiféle támogató és istápoló, annak a
legelőkelőbb pártfogója van, akihez a királyok is térdenállva
imádkoznak. Károly bácsi a tavaszi égre emeli kék szemét. Háláról, kézcsókról,
könnyekről beszél. Milyen regényes, milyen középkori minden koldus, milyen
nyugodt. Tudja, hogy lejjebb már nem kerülhet s ez valami fönséget ad neki,
valami nagy-nagy békét. Lassan kifelé ballag. Nem siet. Elért oda, ahova
kellett. Kikísérem, hogy a kutya le ne húzza, mert az az orrával már
megszimatolta, hogy kiről van szó s valami évezredes gyűlölettel
vicsorítja fogát. A kutya az állatok közt a nyárspolgár.)
|