(Már
ismertem a színház e régi munkását, Magyarország legöregebb,
legkitűnőbb súgóját. Többször láttam, amint a próbákon a súgólyukból
egy-két pillanatra kidugta fejét, a homlokára tolt pápaszemmel. De napvilágnál,
polgári lakásban, a föld felett éppoly kevéssé találkoztam vele, mint ahogy még
nem találkoztam vakondokkal délben a Körúton. Szép fej, zuzmarás üstök,
tágranyílt kék szem. Kimunkált színész-arc. Egy hírneves színész is lehetne, ki
Lear királyt már számtalanszor alakította. Vállvonítással kezdi a
beszélgetést.)
- Eh kérem,
ki akar eredetileg súgó lenni? A veszett fejsze nyele. Természetesen én is
színésznek készültem. Vidéken Nyírbátoron.
- És miért
nem lett az?
- Nem
tetszik hallani? Raccsolok. Máig sem tudom kimondani az r-et. (Próbálgatja.)
Korán reggel ritkán... Nem megy.
- Pedig
ezek mind kitűnő r-ek. Igaz, hogy nem ezen a földrajzi
szélességen. Francia r-ek. (R grasseyé.) Önből Franciaországban akár
Mounet-Sully is lehetett volna. És mit akart játszani?
-
Shakespeare-t. A nagy tragédiákat. Hamletet, III. Richárdot, Lear királyt...
1882-ben, 18 éves koromban beültem a súgólyukba. Azt hittem, csak átmenetileg,
míg megtanulom az r-et. Most hatvankétéves vagyok. Megöregedtem a súgólyukban.
- Ez is
színészet.
- Hát igen.
Afféle földalatti színészet. Egy kripta, elevenen eltemetett színészek számára.
Kis villanylámpással. (Tünődik.) És kis fizetéssel.
- Mit
szeret leginkább súgni?
-
Shakespeare-t. Holott a verses szöveget a legnehezebb, mert ott nem
mondatokról, hanem betűkről van szó s a színész nem
toldhatja-foldhatja a szöveget, mint a mai vígjátékoknál.
- Nevet
néha ezeken?
- Csak a
próbákon. Maga az előadás nekem is gépies munka: állandó testi és lelki
készenlét. Végre a függöny felgördülésétől a legördüléséig minden a
kezemben van, mint egy hajóskapitánynak.
- Ugyebár,
elsősorban a cipőket látja?
- Csak a
rossz súgó, aki folyton olvas. A jó súgó bele-belepillant a könyvbe, követi a
szöveget s a színész arcát nézi.
- Mit néz rajta?
- Azt, hogy
mikor fogy ki belőle a szusz. Mert mikor megakad a szövegben, akkor a
színész olyan, mintha légüres térbe jutna s levegő után kapkodna. Ekkor
kell föladni neki a szót. Többször előfordult az is, hogy valaki elájult,
sírógörcsöket kapott, én egy csöngetéssel leengedtettem a függönyt.
- Mondja,
mindig hallgatnak magára a színészek?
- Sokszor bizony kicsavarják szavaimat.
Emlékszem - vagy harminc éve ennek -, a debreceni színházba vendégszerepelni
jött egy akadémiai növendék - ma híres színésznő - „A falu rosszá”-ban
játszotta Feledi Boriskát. De akkor még nem barátkozott meg a paraszti
beszéddel. Ezt súgtam neki: „Hejh, Sándor, kigyelmed ugyancsak el van
keseredve.” Ő pedig ezt mondta: „Sándor úr, kegyed valóban idegesnek
látszik.”
- Reinhardt megpróbálta, több ízben súgó nélkül
is játszott.
- Debrecenben mi is megpróbáltuk. Már
tizenhatszor egymásután adtuk a Parasztbecsületet, úgy ment, mint a
karikacsapás, egyetlen betűt sem kellett súgnom. Az igazgató csupa hetvenkedésből
elhatározta, hogy súgó nélkül játszatja. Mi történt? Azok a színészek, kik
előző estéken egyetlenegyszer sem szorultak rám, pusztán attól a
tudattól, hogy nem vagyok ott, egymásután sültek be szerepeikbe, olyan botrány
támadt, hogy le kellett engedni a függönyt.
- Szóval a súgó -: sugallat.
- Még akkor is, ha néma. Multkor egy
művésznőnek a nézőtérről kellett elmondania néhány
mondatot, nem súghattam neki, de ő mégis odaültetett a karmesteri szék
alá, a zenekarba, hogy legalább a fejem búbját lássa.
- Megemlítették már színházi
kritikákban?
- Debrecenben, ifjúkoromban.
Vidéken egymásután pörögnek a darabok és a színészek sokkal inkább rá vannak
utalva a súgóra, mint itt. Egy bemutatón bizony erősen kellett súgnom. (Régi
újságot kotorász elő.) Másnap ez a kritika jelent meg. (Olvassa.) „Végre
mi is hallottunk egy szépen csengő baritonhangot: a súgóét.” Ez volt a
legnagyobb sikerem. Egyébként? Mindennek a súgó az oka, ha megbukik a darab,
vagy a színész, rajta verik el a port, az elismerésből nem jut ki neki
semmi. Ha bemegy a színházba, a művészek és művésznők különösen
a bemutatók előtt körülvesznek. Jaj, drágám, rám ma különösen vigyázzon.
Nekem, kedves kolléga, nagyon halkan, nekem erősen, nekem csak a mondatok kezdetét.
- És ön mit tesz?
- Azt, amit a pesti pincér, aki
nyolcféle kávérendelést vesz fel. Az egyik vendég világosan kéri a kávét és
langyosan, a másik sötéten és forrón, a harmadik félbarnán és hidegen, a pincér
pedig egyszerűen bekiált a tüzilegénynek: „nyolc kávét.” Én is egyféleképen
tudok súgni.
- Diákkorában súgott a
tanulótársainak?
- Súgtam, de pórul jártam, a
tanárom rajtakapott és kiállított, majd mikor helyemre eresztett, így szólt:
„Fogadd meg, fiam, hogy ezután sohasem fogsz súgni.”
- És ön megfogadta?
- Meg. De nem lehetett
megtartanom. Akkor azonban még nem tudtam súgni. A diákok és a rossz súgók, nem
is súgnak, hanem susognak, sisegnek, selypegnek, amit mindig az hall meg,
akinek nem szól - a tanár és a néző - és az, akinek szól, - az osztálytárs
és a színész - egyáltalán nem hall meg. Az igazi súgás (ettől kezdve
így beszél) ez a nagy mély, tompított, színtelenített torokhang.
- Szerelmet is lehet így súgni?
- Bajos.
(Ismét a kellemesen színezett, erős baritonhangján
beszél. Soha életében nem volt beteg, még náthás sem. Estére megint majd súg s
ezt a hősi hangot szerényen lefokozza úgy, hogy az első zsöllyékben
ülők csak azt az imaszerű mormolást hallják, mely lelke minden
előadásnak. Mert a súgó kettő egyszerre: a színészek mankója és
szárnya is.)
|