DETEKTIV

(Nyitott lepkeláng lobog a hosszú folyosón. A falak szürkék, a levegő is szürke. Minden szürke. A detektív int, hogy kövessem. Én szó nélkül követem. Bemegyünk egy udvari szobába, hol a gubacstinta és a porzó szaga érzik. A titkosrendőrnek nagy koponyája van, fekete szeme, a negyven felé jár, tizenöt esztendeje működik ezen a pályán. Erősen cigarettázik. Naponta ötven cigarettát szív. Nikotinmérgezésről panaszkodik, tőlem kér tanácsot, hogy szokhatna le a dohányzásról. Miután rágyujtok s vele együtt keserítem a szájam, így bókol):

- Én ismerem önt.

- Köszönöm. (Azon tünődöm, hogy viszonozzam kedvességét. A titkosrendőrnek nyilván legfőbb becsvágya az, hogy ne is tudják kicsoda, ennélfogva ezt mondom): Én pedig nem ismerem önt.

- Remélem is. Engem csak a vagányok ismernek.

- Kik azok a vagányok?

- Rovott multú bűnözők. De azok, ahányan csak vannak itt, Budapesten, név és személy szerint ismerik mind az 1100 detektívet.

- Ha megengedi, kérdésekkel fogom ostromolni. Mit kérdeznek öntől társaságban, mikor megtudják, hogy detektív?

- Először azt, hogy fogtam-e már gyilkost, aztán, hogy féltem-e tőle.

- Akár a gyerekek. Láttál farkast, féltél tőle? Milyen naivak az emberek. (Gondolkozom.) Mondja, csakugyan fogott már gyilkost?

- Olyat is fogtam már, akit fölakasztottak: egy terroristát.

- És félt tőle?

- Kezdő koromban bizony furcsa volt, hogy egy emberrel vagyok együtt ebben a kis szobában, aki gyilkolt. Pedig sok mindent végigcsináltam. Tizenhét hónapig voltam künn a harctéren, a Bruszilov ellenoffenzíva idején is, hullák közt aludtam, hullák közt ébredtem. Mégis csak más ez.

- Megtámadták már?

- Meg is vertek. A kommün bukása után egy délután a Margit-hídon mentem át villamoson, megpillantottam két alakot, akit régóta kerestem, leugrottam, átbujtam a korláton, torkon ragadtam mind a kettőt. (Milyen hatalmas tenyerei vannak.) Nekem estek, ököllel, körömmel, leszakították a gallérom, szalmakalapom ronggyá tépték, odanyomtak a korláthoz, hogy belevessenek a Dunába. Csak az egyiket bírtam tartani. Akkor siettek segítségemre a járókelők.

- Benn hogy viselkedtek?

- Itt főztek, hogy legyek én is kommunista, mert a kommunizmus úgy is győzni fog. Az ilyen lekapásoknál fő a lélekjelenlét. Vidéken, egy tanyán másodmagammal fogtam el két tagbaszakadt óriási gazfickót, akik egy kovácsnál bujdostak. Rájuk ordítottam: „össze a kezet” s megkötöztem őket. Mikor már vittük a pasasokat, az egyik megszólal: „Hát csak ketten vannak? Aj, ha azt tudtuk volna.” A Bakonyban is volt egy kalandom. Éjszaka hajtottunk - hárman - kocsin, hét-nyolc alak nekünk támadt, ki akarta fogni lovainkat, a sárhányóra ugrott. Pisztolylövésekkel riasztottuk el őket. Ma sem tudjuk, kik lehettek. Valami útonállók, Rózsa Sándor kései utódjai.

- Egyébként mi a munkája?

- Minden, ami előfordul. Néha bálakba vezényelnek ki.

- És mit csinál ott?

- Táncolok és figyelek. Egy „legitimista” bálon bűzbombákat dobtak. Pár évvel ezelőtt kutya nehéz esetem volt. Lefüleltem egy kártyázó társaságot. Ide nehéz volt bejutnom, mert a házmester üvegablakon kukucskált ki s ha ismeretlent látott, felcsöngetett a kártyabarlangba, ahol közben a pénzt meg a kártyát eltüntették. Erre frakkba vágtam magam. A házmester kaput nyitott, én megöleltem őt.

- Mit érez ilyen ölelések alatt?

- Azt, hogy jól megy a munka. A házmestert átadtam egyik kollégámnak, az egy másiknak és így hamarosan átölelték őt a mellékutcába, hogy botrányt ne csinálhasson. A kártyaklub tulajdonosa - öreg, monoklis úr - mosolyogva jött elém, őt is megöleltem, tovább adtam, berontottam a terembe. Itt a kártyaasztal körül, háromsorosan álltak az estélyi ruhába öltözött hölgyek és urak. Fölugrottam az asztal tetejére, ráfeküdtem, egész testemmel fedeztem, hogy szét ne kapkodják a pénzt.

- Milyen bűnözőkkel találkozik leggyakrabban?

- Az előkelő körök sikkasztanak és csalnak, a nép egyszerű gyermekei lopnak és betörnek. Nagyon sok a zsebtolvaj.

- Azt hallottam, hogy a zsebtolvaj a legötletesebb bűnöző.

- Az valóságos bűvész, ezermester, a lopás bohémje, könnyed és ravasz. Fütyörész és nevet. Javíthatatlan. Nem egy alig szabadul ki a börtönből, már az első villamos-úton folytatja mesterségét. Könnyen megismerni őket: mutatóujjuk és nagyujjuk egyforma hosszú. Ezt ők mesterségesen idézik elő, nyujtják a mutatóujjukat, éjjel súlyokat kötnek rá. Afféle üzleti befektetés. Mert sohasem a kezükkel dolgoznak, hanem csak ezzel a két ujjukkal, melynek a bögyén - a legfelsőbb ujjpercen - olyan finom a tapintásuk, mint a nőorvosoké, akik az ujjukkal tapogatják ki a magzatot. Rendszerint hárman-négyen alakítanak egy közkereseti társaságot, ezért nehéz elcsípni őket. Ha a villamoson eltűnik valakinek a pénztárcája, a zsebtolvajnál sohase találják meg. Az a matért - így hívják az anyagot, a lopott holmit! - közben odasinkófálta a másodiknak, az a harmadiknak, az a negyediknek, aki régen leugrott s viszi az orgazdának, a tyúknak.

- A betörők?

- Kétféle betörő van. Az egyik durva eszközökkel, erőszakosan dolgozik. Ez a típus egyre ritkább. Annál gyakoribb a másik, aki álkulccsal hatol be. Ezeknek egy része újabban, a kasszafúrásra adta magát, mert az elszegényedett polgári osztály szekrényeiben pár agyonmosott zsebkendőnél alig talál egyebet. A modern technika minden eszközével föl vannak szerelve, gummikeztyűt használnak, akár a sebészek, hogy ujjnyomot ne hagyjanak. Bizony, a bűnözők egyre agyafurtabbak lesznek. A rendőrségnek is lépést kell tartani velük. Ma már nem vesznek föl olyan detektívet, aki nem érettségizett. Parasztfogásokkal semmit sem érhetünk él. Lélektani tudás és emberismeret kell ide.

- Repülőgépes detektív még nincs sehol?

- Erről nem hallottam. De a legénységünket iskolázzák. A Kossuth Lajos-utca sarkán posztol egy rendőr, aki németül, franciául és angolul is beszél.

- Hogy megy a letartóztatás?

- A vagánynak be se kell mutatkoznom, az ismer és jön velem. Csak így szólok hozzá, egész csendesen: „gyere”. Ha nehéz emberrel van dolgom, ahhoz éjjel megyek, amikor alszik. Megfogom a két kezét, én keltem föl, a szoba közepére állítom, eléje szórom a ruháit, hogy öltözködjék.

- A vallatásnál kik őszintébbek, a férfiak, vagy a nők?

- Föltétlenül a férfiak. A nők, ha ezerszer is ellenmondásba kerülnek magukkal, folyton csűrnek-csavarnak.

- Sírnak?

- A sírás mindig értelemre vall, nem is annyira bűnbánatra, mint értelemre és képzeletre.

- És mikor sírnak?

- Akkor, mikor szó esik az otthoniakról, vagy mikor visszavezetem őket a lakásukba.

- Sok embert ismer?

- Fél Budapestet, egész bizonyosan. Ha bemegyek egy vendéglőbe, fölszállok egy villamosba, az ott lévők feléről tudom, hogy kicsodák.

- Detektívregényeket olvas?

- Annak előtte nem érdekeltek. Amikor detektív lettem, belenéztem egyikbe-másikba, de untattak. Végre a környezetet ismerem, a történeteket pedig túlzottaknak és lehetetleneknek találom. A valóság egyszerűbb és - különösebb.

- Hát Raszkolnyikov?

- Ó, az más. Azt háromszor is elolvastam.

(Megköszönöm a beszélgetést, de a detektív még tartóztat. Én már mennék. Erre fölkel, lekísér a kapuig. A földszinten az éjszakai rendőrhajszából hazahozott lányok ácsorognak, tizen-tizenöten, pincevirágok, kocsmai töltelékek, a toloncház ismert alakjai, akiket már többször „becinkeltek” és most ismét viszik őket a „jerglibe”. Mind kamaszfürtöt visel, némelyik lakkcipőt is, de harisnyájuk rongyos. Az egyik részeg s tenyerével töröli orrát, a másik rágja zöld körmét. Detektív barátom rájuk se tekint. Őneki ez emberanyag, munka, annyi, mint nekem egy csomó beiratlan kéziratpapír.)