ÉKSZERÉSZ

(Az öregapja is ezt a mesterséget folytatta, az apja is. Kiskorában, mint mi a homokban, gyémántporban játszadozott s később élete útján nem pipacsok, nefelejcsek nyíltak, hanem rubintok, zafirok. Hatvanesztendős, ősz. Kezében amerikai rögzítő-csipesz mozog, mellyel asztalán féregként nyüzsgő drágaköveket csippentgeti. Lámpa ég előtte, mely a napfényt utánozza, mesterséges erőfényt áraszt. Ebben a színek nem fakulnak meg. A háttérben viharvert páncélszekrény sötétlik, még a nagyapjáé, telistele kincsekkel. Az ékszerésznek zafir-szeme van. Azon okuláré. Leveszi és így beszél.)

- Harminc év óta viselem. Mi már fiatalkorunkban ókulárét hordunk, vigyázatosságból. Ezek az apróságok itt előbb-utóbb tönkreteszik szemünket.

- Mik ezek?

- Ceyloni világos zafír, rózsaszín gyémánt, zöld gyémánt, fekete gyémánt.

- Fekete gyémánt. Hát nem csak a szén az? (A fehér gyémántokkal elvegyülve olyan, mint a cukrozott mák.) Honnan való?

- A belga Kongóból.

- Melyik a leggazdagabb világrész?

- Ázsia, Dél-Afrika, Amerika.

- És Európa?

- Az a legszegényebb. (A mi szomorú világrészünk nem tud álmodni ilyen forrót és tündökletest.) Itt csak az opál terem, a gránát, a topáz. Szóval a félnemes kövek.

- És az egészen nemes gondolatok.

- Az ékkövek igazi hazája: India, Ceylon, Brazilia.

- Honnan ismeri föl a hamisítványt?

- Csak rátekintek. Újabban a gyanús köveket átvilágítják Röntgen-sugarakkal.

- Mint a beteg tüdőt.

- Az utolsó huszonöt esztendőben egyébként a drágaköveket teljes sikerrel gyártják, mesterséges, vegyi úton.

- Homunculus. A középkor álma. Miből készülnek?

- A zafír aluminium-földből. Épp oly kemény, mélytüzű, mint az igazi. Festik. A rubint krómmal.

- Melyik ma a legdivatosabb kő?

- A brilliáns és smaragd. Különösen a fehér-smaragd. Ennek az ára naponta emelkedik. Amerika keresi. Az diktálja az ütemet.

- Melyik a magyar kő?

- A rubint. („Rubintos gyémántom.”) A tulipán-korszakban háromszínű kövekből összeállított ékszereket viseltek.

- Vannak levitézlett kövek?

- Az opál. A mayerlingi katasztrófa után azt rebesgették, hogy Stefánia szerette az opálokat, ezért történt minden. Főrangú hölgyeink egymásután túladtak opáljukon. Baljós kőnek tartják.

- Honnan keletkezhetett ez a hit?

- Talán onnan, hogy az opál az egyetlen kő, mely tényleg megbetegszik: tollassá, felhőssé válik, viselés közben széttöredezik.

- A többi kő egészséges?

- Mindegyiknek van valami hibája. Minél szebben ragyog, minél kiválóbb, minél nemesebb, annál inkább.

- Akár a lángésznek.

- Milyen babonák járják ma?

- A régiek, melyek évezredek előtt. Tegnap este egy társaságban megpillantottam valami polgári nő ujján egy alexandritot. Rendkívül ritka kő, életemben alig láttam belőle tíz darabot. Nappal zöldes, lámpafénynél pirosas. I. Sándor cártól kapta nevét. Egy orosz paraszt találta valahol a hegyek között, bevitte a városba, a cárnak ajándékozta. Ez a hölgy nem gazdag, de kijelentette, hogy semmi áron se válnék meg tőle, mert amióta viseli, minden, amibe belekap, sikerül. Az ősi hitet nem lehet kiirtani az emberiségből. Valaha az ékköveket nem is értékük miatt becsülték, hanem varázsszerül használták, szemverés, megrontás ellen, szerencsehozóul. Mindegyikhez száz és száz legenda tapad. Nem is csoda. Olyan szépek, tartósak, szilárdak, tüzesek, hogy a képzelet mindig önálló, titokzatos életet tulajdonított nekik, öntudatot sejtett bennük. A gyémántról azt hitték, hogy ősnemzés útján szaporodik, a nagyból kicsinyek születnek. Varangyosbékák agyvelejében, hizlalt kappanok rothadó beleiben igyekeztek kitenyészteni. Egy középkori varázsló látta, hogy az ecetben önmagától mozog, szikrája meggyujtja a szalmakazlakat. A harcosok a porával dörzsölték be lándzsájuk hegyét, akkor az átdöfte a legvastagabb páncéling vasát is. A rubin egy fajtáját ma is pigeon-blood-nak nevezik, galambvérnek. Kleopatra császárnő rubinjait galambvérrel locsoltatta, hogy megpirosodjanak. A rege szerint egy indiai herceg véréből támadt. Erősítette a lelket, viszont a testet megoltalmazta a döghaláltól, a kolerától, az a víz, melybe belemártották, meggyógyította a beteg állatokat. A zafír egy indiai isten szeme. Véd a szegénység ellen, - ami bizonyos mértékben igaz is, - csillapítja a vérzést, ha déli hőségben a pusztaságban eltikkadunk, csak meg kell nyalnunk, hűs-kék fénye oltja a szomjúságot, a tej, melybe zafirt teszünk, behegeszti a sebeket. A smaragd egy indiai harcos epéjéből való, a hűség és szűziesség jelképe, megreped, ha parázna némber viseli, gyógyszere a vérbajnak, a pokolvarnak és leprának, általa rájöhetünk mindenféle hazugságra és csalárdságra. A gránát jókedvre derít, az ametiszt kijózanítja a részegeket, a jáspis ellenméreg, az agát élesíti a látást, a beril szerelmet gerjeszt, a krisolittől pedig sivalkodva fut el a Sátán.

- Melyik drágakövet tartja ön a legszebbnek?

- A zafírt, a hat rejtélyes sugarával.

- Melyiket a legfurcsábbnak?

- A tigrisszemet, mely úgy villódzik, mintha csakugyan élne.

- Melyiket szereti legjobban?

- Ezt a jácintkövet. (Selyempapírból kipakolja. Olyan, mint egy barna malátacukor.) Négyszáz esztendős.

- Meddig élnek a drágakövek?

- Némelyik örökké. A British Múzeum-ban ókori ékköveket is látni. A haláluk az, hogy eltűnnek, mint a Nagy Mogul, nem tudni, hová.

- Hallott-e rejtélyes eltűnésekről?

- Fiatalkoromban egy ékszerész mesélte, hogy asztalkájáról, a kertből ellopott egy szarka egy rózsaszín turmilant. De megtalálták a fészkében. Egy ötéves kisleány lenyelt egy gyémántot. Azonnal megoperálták, mert a gyémánt éles, kiszaggatja a beleket. Még a gyomrában lelték meg.

- A drágakövek star-ja?

- A Culliman, az angol korona kincse. Háromszázhatvan karát. Tulajdon szememmel láttam. Ekkora. (Mutatja az öklét.)

- Hát a Koh-I-Noor?

- Azt már rég leverték. A dicsőség ezen a téren is mulandó. Károly király titkárja eladta a Habsburgok háromszázéves, híres családi smaragdját Bienenfeld-nek, a párizsi ékszerésznek. Ez igen merész ember. Spekulálni akart. Minthogy több hibát vett észre benne, összetörte, széthasogatta s így a legnagyobb része értéktelenné vált. De egy kis darabja kifizette az egészet. Multkor, mikor Párizsban találkoztam vele, sopánkodott, hogy elszámította magát. Tízszer ennyit nyerhetett volna, ha ügyesebb.

- Az ilyen ékszernek nincs külön, történelmi értéke?

- Semmi. Csak az anyag. A drágakőtőzsdén a legteljesebb demokrácia uralkodik.

(Mallármé szavaira gondolok: „az érzéketlen drágakövek, a kemény, szívtelen drágakövek...” Csillogó lapjukkal meredten, közönyösen szemlélik századok futását, tragédiákat és könnyeket, nem indulnak meg, nem emlékeznek semmire. Tüzük tovább ég, mint a mi kis lobogó lángocskánk. Túlélnek bennünket. A Nap és Föld ősi ereje lakozik bennük, valami isteni, elpusztíthatatlan erő. Ők a gazdagság, mi pedig fájó testünkkel, szenvedő idegzetükkel a szegénység vagyunk. Tömény-alakban sürítik magukba az értéket. Elmenet nekem is eszembe villant az a gondolat, mely itt mindenikben felötlött volna, hogy mellényzsebemben kivihetném innen a hatalmat, a szabadságot, az életet. De csak ezeket a jegyzeteket hoztam magammal.)