|
(Mit komédiázik, hogy fogad-e, vagy sem? Hisz valamikor
együtt játszottunk a porban, ma is egy tányérból eszünk, egy ágyban alszunk.
Félrerántom a függönyt dolgozószobája ajtajáról, nagy robajjal betörök hozzá.
Az ismert óriási íróasztal, töltőtollak, írógép a földön, lila üvegtál,
melynek vizében cigaretták elmerült csonkjai úszkálnak, mint vizihullák, a szerteszórt
kéziratpapirokon pedig ilyenféle érthetetlen firkák: „Itt föltétlenül
tompítani!” „A tél sötét lámpája...” „G. sápadt, de nem kiírni, csak
éreztetni...” Ott ül egy széken, a levegőbe néz. Úgy tesz, mintha
levegő volnék. Otthonosan letelepszem vele szemben a díványra, egy darabig
rábámulok, várok, miután pedig még mindig nem beszél, én szólalok meg):
- Szervusz.
(Nem felel.)
- Mi bajod? Zavarlak?
- Hagyj.
- Dolgozol?
- Látod.
- Látom,
hogy semmit se csinálsz.
- Ezt te
nem érted.
- Vagy úgy?
Nem tudtam, hogy ily rossz viszonyban vagyunk egymással. Könnyű
neked, barátom. Én tartalak el.
- Igazán?
- Nyilt titok.
- Érdekes.
És téged ki tart el? Kíváncsi vagyok, mit csinálnál nélkülem, mit látnál, mit hallanál,
ha nem lennék állandóan melletted. Vak lennél öregem, vak és süket. Hálátlan
vagy.
- Csak
annyira, amennyire te.
- Tehát mit
óhajtasz?
-
Gondoltam, most majd rólad is írok egy „Alak”-ot.
- Énrólam? (Mosolyog.) Szamárság.
- Miért?
- Mert ennél
rosszabb tippet nem is találhattál volna. Itt nincs semmi. Az író a világ
legtartalmatlanabb embere. Üres, egészen üres. Tartalma a könyveiben van. Ha
élményeket keresel, melyek ősi rétegekben rakódtak le egy lélekre,
emlékeket, tapasztalatokat, érzéseket, akkor fordulj egy
manikűrös-kisasszonyhoz, vagy egy gyógykovácshoz.
- Ezt
azonban mégsem adhatom így be a közönségnek.
- Akkor rajzolj neki egy szép, bohém, halvány költőt,
akit kíván és elképzel magának s rossz filmekből ismer. Szedd elő a
romantika lejátszott lemezeit. Írd, hogy selyem pizsamában feküdtem, ideggörcs
kínzott, egész éjjel nem tudtam aludni, veronál-mérgezésem van, azonkívül
viszonyom egy mozi-színésznővel, iszom, morfium nélkül egy sort se vagyok
képes írni. Kenj le ilyesmit. Szóval hazudj. Ehhez te jobban értesz.
- Ne szerénykedj. Te is elég jól tudsz hazudni.
- Az én hazugságaim mások: azok többek az igazságnál.
- Mondd, mi a te életed?
- Ez, amit tátsz. Szakadatlan műhelymunka, küzdelem a
kifejezésért.
- De ha folyton itt aszalódsz és nem veted be magad az élet
drámájába, honnan kapsz anyagot?
- Csak a
műkedvelők hiszik, hogy a témák ott künn hevernek. Azok itt
vannak mibennünk, ha vannak. Aki egyszer a világra született és kinyitotta
szemét, annak egy egész életre van anyaga. Aki pedig tudja, hogy egyszer majd
meghal, annak ez éppen elegendő ösztönzés erre a rejtélyes foglalkozásra.
- Mit akarsz?
- Írni.
- Boldog vagy?
(Erre már nem válaszolt, végkép elnémult, megint egy
pontra meredt. Alkalmasint pózolt. Én nem törődtem vele többé, az
írógéphez ültem, lekopogtattam ezt a párbeszédet, ahogy történt, minden
ferdítés és magyarázat nélkül. Amikor a kész cikket lobogtatva eltávoztam,
utánam pillantott valami furcsa mosollyal, melyben részvét volt, egy kis
lenézés és sok szeretet. De nem fogott velem kezet.)
|