(Tündérkert ma a temető. Zöldbársony borítja a
sírokat s az áprilisi szélben kankalinok, árvácskák borzonganak. Cseresznyefák
hajlanak a sövényekre habzó fehéren és ringlófák, mandolafák, körtefák, mint a japáni
menyasszonyok, délibábosan, valószínűtlenül szépek. A sírkövek márványa
már átlangyosodott a melegtől. Egyik fölfelé kapaszkodó lankán frissen
ásott sírgödör mellett ül a sírásó, munkája után, fáradtan, hajadonfőtt s
verejtékét törölgeti csíkos zsebkendőjével. Mellette a földön városi
sapkája bádoggombbal. Ötvenhároméves, fehérmegyei, kálomista. Betekint a sírba,
mely olyan mélynek tetszik, mint az Atlanti-óceán legmélyebb pontja. Így
beszélgetek vele.)
- Milyen mély?
- Ez? Mint mindegyik. 189 centi.
- Miért épp annyi?
- Így
szabja meg a törvény. Ez a hivatalos. (Kis szünet. Kapirgálja ásójával a
földet, én meg nézem a „hivatalos” sírt, mely csak 189 centi.)
- És hány
óra alatt ás meg ilyent?
- Az ám,
hány óra alatt. (Mulat tájékozatlanságomon.) Némelyikhez egy nap is
kell. Földje válogatja. Ez a domb például nyers, zsíros agyagföld. Téglának,
edénynek való. Csak vegyíteni kellene homokkal. De van arébb sziklás talaj is.
Az komisz. Belecsempül az ásó.
- Melyik
esztendő volt legnehezebb?
- Az
1918-ik. A spanyolos.
-
Hallottam, hogy akkor nem győzték a munkát?
- Már akik.
(Önérzetesen.) Mi mindig győztük. Igaz reggeltől-estig
dolgoztunk, segítséget is kaptunk. Különben akkor abba a hátsó szögletbe
temettünk, mert ott porhanyós a föld, ott könnyű ásni.
- Hány
temetés esik egy napra?
- Hol hogy.
Hat-hét. Néha tizenkettő-tizenhárom is.
-
Előfordul, hogy egy sincs?
- Minden
évben. Egyszer. Kétszer. Nagyon ritkán. (A földre pillant.)
- Mért
süppedt be ez a sír?
- Mert
beledobták a koszorúkat is. A nedvesség elpárolgott, a talaj megereszkedett,
lezuhant.
- Kit
temettek ide?
-
„Rátemetés” volt.
- Mi az?
- Meghalt
egy fiatalasszony, az ura két nap mulva agyonlőtte magát, aztán azt
kívánta, hogy egy sírba temessék a feleségével. Hát föltártuk a sírt. Most
együtt vannak.
- Melyik a
legjobb koporsó?
- A
fenyőfa. (Szakértelemmel.) Különb az, mint akár a bükk, akár a
tölgy. Közép-talajban huszonöt évig is eláll.
- És az
érc?
- Azt csak
úgy nevezik. Cinkplé az. Ha ráhányjuk a földet, azonnal behorpad, összeroskad a
súly alatt. És megeszi a salétrom. Szemnek való. Hanem a fenyő... (Dícséri
a fenyőt.)
- Mennyi
idő alatt hantolnak be egy sírt?
- Nálunk
hamar megy. Öt perc se kell és kész.
- És a
kiföldelés, az exhumálás?
- Akkor
kesztyűvel illetem a tetemet.
- Mióta sírásó?
- Harminc esztendeje.
- Maga a legöregebb?
- Van itt egy, aki két évvel idősebb. De vannak még tízen, kezdők. Afféle
napszámosok, zsellérgyerekek, falusiak. A legfiatalabb huszonnégy éves.
- Mindig
ezzel foglalkozott?
-
Azelőtt cserepes voltam. Edényeket készítettem.
- És
miért...? (Nem mondom ki.)
- Mert nem
fizették meg a munkámat. (Haragosan.) Hát azt gondoltam... (Dühös
mozdulat és nyomban elnémul.)
- És az apja mi volt?
- Csizmadia. Fehérmegyében.
- Sokan látogatják a sírokat?
- Ismerek olyanokat, kik már harminc esztendeje kijárnak,
minden áldott nap, jó időben, rossz időben. A legnagyobb viharban is.
És mindig ugyanabban az órában. Nyilván fogadalmat tettek.
- Kit
siratnak leginkább?
- Talán a
gyerekeket. A kisgyerekeket. Meg a nagylányokat, a tizenhét-tizennyolcéves
eladó lányokat. A menyasszonyokat.
-
Ismerőst temetett?
- Sokat.
- És
rokont?
- Egyet se.
(Gyorsan.) Soha.
- Emlékszik
valamire, olyan temetésre, mikor maga is meghatódott, sírt?
- Sok
mindent meséltem én azelőtt. (Gondolkozik.) De mióta orosz fogságba
jutottam, mindent elfelejtettem. (Rám tekint.) Azóta semmire se
emlékszem.
- De azért
egészséges, jól alszik. Nem babonás? Sohase fél?
-
Mitől? (Vállat von.) Ha künn a harctéren a golyók közt nem féltem,
mitől féljek itt?
- Nincsenek
szellemek? Kísértetek?
- (Határozottan.)
Nincsenek.
- Mondja,
mikor halunk meg?
- (Nem
felel.)
- (Segíteni
próbálok.) Télen, a ködben, mikor fúj a szél és zuhog a zápor... mikor
annyi a beteg...
- Nem. Ilyenkor. Tavasszal meg ősszel. Amikor a fák rügyeznek és hullanak a
levelek. Velük pusztulnak az emberek.
- Miért?
- Mert így rendelték. Áprilisban meg novemberben van mindig
a legtöbb temetés. A természet parancsa.
(Fölkel, kezébe veszi az ásót, fejébe nyomja szép, új
sapkáját, hazafelé ballag. Az arca kemény, józan, barna. Ajkára dohánysárga
bajusz konyul. Nem az a démonian-kedélyes, középkorias sírásó, akit Shakespeare
álmodott meg. Rendes,
nyugdíjas hivatalnok. Nős, gyermektelen. A bort is csak okkal-móddal
kedveli. Itt a temetővel szemben van egy korcsma. Mellette földszintes,
konyhakerttel körülvett házikó. Abban lakik. Bemegy, már várja az ebédje,
melyre ugyancsak rászolgált. Leül, kanalazza a paradicsomlevest,
jóízűen.)
.oOo.
|