KATONA

(Imre, huszonnégy esztendős, dunántúli, a béke katonája. Önként jelentkezett. Nem ismeri a pergőtüzet, nem látott segélyhelyeket, csak öt testvérbátyjától hallotta, mi az a háború. Apja földműves, öt bátyja közül három vitéz, egyiknek, aki 11 lövést, 2 szúrást kapott, 25 holdnyi vitézi telke van, a másiknak 16 holdja, a harmadiknak 20 holdja, a negyedik okleveles vincellér vidéken, az ötödik közrendőr Budapesten. Ő a háború idején még gyermek volt, otthon segített a gazdaságban. A kommün idején börtönbe vetették, később, mikor kiszabadult, a Ludovika ostrománál mint sorkatona tartotta fenn a rendet. Délceg, csinos, talpraesett legény. Nyírt bajuszkát visel, haját zsírozza s a lelógó fürtöt legényesen visszakanyarítja koponyájára. Vigyázz-állásban fogad, összeüti bokáját, sarkantyúja peng, kardja csattog. Kék hajtókája büszkén hirdeti, hogy huszár. Az akadályversenyen első díjat nyert. Beszélgetésünk során, mely a konyhában folyik s jórészt lovakról meg lányokról szól, több ízben hangsúlyozza, hogy nem katona, hanem huszár.)

- Aztán tudod-e, mit jelent a „huszár”?

- Ez olyan tüntetési szó.

- Hogy-hogy?

- Azt mondja, hogy az én életem húsz életet ér, a huszár életének húsz emberélet az ára.

- Miért több a huszár, mint a baka?

- Mert a huszárt mindenki megnézi, mikor bejön a városba. A bakát nem veszi észre senki. Az csak csiszeg-csoszog.

- Leestél-e már lóról?

- Egyszer, a vágtában. Kardom belement a hátam girincébe, karabélyom a fejembe.

- Meddig feküdtél?

- (Gyorsan és egyszerűen.) Fél napig.

- Mondd el szépen mi a dolgod?

- (Kerek mondatokban.) Reggel négykor ébresztő, sorakozó az istállóban, zabolás. Oda állok két ló közé, a lovam farához, fogom a két kötőfék szárát, hogy a zab széjjel ne szóródjon. Az örsvezető-tizedes kiadja a szénát. Szénázás után csutakolás. Elsőbb a ló, aztán a huszár. Megtisztálkodok, kipucolom magam, reggelizek. A reggeli meg a vacsora mindig feketekávé. Az ebéd leves, marhahús, hetenként kétszer pörkölt, vagy főzelék, nagy-ünnepeken bor, cigaretta. Ebéd után gyalogsági kivonulás, legénységi iskola, hatkor zabolás, pata-ápolás, szerszám-tisztítás. Kilenckor takarodó. Éjjel néha istálló-őrség. Vasárnap kimenő hajnali kettőig. De négykor már talpon kell lenni.

- (Vezényelek.) Vigyázz! Kehrt euch! Doppelreihen rechts um!

(Nem moccan. Örömmel látom, hogy amit négyszáz esztendeig vertek szegények fejébe, végre csakugyan elfelejtették.)

- No mi az?

- Nagyságos úr, mi már ilyesmikkel nem „tüntetünk”.

- Helyes, fiam. Külső országokban jártál?

- Nem.

- De külföldit - olyan embert, aki nem-magyar - már láttál?

- Csak az antantokat.

- Kik azok az antantok?

- (Külpolitikai hangsúllyal.) Az antantok az összes államok, úgymint az angolok (gondolkozik) aztán az oroszok, akik állítólag győztek. Multkor egy ilyen antant beszélt is velem.

- Mit mondott?

- Azt kérdezte, miért jelentkeztem katonának?

- És te mit feleltél?

- Azt, hogy édes hazámat akarom szolgálni, mert a magyar ember érdeke, hogy az országban rend legyen.

- Mit szólt az antant?

- Nem tudott az magyarul. Csak tolmáccsal beszélgettünk. Valami civil volt.

- Francia?

- Azt hiszem, angol.

- Tudod, ki az a költő?

- Aki verseket ír.

- Mondj egy költőt.

- Bocskay.

- Az szabadsághős volt.

- Petőfi Sándor, a szabadság halhatatlan vitéze.

- Úgy van. Az költő is volt meg vitéz is. Arany Jánosról nem hallottál?

- Az is olyasmi. Úgy hiszem, most ujságokba is ír.

- Tudod mit, fiam? Inkább beszéljünk a lovakról.

- Igenis.

- Hogy hívják a lovadat?

- Admirálisnak.

- Milyen színű?

- Piros.

- Csődör?

- Kanca.

- Más lovad nem volt?

- De igenis. Mikor bevonultam, egy huszonnégy éves ujonclovat törtem, az Anyókát. Aztán az Andrást.

- Az András, remélem, nem volt kanca.

- Nem. Az herélt.

- Szereted a lovadat?

- Nagyon.

- Hát az téged?

- Mihelyt meghallja a szavam, nyerít. Mindig adok neki a komiszkenyeremből.

- Kit szeretsz még?

- A galambokat. Két hónapig szolgáltam a galambászatnál.

- Milyen a postagalamb?

- Vagy kék-kovácsolt, vagy fekete-kovácsolt. Az orrán olyan méregforma van, olyan fehér van nékije az orrán, olyan fehér buggyanás. Roppant okos állat. 600 kilométerről is visszarepül a ducába. Csak fölrebben, kétszer-háromszor megfordul a levegőben, a szíve húzza vissza, a nap irányában. Mindegyiknek a lábán aluminium-hüvely, annak, aki kitüntette magát, ezüsthüvely. Ha megdöglik, a lábát be kell szolgáltatni, a hüvellyel együtt.

- Ez is olyan szerelmes természetű, mint a parlagi galamb?

- Nem, ez mindig csak szállna. Nagyon büszke. Rá se néz a többi galambra.

- Van babád?

- Akinek nincs babája, az nem is huszár. (Megvetően.) Az gyáva huszár.

- Figyelmeztetlek, hogy ma nem szabad megszólítani a lányokat.

- Megszólítanak azok engem.

- Mit mondanak?

- „Hová megy vitéz úr?” Vasárnap a ligetben, a Gyöngyvirágban annyi van, mint a rontás.

- Mit csináltok a Gyöngyvirágban?

- Táncolunk.

- Hegedülnek?

- Trombitálnak.

- Hogy kezdesz ki a lányokkal?

- Csak megkérdezem: „Kisasszony, hol szolgál?” Máris megvan a barátság.

- Meddig tart ilyen barátság?

- Ameddig a huszárszerelem.

- Hát az meddig tart?

- (Mosolyog.) Ahogy az ember be tudja őket csapni. Egy hónapig. Két hétig...

(Imre talpig ember, csupa derű, jókedv. A jövőjéről is beszél. Legnagyobb vágya az, hogy majdan rendőr lesz, de nem gyalogos, mint a bátyja, hanem lovas-rendőr s magasból, a ló hátáról egyetlen mozdulatával irányítja ezt a rendetlen életet. Most fölhúzza báránybőrrel bélelt bekecsét, illemtudóan összecsapja bokáit, megint peng a sarkantyúja, csörren a kardja, félfordulatot tesz, indul. Hegyesen jár. Egy-kettő, egy-kettő. Még sokáig hallom ütemes lépteit. Fülembe duruzsolnak megnyugtató szavai: „igenis, igenis, igenis.” Ez a fiú az életet igazán igenli. Leibniz, a legnagyobb optimista, nem igenelte ennyire. Most, hogy írok róla s rágondolok, mosoly ül a lelkemen és tollamon.)