CUKRÁSZ

(A cukrászda nagytermében mindössze két férfi, két kisgyerek ül és hat nő. Derék apák ozsonnáztatják fiaikat, akik könyökig vájkálnak a krémesek, szerecsenfánkok, habtekercsek gyönyörében. A nők álmatagon könyökölnek a márványasztalkákra. Előttük ezüstkannában tea párolog. Mindnyájan kivétel nélkül cukortalan teát isznak. Merengve gondolnak negyvenhat kilójukra, az uszodamérlegre, a korszépség eszményére. Olykor előveszik kézitükrüket, az orrukat puderezik, a szájukat pirosítják, majd egy kanálka keserű levet hörpintenek, minek folytán a szemlélőben azt a benyomást keltik, hogy a teát rizsporral élvezik s hozzá időnként egy kis festékrudat harapdálnak. Én a cukrásszal a háttérben beszélgetek, halkan, hogy a vendégek meg ne hallják.)

- Mondja, miért nem esznek a hölgyek?

- (Suttog.) Nem mernek. Félnek.

- Mitől?

- A habtól, a krémtől, a csokoládétól. Mindentől.

- És mégis ide járnak? Ide, ahol annyi a kísértés, ahol egy meggondolatlan cselekedetükkel pár perc alatt visszaszerezhetnék azt, amit hónapok alatt lekoplaltak, letornásztak, leúsztak magukról? Látja, ez az igazi hősiesség.

- Tetszik tudni, tizenöt évvel ezelőtt mit fogyasztottak ugyanezek a nők? Először is kávét rendeltek, duplahabbal, megettek hozzá két túrósbélest, utána három-négy édes süteményt. Némelyik ötöt-hatot. Ma semmit. (Ujjával fricskáz.) Ennyit sem.

- Önnek is haladnia kellene a korral.

- Hogyan?

- Sütnie kellene keserű süteményeket is.

- Próbáltam. Tavaly készítettem egy száraz szeletet, keserűmandulából. Keményet, mint a kő, keserűt, mint a kinin. Ahhoz se nyúltak.

- Akkor folyamodjék hangosabb eszközökhöz. Nézze, a sörgyárak már rájöttek erre. Annak idején így hirdették árujukat: „X sör hizlal!” Ma ezt olvassuk: „X sör nem hizlal!” Vagy hozzon forgalomba fogyasztó habokat, hashajtó fánkokat, szeletkéket egy csipetnyi patkányméreggel a tetejükön, pisztácia helyett. Ez menne.

- Azt hiszi?

- Azt. És kik falják föl ezt a rengeteg holmit?

- A férfiak s a gyerekek. Meg azok a nők, akik hiába fogyasztották magukat. Ezek, miután belátták, hogy semmiféle kúra se vezet eredményhez, egy napon bűnbánóan visszatérnek ide s istenigazában leeszik magukat. (Komoran.) A sárga földig.

- Melyik a legédesebb szájú ország?

- Még mindig a miénk. Budapesten a háború előtt 114 cukrászda volt, most 300 s mindegyik megél.

- Vannak az önök iparában is divatok?

- Minden kornak más a stílusa. Mikor én fiatal voltam, a diós- és mákospatkó kelt legjobban, a gyermekek pedig árpacukrot szopogattak. Most három-négy mákos- és dióspatkót sem lehet eladni egy nap, mind rám szárad. A krém hódít, a krémmel töltött cukrok, a szerecsenfánk, mindenekelőtt a krémes, melyből naponta csak mi 1400 darabot adunk el. (Neoromanticizmus.) A jövőé? Talán a marcipánsütemény. Újabban például igen kedvelik ezt az őszibarackot utánzó tésztát, csokoládéhabbal töltve. Nem az, aminek látszik. (Expresszionizmus.) Természetesen a régi dobos verhetetlen. (Dobos, a néhai pesti cukrász klasszikus marad.)

- Lakodalmi torták?

- Olykor-olykor visznek egyet. Manapság azonban már a cukrász nem formál tornyokat, nem mintáz cukorból való székesegyházakat, figurákkal, galambokkal, a menyasszony és a vőlegény másával. (Rokokó.) Vége a „spanische Wind-torte”-nek is. Csak az anyag a fontos. Az, hogy mindent meg lehessen enni, még a fölírást is.

(A műhelyből édes vanília-illat árad. Bevezettetem magam. Amóniákkal hűtött fagylalttartályokat látok, limburgi májpástétomot, fogasokat kocsonyában, villamos habverőket, a linzi torta halvány tésztáját nyujtófák alatt, óriási rézüstökben a krémes lepény aranysárga töltelékét. Berregve működik a csokoládé-gép. Fönn nyersen dobják belé a gyarmati kakaót s alul vajjal, cukorral édesítve csöpög ki s barna sarával befröccsenti a cukrászok fehér kötényét. Hejh, ha gyermekkoromban egyszer ilyen csokolédébörtönbe zártak volna be, legalább két hétre. Naponta háromnegyed kiló csokoládészemetet söpörnek ki. A fal is csokoládés. Itt mindent le lehetett volna nyalni.)