TELEFONOS KISASSZONY

(Mint egy templom. Valóban, mint egy ismeretlen, különös, huszadik századi vallás székesegyháza a telefonközpont, hol soha véget nem érő imát zümmögnek, halk, alig hallható zsolozsmát mormolnak, melynek moraja rejtélyes egyveleggé olvad. Állok fenn az erkélyszerű emelvényen, a karfa mellett s áhitat fog el. Innen belátni az egész helyiséget: az emeleten nők, a földszinten nők, túl a másik szárnyon az emeleten, földszinten szintén nők végeláthatatlanul, kötött kabátkákban, leányok, asszonyok, húsz és harminc között, mind a fal felé fordulva, bámulva a falat, kissé előregörnyedve, valami alázatos, imádkozó mozdulattal, mint a jámbor zsidók. Az eleven falon jelek gyulladnak, sárga köröcskék, zöld köröcskék, piros köröcskék, melyek egy-egy emberi akaratot jelentenek valahol a drót végén, egy-egy hangot, mely fénnyé változott. Műszerek acélzaja. Amint lemegyek az erkélyszerű emelvényről, hallom az egyhangú, mindig egyforma litániát. Központ! Halló, halló! Mással beszél! Központ! Tizenkét óra! József! Egyedül? Hozom már! Központ! Maradjon kérem! Teréz! Lépjen ki! Megvan, tessék! Központ! Csengetem! Foglalt! Központ! Központ! Központ! Örökké. Egy leány háta mögött állapodtam meg, aki acélkék ruhát visel s még kontyot. Fekete hajjal koszorúzott fejét fölveti, hirtelen föláll ringó székéről, mely egy gyengéden hajlított-talpú hintaszékhez hasonlít. Most váltják föl. Vele beszélgetek. Ő kérdezi:)

- Mi érdekli?

- Ez a fal.

- Tízezer hüvely. Mindegyik egy állomás. Bármelyik munkahelyről kapcsolni lehet az egész várost.

- Miért lobog ez a lámpa?

- Valaki idegeskedik. Rázza a villát. (Ha nem volnék itt, azt hinném, hogy én vagyok az.)

- És ez miért ég folytonosan?

- Elromlott a készüléke, nem tud beszélni. Most mögötte táncol az előfizető.

- Táncol?

- Így mondják.

- És ez a két fénykör?

- Ezek már össze vannak kötve, de még nem találkoztak. Csengetik.

- Mivel?

- A figyelőkulccsal. (Semmit se hallani.)

- Miért ugrott föl az a hölgy?

- Magas számot kértek tőle. (A hintaszék, amint félrelöki, semmi zajt se ver, a kezelőnő némán dugaszol, a hosszú zsinórral összeaggat két lelket, mely a térben keresi egymást.)

- Mik ezek a dugók a hüvelyekben?

- A kikapcsolt számok. A zöld dugó: nyaral. A süllyesztett, fehér-zöld dugó: nem fizet. (Sokan nem fizetnek.)

- Mindig ennyi a jelentkező?

- Csak ilyenkor, délben. Ekkor a legtöbb. (A hora canonica a nagyváros legmagasabb lázgörbéjét jelenti. Budapest az üzlet, becsvágy, érvényesülés betegjeként félrebeszél. Kezemben a zsebórával olvasom érlökését. Egyetlen nő egy óra alatt legalább száz kapcsolást végez.) De mingyárt elcsendesedik. Háromkor újra kezdődik s tart ötig, aztán fokozatosan kifárad, megnyugszik.

(Kisétálunk a verőfényes, tágas előcsarnokba. Leányok jönnek-mennek, s munkából, vagy munkába, már teljesen fölszerelve fejhallgatójukkal, mely mintegy páncélba veri finom fejüket, csak bal fülüket hagyva szabadon, a külső világ számára, keblükön a mell-hallgató fényes szerkezetével, melyből holmi csodálatos, leoperálhatatlan acél-tályogként, negyvenöt foknyi szögben hangtölcsér meredez az eleven száj felé. Mindegyik maga zárja el készülékét, hogy fertőzést ne kapjon.)

- Nagysádok?

- Nem vagyunk már azok. Csak a kávéházi telefonkezelők neveznek még így: „Kedves nagysád, édes, drága, aranyos nagysád”. Hála istennek a többiek elhagyták. Felesleges.

- Vannak rokonszenves hangok? Goromba hangok?

- Az sok.

- Férfiak?

- Inkább a nők.

- És hogy gorombáskodnak?

- „Alszik, drágám?” „Regényt olvas?” „Érdekes a regény?” (Esküszöm, hogy ebben a hajszában nem egy regényt, de egy epigrammát se lehet elolvasni.) Meg aztán máskép is.

- Például.

- Eh. (Nem akarja közölni, de már mosolyog.) „Fene egye meg a körmét.”

- És mit felel rá?

- Semmit. Nekünk tilos feleselni. Örülünk, hogy túl vagyunk rajta. Gyerünk tovább.

- Mondja, mit povedál annyit ez a város?

- Hivatalos titok.

- Nem kíváncsi a beszélgetésekre?

- Talán a kezdő, az első napon. De másnap ő is megúnja. Mindig ugyanaz.

- Akadnak érthetetlen beszélők?

- Néha egy kétéves gyerek, aki először telefonál. Akkor a mamát kéretjük oda. Néha egy részeg. Tegnapelőtt, mikor éjszakás voltam, valamilyen ittas ember egy negyedóráig lógott a tölcséren s mindig csak ezt dadogta: „Csak az a baj... csak az a baj...”

- Mi volt a baj?

- Az, hogy nem tudta, mit akar.

- Telefonugratások? Telefonviccek?

- Békében, április elsején a hülyék intézetét nem is volt szabad kapcsolni: „kidugaszolták”. Mindenki azt kérte. Ma már nem ily jókedvűek a pestiek.

- Mi van itt karácsony éjszakáján?

- (Nevet.) Sírás.

- Az előfizetők is sírnak néha a telefonba?

- Ha a mentőket kérik. Egy orvost, mindet szám nélkül, akármilyen orvost, az isten szerelmére. Ilyenkor jajveszékelnek, elszaladnak a készüléktől, ráakasztják a villára a hallgatót. Nekünk kell őket felcsengetnünk, hogy voltakép mit is akartak, ellenőrizni, hogy megérkezett-e már a segítség. (Nyujtózkodik.)

- Fáradt?

- (Halvány telefonhangon.) Kicsit. A szem fárad ki, a fül, a torok, a hát. Meg a kar, amint az ember a magas számokért nyúlkál. Nekem szerencsére elég hosszú a karom.

(Most bontja a beszélgetésünket. Könnyű cipője végigkopog a kőlapokon. Köröttem egy palota. Mindenütt zsongás. Prágai, berlini, newyorki hangok, a hangerősítőtől annyira élesen, mintha mellettem beszélnének. Három pár emberi hang a dróton egyszerre, anélkül, hogy összevesznének. Egy többemeletnyi magasságú tűzfalon villamos számológépek kattannak, valahányszor a 32.500 telefonkagyló valamelyikét felemelik s az üveglappal elzárt korongokon számok ugranak ki, melyeket lefényképeznek, hogy megállapíthassák számláinkat. Lenn a pince ablakán derékvastagságú kábelaknák zuhannak be ólomzuhatagként, keresve a központot, hogy minden, ami künn izommunka, itt ebben a központi idegrendszerben, ebben az idegcsövekkel, ideggócokkal körülkacsolt óriási agyvelőben öntudatra jusson. Sohase láttam ilyen értelmes, ideges épületet. A holtnak hitt anyag itt érzékeny. Minden mozog és lélekzik, titkos percenéssel. A gépek gondolkoznak. Ha a sarokból előlépne a seprő s megszólítana, nem igen csodálkoznék.)