MÉRNÖK

(Berend Iván, vagy Derblay Fülöp, a vasgyáros? Egyik sem. Sárga mérőpálca fityeg felsőzsebéből, fejében sportsipka. Semmi regényesség. Szava okos, szakszerű. Amint azonban bevezet a gyártelepre, mely 30.000 négyszögméternyi területen nyúlik el, mint város a városban, a maga külön mentőivel, orvosaival, lehetetlen nem gondolnom - állandóan - a futuristákra s önkéntelen is az ő már elavult módszerük szerint stilizálom őt, úgyhogy fejéből egy háromszög lesz, karjaiból egy körző két szára, szemeiből villamoslámpa. Az ember gép s a gép ember. Gőzturbinák dohognak, transzmissziós szerkezet - a gyár lelke - hajtja a lendítőkerekeket. Irdatlan őserdő ez, a mesterséges természet titokzatos lüktetésével. Mindenütt élet. A sötétben, a kazánok mellett munkások, több mint ezer munkás, több mint ezer kék sapka, kék zubbony. Ennek az őserdőnek kék a színe. Fülsiketítő lárma. Gépek, hagyjatok beszélni engem is. Ordítani kell.)

- Mi ez?

- Kalapács.

- Mit csinál?

- Kalapácsot.

- A kalapács kalapácsot, a motor motort. Ősnemzés.

- Tessék?

- (Kiabálok:) Egymás által szaporodnak. Mint a párducok, az őserdőben. Huszadik század. Gép, egyre több gép. Hol ennek a határa? Hol ennek a vége, főmérnök úr?

- Annyi bizonyos, hogy pár évtized mulva úgy tekintenek majd erre a gépre, melyet most látunk, mint mi a kéziiparra. Harminc év óta vagyok itt. Azóta a villamosság mindent átalakított. De ez még csak a kezdet kezdete. Köröttünk most ötven gép dübörög. Mindegyik a maga mesterségét folytatja, tévedhetetlen biztossággal, milliméternyi pontossággal. A marópofa menetet vág a kerékbe, a fúró vascsipkéket mintáz, a gyalu vasforgácsot fodorít s közben a gépek önmagukat gondozzák, szappanos víz hűti, síkosítja a kerekeket.

- A gépek gondolkoznak.

- Figyelje meg a munkások arcát. Nincs rajtuk semmi erőfeszítés, csak éberség, ítélet, szellemi munka. Egyik se díjbírkózó. Akármilyen cingár, vékonydongájú legény is kitűnően megmunkálja a vasat.

- Mi mászik a fejük fölött?

- A daru. Huszonöt tonnát emel. (Mint egy prehisztorikus masztodon, mely föltámadt.)

- És most hol vagyunk?

- Az öntődében.

- Arany.

- Nem, ez folyékony vas. 2600 fok meleg.

- Arany, arany. (A folyékony vas a kazánból millió és millió karácsonyi rakéta sziporkázásával ömlik le a gödörben lévő formába, pokoli hőséget árasztva. Szerényen állok mellette, az én 37 foknyi állati melegemmel.)

- Ha ebbe belenyujtanám az ujjamat?

- Parancsoljon. (Megnyálazza ujját, egy pillanatra beledugja, aztán villámgyorsan kikapja.) A nedvesség gőzpárát alkotott köréje. Nem éget, mert nagyon meleg.

- Mennyi halál van itt körülöttünk.

- Mint mindenütt.

- És ezek a szörnyek, melyek úgy tépik szét a vasdorongokat, mint a kalácsot, nem csábítják az embereket meghalásra?

- Itt még senki se lett öngyilkos. Akik meg akarnak halni, azok más módot választanak. Vizet, mérget, pisztolyt.

- Miért?

- Mert szerszámjaik nagyon ismerősek, hétköznapiak nekik. Minden öngyilkos romantikus.

- Milyen viszonyban van a munkásaival?

- Mint egyik munkás a másik munkással. A munkás érzi, hogy a mérnök ember a szakmájában. Aztán a fizetése is alig valamivel több.

- Mennyi az ön fizetése?

- Havi négyszáz pengő. Sok kartársam a tervező osztályon csak kétszáz pengőt kap. Gyárunkban nem egy állástalan, diplomás mérnök dolgozik, mint napszámos.

- Miért lett ön mérnök?

- A bátyám házitanítója technikus volt. Imponált nekem. Egyszer este, amint a lámpa alatt ült, nagyon megnéztem. Nyilván ezért. Meg aztán mindig szerettem a matematikát, mindig szerettem fúrni-faragni, ezermesterkedni, mint minden magyar ember. Külföldön, Németországban, Angliában megbecsülik mérnökeinket. A magyar találmányoknak se szeri, se száma. Összerakható vasúti hidainkat a háború alatt a németek még a francia határra is elvitték. Azt mondták, jobb, mint az övéké.

- Van mérnöktípus?

- A mi mérnökeink nem típusok, mint a németek, akik a barométer szerint öltözködnek: sokat olvasnak, társaságba járnak, diákosan jókedvűek, szeretik a humort. Főkép a szóviccet. Van egy humoros évkönyvünk is: „A vicinális dugóhúzó”...

(Mit látok még? Egy hatvanméteres kazánt, egyetlen darab vasból kovácsolva, cséplőgépeket, melyeket nemsokára Olaszországba és Bulgáriába szállítanak, lakatosokat a második emeleten, asztalosokat a harmadik emeleten, a vonatosztályon kocsik vasvázait, tengelyeket és kerekeket, elszórva, mint valami vasúti katasztrófa után, oldalt pedig immár csinosan befestett kocsikat, melyekben a villanylámpa is ég s vadonatúj párnáin munkások ebédelnek paprikáskrumplit. Egy másodosztályú kocsi már a sínen van, holnap kigördül a pályára, vígan kocog majd a pusztán, vagy valahol az olasz tengerparton. Már teljesen elkészült. Csak még a poloskák hiányoznak beléje.)