CSELÉD

(Írhatnám azt is, hogy háztartási alkalmazott. De fázom ettől a szépségflastromtól, mely csak arra való, hogy eltakarja azt, ami fáj. Akkor becsületesebb, irgalmasabb a fönti derék, régi szó, mellyel már a tizenhatodik században is váltakozva jelezték a családot s a cselédet, aki a familiához tartozó családtag. Bözsi egyébként se veheti zokon ezt a stílust. Ő a legfelsőbb arisztokráciához tartozik: a fiatalsághoz. Péter-Pálkor tölti be tizenhetedik esztendejét. A szomszédból küldték át a porszívógépért. Behívatom dolgozó-szobámba. Mezei virág, kartonruhában. Haja sötétszőke, szeme sötétkék. Bőrét, mely a porcellánfehér s a mályvaszín árnyalataiban játszik, akármelyik miss megirigyelhetné. Bemutatkozás helyett némi zavarral így szólok):

- Bözsi kérem, nézze csak, én írni szoktam. (Elszántan.) Megírok mindent, mindenkit. Igen, most magát írom meg.

- (Nevet.)

- Miért nevet?

- (Még jobban nevet.)

- Feleljen arra, amit kérdezek.

- Ne tessék bolondozni. (Arcát eltakarja két tenyerével, mint egy haragos előkelőség a fotoriporter kodakja előtt.)

- Kezdjük, fiam.

- (Most arcáról leveszi egyik tenyerét s tétovázva már a nyilvánosság felé fordul.) Azután hogy ír meg?

- Úgy, ahogy van. Gyönyörűen. És ki is cifrázom. Majd meglátja.

- (Még egy kifogást kockáztat.) Haza kell mennem, nagyságos úr. Takarítunk.

- Az várhat. Ez fontosabb. (Érveket keresek.) Maga már hallotta, hogy vannak olyan emberek, akik könyveket csinálnak. Nem hallotta? Olvasott már könyvet?

- Olvastam.

- Mit?

- Regényt.

- Mi volt benne?

- Elfelejtettem. Régen olvastam. Tizenhároméves koromban.

- Ki írta?

- (Vállat von.) Nem néztem meg. (Írók, tanuljátok meg, hogy az olvasók nagyrésze nem kíváncsi a nevetekre, csak a munkára, ti ezzel szemben már csak a nevekre vagytok kíváncsiak, nem a munkákra.)

- Újságot olvas?

- (Elfintorítja orrát.) Azt nem szeretem. Csak ha valami szerelmesféle van benne.

- Színházban volt?

- Egyszer. A cigánybáróban.

- Na látja. Ez is olyan lesz. (Térjünk a tárgyra.) Hol szolgált először?

- Otthon, a kántoréknél.

- Mikor jött föl?

- Három éve.

- Hová szegődött?

- Kispestre egy vasutashoz. De aztán bejöttem, mert ott nem volt versegi lány. Pesten harminchárman szolgálunk.

- És tetszett Pest? Nem volt furcsa? Szereti?

- Pest nagyon szép. Nem lehet mondani. (Gondolkozik.) De csak télen. Nyáron szebb Verseg.

- Hányadik helye a mostani?

- A harmadik. Engem mindenütt szerettek.

- Mennyi a fizetése?

- 32 pengő.

- Mi a dolga?

- Mindig akad valami. Takarítok, főzök, vikszolok. Kismosást is végzek, kisvasalást is. Mosogatok... (Észbe kap.) Ezt is megírja? (Nevet és indul.)

- Várjon még, Bözsi. Hány szoknyája van?

- Hat. Odahaza. A stafirungom még nincs készen. Most varrom.

- Mit szeret enni legjobban?

- (Határozottan, mint aki ezt már régesrég eldöntötte magában.) Főtt tésztát.

- Táncol?

- Csak csárdást.

- Cigarettázott már?

- Soha.

- Orvosnál járt?

- Mikor beoltottak.

- Hányan vannak testvérek?

- Négyen. A bátyám, az katona. Öcsém és húgom. Azok még kicsik.

- Mi az édesapja?

- (Megdöbbentő ötlettel.) Most már semmi. Meghalt.

- Az édesanyja?

- Az is. Most januárban.

- Mi baja volt?

- Nem tudom. Bementünk a kórházba. Ott nem mondták. Mi pedig nem kérdeztük. (Ha volna neki Röntgen-képe az édesanyja tüdejéről, vagy pontos diagnózisa, akkor is ily árva volna.)

- Mutassa a haját? (Kis hajcsutkát hord egészen lenn a nyakszirtjén, hat hajtűvel összetűzdelve. Több hajtű, mint haj.)

- Vasárnap leeresztve hordom. Szalag van benne. Most fekete.

- Nem nyiratja le?

- Még csak az kellene. Egy lány levágatta. Húsvétkor úgy jött haza, kis gyereksipka volt a fején. Bojtos. Utána kiabáltak, gúnyt űztek belőle. Aki egyszer kivetkőzik, annak nincs többé becsülete. Egy másik lány pedig meg is bolondult. Pesten látta, - a helyén - amint az úr kést emelt az asszonyra. Attól háborodott meg.

- Van udvarlója?

- (Gyorsan és boldogan gyökint.)

- Micsoda?

- Kalauz.

- Hol ismerkedett meg vele?

- A villamosban.

- Hogyan?

- Vonalat kértem. „Talán gyerekjegyet”, - mondta. Aztán nem adott vissza addig, míg a végállomáson meg nem mondtam, hol lakom.

- Elveszi?

- (Csukott szájjal.) Ahá. Majd ha húszéves leszek. (Hátraveti fejét, akár a madár, mikor iszik. Szakaszátszállóval röpülnek a mennyországba.)

- Tegeződnek?

- Még nem.

- Hol találkoznak?

- Télen a Keletinél, nyáron a Ligetben.

- Mi kellene magának? (Hallgat.) Pénz, sok pénz.

- Az nem.

- Hát mi?

- (Elkomolyodik és valami vallásos áhítattal.) Csak egy kis ház. (Szerényen a népmesék modorában.) Meg egy kis boldogság...

(Minthogy mindenre értelmesen felelt, megkínálom egy tányér cseresznyével. Azonnal enni kezd. A cseresznye vére bemaszatolja fiatal száját, gyönyörű fogsorát, mely még nem ösmeri a fogorvosok köszörűit. Egyszerű, mint a kenyér és tej. Az örök népszínművet természetesen játssza, anélkül, hogy egy pillanatra is kiesnék szerepéből. Én többre becsülöm hétszáz moziszínésznél. Míg a papírlapokat rendezem, melyekre odavázoltam szavait, bele-belesandít a sok ákom-bákomba. Újra furcsálja, hogy akad ember, aki ilyesmivel foglalkozik. És ismét nevet. Kineveti a mesterségemet, engem, az egész világot.)