FÉNYKÉPÉSZ

(Penészes hangulatokat jöttem ide keresni: azt a kínzószerszámot, melybe valaha beleszorították nyakunkat, a papírmasé-sziklát, háttérben az erdővel, vagy a viharos égbolttal meg a kőkorlátot, melyre regényes, meg-nem-értett delnők könyököltek a tizenkilencedik század tragikus éveiben. Mindennek se híre, se hamva. A mester, aki végigvezet gazdagon berendezett műtermén, nevet rajtam. Biztosít, hogy ezeket már egyetlen fényképésznél se találom meg, még vidéken se. Bubifrizurás tanulóleányok másolórámákkal jönnek-mennek, fényképek fürödnek, a negatív-lemezeken az ecset az utolsó simításokat végzi. A sötétkamrában sárga lámpa. Most tudom meg, hogy a vöröslámpa ma már néha sárga. Firenzei bútorok között, szőnyegektől puha szobában csevegünk.)

- Hát semmi sincs itt gyermekkori emlékeimből? A kanári se, mely csicsereg a fényképész ujján, mikor kinyujtja a fekete kendő alól?

- Azzal se szolgálhatok. Csak egy rádióm van meg egy kis, villamos repülőgépem a gyermekeknek.

- Rosszak még a gyermekek?

- Az úriak. De a szegény gyerekek illedelmesek, mindig meghatódnak a gép előtt.

- És a felnőttek?

- Köszönöm kérdését, azok is elég rosszak. A gép előtt mindenki lámpalázat kap és hiú, nagyon hiú.

- Kezdjük talán az erősebb nemmel.

- Megdöbbentő, hogy a férfiak milyen ritkán fotografáltatják magukat. Gyakran jönnek ide hozzátartozóik a haláluk után egy húsz-harminc éves fotografiával, azt nagyíttatják meg, mert életükben nem maradt egy percük sem, hogy leüljenek a műterembe. Egyébként ők is hiúak. Az első mozdulatuk az, hogy nyakkendőjüket igazítják, aztán a hajukat többször megkérdezik, melyik oldaluk az előnyösebb, a lencsébe úgy bámulnak, mintha tükör előtt lennének, a szájukat összevonják, csücsörítik.

- És a nők?

- Ők talán kevésbbé pózolnak. Előre gondoskodnak arról, hogy a hasonlóság ne lehessen túlságosan nagy. Kikészítetten, vastagon kifestve állnak a lencse elé. A legpolgáribb nők is a kor szépségideálját vallják maguknak. Mindegyik egy sovány, eton-frizurás, fiús moziszínésznőt alakít. Csak önmagára nem akar hasonlítani.

- Bocsásson meg, ki akar önmagára hasonlítani? Ez a legunalmasabb. Talán ismeri Gaultier-t, a francia írót, aki már régen megállapította, hogy mindnyájunk lelkében benne lakozik a bovaryzmus, az a majomkodó, ősi hajlam, mely meghamisítja nemcsak külsőnket, hanem tulajdon jellemünket és vérmérsékletünket is, úgyhogy egyikünk sem éli a valódi életét, hanem egy másikat, mely éppen ellentétben áll vele s azért szenved, azért hoz minden áldozatot, hogy ezt elérje. Ki akar a valósággal találkozni? Ez nem érdekes. Nézze meg, hol lógnak a tükrök. Többnyire a homályos sarkokban. Az emberek teljes napfénynél sohase szeretik szemlélni arcukat, csak homályban, amikor a képzeletnek több szerepe jut, mint az érzékelésnek.

- Én is ezt tapasztaltam. Semmitől se rettennek meg annyira, mint a hasonlóságtól. Pusztán a típus hasonlóságához ragaszkodnak, úgy nagyjában. Azt óhajtják, hogy a fényképen olyanok legyenek, ahogy képzelik magukat, hogy a fénykép az ő képzelt egyéniségük kivetítése legyen. Hány apró tragédiát láttam a fényképek átvételekor. A fotografia eredetije elpirul, összeborzong, néha könnyezik is. Mindig a fényképész a hibás. A fényképész legyen kozmetikus: tüntesse el a ráncokat, a szem alól a szarkalábakat, legyen fogorvos: hozza helyre a hibás fogsorokat, legyen orvos: soványítsa meg a leghájasabb vállakat, legyen művész: hazudjon értelmet, szellemet a kifejezéstelen szemekbe.

- Kik a legkevésbbé hiúak?

- A színészek. Ők annyira megszokták a fényképezést, hogy nekik mindegy.

- Vőlegény és menyasszony levétetik még magukat, kéz a kézben?

- Nagyon ritkán. A templom körüli fényképészek olykor fölveszik még a bérmáló lányokat, fehér ruhában, koszorúval a fejükön, égő gyertyával a kezükben. De a csoportképek végkép divatjukat multák, a családok is ritkán jelentkeznek, legfölebb ketten-hárman vétetik le magukat együtt. Berlinben az aktok divatosak. A teljes meztelenség, akár a szobroknál, nem sértő, csak akkor, ha egy ruhadarab - egy cipő, egy harisnyakötő - hangsúlyozza a meztelenséget.

- Mikor van az önök szüretje?

- Karácsony táján. Májustól októberig holt szezon. Legnagyobb forgalom a háborúban volt. Ekkor a hadbavonulók, a családtagok szinte havonta fotografáltatták magukat.

- Ismeri az expresszionista fényképeket, melyek egy alakot a jellemző vonások torzításával mutatnak be?

- Szélhámosságnak tartom. A fényképészet nem térhet el a valóságtól. Célja egy életmozzanat megrögzítése. Éppoly ellenszenves a nálunk divatos édeskés, cukros fotografia, mely a mult századbeli festészet lomtárba került kellékeivel, függönyökkel, virágcsokrokkal akar hatni.

- Hol a jövő?

- Amerikában. Ők diktálják az ütemet, elsősorban Steinchen és Smith, két festő, aki eldobta az ecsetet, hogy megmutassa, milyen művészi lehetőségek vannak a fényképészetben. A mozi minden újítása bevonul a fényképészetbe. Műtermeinkből lassanként kiszorul a napfény, boszorkányosan elmés villanyvilágítás helyettesíti, elmosódó árnyalatokra, folthatásokra törekszünk. Olyan sajtólevonatok készülnek, melyek a rézkarcokkal vetekszenek. Kiderült, hogy az éles fénykép sohasem jó, mert a lencse mindig élesebb, mint az ember szeme. Ezt a különbséget el kell tüntetni. A moziban már régóta nem élesek a premier plan alakjai.

- Kit emlegetnek külföldön?

- Művészi tekintetben Ausztria a legelső. Németország hanyatlik. A latin népek nehezen barátkoznak meg az új fényképészettel. Bátran állíthatom, hogy mi az élén járunk. Budapesten legalább tizenkét oly fényképész él, ki a világ bármely pontján elsőrangú lenne. Londonban négy-öt sincs ilyen.

- Hát a törökök? Ők a legnagyobb képgyűlölők. A vallásuk tiltja, hogy lefotografáltassák magukat. Mohamed annyira ellensége volt az önbálványozásnak, hogy még hívei sem tudják, milyenféle arca lehetett a prófétának.

- Azóta ők is beadták a derekukat. Keleten különben egyre nagyobb teret hódít a fotografálás. Japán fényképészete csodálatos. (Egy csomó japáni fényképet tesz elém.) Nézze, milyen szerények, igénytelenek és szellemesek. Itt egy fa áll egyedül. (Mint egy Utamaro-kép, vagy egy kétsoros japáni epigramma.)

- Még egy kérdést: mondja, miért szerepeltet Ibsen annyi fényképészt?

- Mert a fényképészek a mult században valóban tragikomikus figurák voltak, félemberek, féltehetségek, akik nem ismerték képességük határát. A mai fényképész a földön jár, alapos, sokoldalú tudással kell rendelkeznie, értenie kell a lélektanhoz, a képzőművészethez, a technikához s mindezeket a tulajdonságokat össze kell fognia akkor, mikor a képet beállítja.

(A műterem fehér ernyőivel, fényszóróival, szárny-szerű oldalfalaival olyan, mint egy hangár. Barátom a gép elé ültet, hogy lefényképezzen. Amit tanultam tőle az imént, annak most kevés hasznát veszem. Én is a lencse felé sandítok, lámpalázat kapok, mert mégis csak ünnepélyes pillanat, mikor múló életünk egy pillanatát megrögzítik. Igyekszem természetesen affektálni. Biztat, hogy csak egész közvetlenül, legyek kissé derűsebb. Szóval a régi csatakiáltás: barátságos arcot. Barátságos arcot kell vágnom az életre, a világra, mindenre, ami körülöttem van. Kissé nehéz, de megpróbálom.)