KOLDUS

(A kétségbeesés pillanatában, mikor lábad alól elveszted a talajt s a szemhatár végkép elborul, arra gondolsz, hogy majd koldulnod kell s megjelenik előtted a koldusbot árnyéka. Ez a kép határozatlan, azért olyan kísérteties és szörnyű. Hidd el, a valóság nem egészen ilyen. Az máskép szörnyű. Részleteiben, aprólékos kicsinyességében az. Most itt az udvarban előttem áll a koldus. Károly bácsinak hívják és 55 esztendős. Homlokára barna-deres haj csapzik, bajusza van, Krisztus-szakálla. Rongyok födik szénporos testét, inge cafatokban lóg, de a figyelmes szemlélő még meg tudja különböztetni az egyes ruhadarabok határvonalait, kabátját, mellényét, nadrágját. Kék szeme a rozzant test templomában áhitatosan világít. Arcéle sovány. Olyan nemes és előkelő, hogy frakkban valami nagyhercegnek hihetnéd s palástban egy apostoli szentet játszhatna színpadon. Felvidéki tót. Törve beszél magyarul. A társalgás németül folyik. Elkérem botját, mert még sohase fogtam kezembe koldusbotot. A koldusbot olyan, mint minden más bot, mégcsak nem is sokkal hitványabb. Engedélyét maga nyomja kezembe.)

- (Hangosan olvasom): „Könyöradománygyüjtési engedély, budapesti lakosnak. A könyöradománygyüjtés szabályozása tárgyában kiadott 81.000/1924. számú (ügyeljünk a számra) belügyminiszteri körrendeletben megállapított jogomnál fogva megengedem, hogy X. Y. a saját részére, nyomorenyhítés céljából, a mai naptól számított 60, azaz: hatvan napon át Budapest székesfőváros területén házról-házra járva, könyöradományokat gyűjthessen magának.” (Lám, a dicső huszadik század a nyomort csatornázza, mindenre talál hivatalos formulát. A szöveg fölött lila tintával az áll, hogy az engedély 60 napra meghosszabbíttatott.) „Személyleírás. Termete: közép, arca: hosszas, szeme: kék, orra: rendes, haja: őszes-barna.” Mi baja?

- Sérv. Én mindig csak az igazságot mondom.

- Mióta jár így?

- Tíz éve. Mire hazajöttem a háborúból, a feleségem meghalt, eltemették, azt se tudom, hol fekszik. A népszállóban kaptam lakást. Aztán mit kezdhettem? Járni se tudtam, ruhám se volt. Így lettem közönséges koldus. (Amint ezt a szót kiejti, szeme egyszerre megtelik könnyel, ez a zuzmarás fejű férfi sírvafakad, úgy sír, mint a záporeső.)

- Mi volt azelőtt?

- Pék. Én mindig csak az igazat mondom. Kisgyerek-koromtól fogva dolgoztam. Én mindig csak az igazat mondom.

- Mennyi jön össze egy nap?

- Egy pengő, egy pengő húsz. Nem bírom a lépcsőjárást. Emiatt. (Lágyékát fájdítja.)

- Mások többet keresnek?

- Akik a negyedik kerületben járnak, a Váci-utcán. Ó, ha én a negyedik kerületbe mehetnék, de ott már nagyon sok van. Több mint 1500.

- Ismeri őket?

- Majdnem mindegyiket.

- Hányan vannak Budapesten?

- Azt hallottam, 12.000-en.

- Találkoznak néha?

- Multkor Kispesten gyűltünk össze egy udvarban.

- Miről beszéltek?

- Hát a keresetről.

- No és ki a leggazdagabb koldus?

- Egy nyolcvanéves anyóka. A templom előtt koldul. Annak lakása is van. Szép szobája, konyhája.

- És magának?

- Csak egy kis bódém, fából, magam ácsoltam. Én az igazságot mondom, csak az igazságot. (Ich sog’ die Wahrheit, nur die Wahrheit.)

- Tudom, tudom. A bódéért legalább nem kell fizetnie.

- Dehogynem. A helyért minden hónapban 1 pengő 50 fillér jár.

- Melyik a legjobb nap?

- A vasárnap.

- Melyik a legjobb évszak?

- A nyár. Télen a hidegben, mikor fúj a szél, senkise veti le a kesztyűjét, senki se gombolja ki a kabátját. De nyáron könnyebben adnak.

- Mennyit?

- Két fillért, négy fillért, hat fillért. Aki tíz fillért ad, az már gavallér.

- Hogy koldul?

(Lekapja sapkáját s mint kisdiák a leckéjét, úgy fújja, rossz magyarsággal): „Kezét csókolom, adjanak szegény nyomorultnak, kezét csókolom.”

- Mit evett ma?

- Egy kis rántottlevest.

- Hol szerzi be ételét?

- Úgy kapom. Vannak házaim. Egy helyütt kenyér, másutt főzelék, sajtmaradék, a piacon egy-egy alma. A pénz ruhára kellene. Ezt a csizmát is 5 pengőért vásároltam. Csak ilyen rongyos ne volnék. (Kitárja karjait s a madárijesztőruha, mely csupa férc, szétnyílik, látni lehet mellét, hónaalját, meztelen testét, ahogy az Isten megteremtette.)

- Mi ez itt?

- (Föltakarja jobbkarját.) Még tizenhat esztendős koromban rajzolta ide egy barátom. (Kék tetovált szív, középütt a születési éve, 1872, fönn egy kifli és egy császárzsemlye, alatta két keresztbe tett fakanál, mint céh-jelkép.)

- Miért?

- Szokás. Akkor fájt, megdagadt, három napig dolgozni se bírtam. De jó, hogy itt van. Legalább tudom, hogy valamikor pék voltam. (Megint könnyezik.)

- Nincs fia, rokona?

- Senkim a világon. Csak a jó Isten. (Nur der liebe Gott.) Csak a jó Isten...

(Akivel senkise törődik a földkerekségén, semmiféle támogató és istápoló, annak a legelőkelőbb pártfogója van, akihez a királyok is térdenállva imádkoznak. Károly bácsi a tavaszi égre emeli kék szemét. Háláról, kézcsókról, könnyekről beszél. Milyen regényes, milyen középkori minden koldus, milyen nyugodt. Tudja, hogy lejjebb már nem kerülhet s ez valami fönséget ad neki, valami nagy-nagy békét. Lassan kifelé ballag. Nem siet. Elért oda, ahova kellett. Kikísérem, hogy a kutya le ne húzza, mert az az orrával már megszimatolta, hogy kiről van szó s valami évezredes gyűlölettel vicsorítja fogát. A kutya az állatok közt a nyárspolgár.)