SÚGÓ

(Már ismertem a színház e régi munkását, Magyarország legöregebb, legkitűnőbb súgóját. Többször láttam, amint a próbákon a súgólyukból egy-két pillanatra kidugta fejét, a homlokára tolt pápaszemmel. De napvilágnál, polgári lakásban, a föld felett éppoly kevéssé találkoztam vele, mint ahogy még nem találkoztam vakondokkal délben a Körúton. Szép fej, zuzmarás üstök, tágranyílt kék szem. Kimunkált színész-arc. Egy hírneves színész is lehetne, ki Lear királyt már számtalanszor alakította. Vállvonítással kezdi a beszélgetést.)

- Eh kérem, ki akar eredetileg súgó lenni? A veszett fejsze nyele. Természetesen én is színésznek készültem. Vidéken Nyírbátoron.

- És miért nem lett az?

- Nem tetszik hallani? Raccsolok. Máig sem tudom kimondani az r-et. (Próbálgatja.) Korán reggel ritkán... Nem megy.

- Pedig ezek mind kitűnő r-ek. Igaz, hogy nem ezen a földrajzi szélességen. Francia r-ek. (R grasseyé.) Önből Franciaországban akár Mounet-Sully is lehetett volna. És mit akart játszani?

- Shakespeare-t. A nagy tragédiákat. Hamletet, III. Richárdot, Lear királyt... 1882-ben, 18 éves koromban beültem a súgólyukba. Azt hittem, csak átmenetileg, míg megtanulom az r-et. Most hatvankétéves vagyok. Megöregedtem a súgólyukban.

- Ez is színészet.

- Hát igen. Afféle földalatti színészet. Egy kripta, elevenen eltemetett színészek számára. Kis villanylámpással. (Tünődik.) És kis fizetéssel.

- Mit szeret leginkább súgni?

- Shakespeare-t. Holott a verses szöveget a legnehezebb, mert ott nem mondatokról, hanem betűkről van szó s a színész nem toldhatja-foldhatja a szöveget, mint a mai vígjátékoknál.

- Nevet néha ezeken?

- Csak a próbákon. Maga az előadás nekem is gépies munka: állandó testi és lelki készenlét. Végre a függöny felgördülésétől a legördüléséig minden a kezemben van, mint egy hajóskapitánynak.

- Ugyebár, elsősorban a cipőket látja?

- Csak a rossz súgó, aki folyton olvas. A jó súgó bele-belepillant a könyvbe, követi a szöveget s a színész arcát nézi.

- Mit néz rajta?

- Azt, hogy mikor fogy ki belőle a szusz. Mert mikor megakad a szövegben, akkor a színész olyan, mintha légüres térbe jutna s levegő után kapkodna. Ekkor kell föladni neki a szót. Többször előfordult az is, hogy valaki elájult, sírógörcsöket kapott, én egy csöngetéssel leengedtettem a függönyt.

- Mondja, mindig hallgatnak magára a színészek?

- Sokszor bizony kicsavarják szavaimat. Emlékszem - vagy harminc éve ennek -, a debreceni színházba vendégszerepelni jött egy akadémiai növendék - ma híres színésznő - „A falu rosszá”-ban játszotta Feledi Boriskát. De akkor még nem barátkozott meg a paraszti beszéddel. Ezt súgtam neki: „Hejh, Sándor, kigyelmed ugyancsak el van keseredve.” Ő pedig ezt mondta: „Sándor úr, kegyed valóban idegesnek látszik.”

- Reinhardt megpróbálta, több ízben súgó nélkül is játszott.

- Debrecenben mi is megpróbáltuk. Már tizenhatszor egymásután adtuk a Parasztbecsületet, úgy ment, mint a karikacsapás, egyetlen betűt sem kellett súgnom. Az igazgató csupa hetvenkedésből elhatározta, hogy súgó nélkül játszatja. Mi történt? Azok a színészek, kik előző estéken egyetlenegyszer sem szorultak rám, pusztán attól a tudattól, hogy nem vagyok ott, egymásután sültek be szerepeikbe, olyan botrány támadt, hogy le kellett engedni a függönyt.

- Szóval a súgó -: sugallat.

- Még akkor is, ha néma. Multkor egy művésznőnek a nézőtérről kellett elmondania néhány mondatot, nem súghattam neki, de ő mégis odaültetett a karmesteri szék alá, a zenekarba, hogy legalább a fejem búbját lássa.

- Megemlítették már színházi kritikákban?

- Debrecenben, ifjúkoromban. Vidéken egymásután pörögnek a darabok és a színészek sokkal inkább rá vannak utalva a súgóra, mint itt. Egy bemutatón bizony erősen kellett súgnom. (Régi újságot kotorász elő.) Másnap ez a kritika jelent meg. (Olvassa.) „Végre mi is hallottunk egy szépen csengő baritonhangot: a súgóét.” Ez volt a legnagyobb sikerem. Egyébként? Mindennek a súgó az oka, ha megbukik a darab, vagy a színész, rajta verik el a port, az elismerésből nem jut ki neki semmi. Ha bemegy a színházba, a művészek és művésznők különösen a bemutatók előtt körülvesznek. Jaj, drágám, rám ma különösen vigyázzon. Nekem, kedves kolléga, nagyon halkan, nekem erősen, nekem csak a mondatok kezdetét.

- És ön mit tesz?

- Azt, amit a pesti pincér, aki nyolcféle kávérendelést vesz fel. Az egyik vendég világosan kéri a kávét és langyosan, a másik sötéten és forrón, a harmadik félbarnán és hidegen, a pincér pedig egyszerűen bekiált a tüzilegénynek: „nyolc kávét.” Én is egyféleképen tudok súgni.

- Diákkorában súgott a tanulótársainak?

- Súgtam, de pórul jártam, a tanárom rajtakapott és kiállított, majd mikor helyemre eresztett, így szólt: „Fogadd meg, fiam, hogy ezután sohasem fogsz súgni.”

- És ön megfogadta?

- Meg. De nem lehetett megtartanom. Akkor azonban még nem tudtam súgni. A diákok és a rossz súgók, nem is súgnak, hanem susognak, sisegnek, selypegnek, amit mindig az hall meg, akinek nem szól - a tanár és a néző - és az, akinek szól, - az osztálytárs és a színész - egyáltalán nem hall meg. Az igazi súgás (ettől kezdve így beszél) ez a nagy mély, tompított, színtelenített torokhang.

- Szerelmet is lehet így súgni?

- Bajos.

(Ismét a kellemesen színezett, erős baritonhangján beszél. Soha életében nem volt beteg, még náthás sem. Estére megint majd súg s ezt a hősi hangot szerényen lefokozza úgy, hogy az első zsöllyékben ülők csak azt az imaszerű mormolást hallják, mely lelke minden előadásnak. Mert a súgó kettő egyszerre: a színészek mankója és szárnya is.)