SÍRÁSÓ

(Tündérkert ma a temető. Zöldbársony borítja a sírokat s az áprilisi szélben kankalinok, árvácskák borzonganak. Cseresznyefák hajlanak a sövényekre habzó fehéren és ringlófák, mandolafák, körtefák, mint a japáni menyasszonyok, délibábosan, valószínűtlenül szépek. A sírkövek márványa már átlangyosodott a melegtől. Egyik fölfelé kapaszkodó lankán frissen ásott sírgödör mellett ül a sírásó, munkája után, fáradtan, hajadonfőtt s verejtékét törölgeti csíkos zsebkendőjével. Mellette a földön városi sapkája bádoggombbal. Ötvenhároméves, fehérmegyei, kálomista. Betekint a sírba, mely olyan mélynek tetszik, mint az Atlanti-óceán legmélyebb pontja. Így beszélgetek vele.)

- Milyen mély?

- Ez? Mint mindegyik. 189 centi.

- Miért épp annyi?

- Így szabja meg a törvény. Ez a hivatalos. (Kis szünet. Kapirgálja ásójával a földet, én meg nézem a „hivatalos” sírt, mely csak 189 centi.)

- És hány óra alatt ás meg ilyent?

- Az ám, hány óra alatt. (Mulat tájékozatlanságomon.) Némelyikhez egy nap is kell. Földje válogatja. Ez a domb például nyers, zsíros agyagföld. Téglának, edénynek való. Csak vegyíteni kellene homokkal. De van arébb sziklás talaj is. Az komisz. Belecsempül az ásó.

- Melyik esztendő volt legnehezebb?

- Az 1918-ik. A spanyolos.

- Hallottam, hogy akkor nem győzték a munkát?

- Már akik. (Önérzetesen.) Mi mindig győztük. Igaz reggeltől-estig dolgoztunk, segítséget is kaptunk. Különben akkor abba a hátsó szögletbe temettünk, mert ott porhanyós a föld, ott könnyű ásni.

- Hány temetés esik egy napra?

- Hol hogy. Hat-hét. Néha tizenkettő-tizenhárom is.

- Előfordul, hogy egy sincs?

- Minden évben. Egyszer. Kétszer. Nagyon ritkán. (A földre pillant.)

- Mért süppedt be ez a sír?

- Mert beledobták a koszorúkat is. A nedvesség elpárolgott, a talaj megereszkedett, lezuhant.

- Kit temettek ide?

- „Rátemetés” volt.

- Mi az?

- Meghalt egy fiatalasszony, az ura két nap mulva agyonlőtte magát, aztán azt kívánta, hogy egy sírba temessék a feleségével. Hát föltártuk a sírt. Most együtt vannak.

- Melyik a legjobb koporsó?

- A fenyőfa. (Szakértelemmel.) Különb az, mint akár a bükk, akár a tölgy. Közép-talajban huszonöt évig is eláll.

- És az érc?

- Azt csak úgy nevezik. Cinkplé az. Ha ráhányjuk a földet, azonnal behorpad, összeroskad a súly alatt. És megeszi a salétrom. Szemnek való. Hanem a fenyő... (Dícséri a fenyőt.)

- Mennyi idő alatt hantolnak be egy sírt?

- Nálunk hamar megy. Öt perc se kell és kész.

- És a kiföldelés, az exhumálás?

- Akkor kesztyűvel illetem a tetemet.

- Mióta sírásó?

- Harminc esztendeje.

- Maga a legöregebb?

- Van itt egy, aki két évvel idősebb. De vannak még tízen, kezdők. Afféle napszámosok, zsellérgyerekek, falusiak. A legfiatalabb huszonnégy éves.

- Mindig ezzel foglalkozott?

- Azelőtt cserepes voltam. Edényeket készítettem.

- És miért...? (Nem mondom ki.)

- Mert nem fizették meg a munkámat. (Haragosan.) Hát azt gondoltam... (Dühös mozdulat és nyomban elnémul.)

- És az apja mi volt?

- Csizmadia. Fehérmegyében.

- Sokan látogatják a sírokat?

- Ismerek olyanokat, kik már harminc esztendeje kijárnak, minden áldott nap, jó időben, rossz időben. A legnagyobb viharban is. És mindig ugyanabban az órában. Nyilván fogadalmat tettek.

- Kit siratnak leginkább?

- Talán a gyerekeket. A kisgyerekeket. Meg a nagylányokat, a tizenhét-tizennyolcéves eladó lányokat. A menyasszonyokat.

- Ismerőst temetett?

- Sokat.

- És rokont?

- Egyet se. (Gyorsan.) Soha.

- Emlékszik valamire, olyan temetésre, mikor maga is meghatódott, sírt?

- Sok mindent meséltem én azelőtt. (Gondolkozik.) De mióta orosz fogságba jutottam, mindent elfelejtettem. (Rám tekint.) Azóta semmire se emlékszem.

- De azért egészséges, jól alszik. Nem babonás? Sohase fél?

- Mitől? (Vállat von.) Ha künn a harctéren a golyók közt nem féltem, mitől féljek itt?

- Nincsenek szellemek? Kísértetek?

- (Határozottan.) Nincsenek.

- Mondja, mikor halunk meg?

- (Nem felel.)

- (Segíteni próbálok.) Télen, a ködben, mikor fúj a szél és zuhog a zápor... mikor annyi a beteg...

- Nem. Ilyenkor. Tavasszal meg ősszel. Amikor a fák rügyeznek és hullanak a levelek. Velük pusztulnak az emberek.

- Miért?

- Mert így rendelték. Áprilisban meg novemberben van mindig a legtöbb temetés. A természet parancsa.

(Fölkel, kezébe veszi az ásót, fejébe nyomja szép, új sapkáját, hazafelé ballag. Az arca kemény, józan, barna. Ajkára dohánysárga bajusz konyul. Nem az a démonian-kedélyes, középkorias sírásó, akit Shakespeare álmodott meg. Rendes, nyugdíjas hivatalnok. Nős, gyermektelen. A bort is csak okkal-móddal kedveli. Itt a temetővel szemben van egy korcsma. Mellette földszintes, konyhakerttel körülvett házikó. Abban lakik. Bemegy, már várja az ebédje, melyre ugyancsak rászolgált. Leül, kanalazza a paradicsomlevest, jóízűen.)

.oOo.