Fejezet
1 1 | mellett van. Ez lesz az õ otthona. Az orvosságszag
2 1 | betegszobát. Az arca, az õ kis gonosz arca pedig valami
3 1 | Egy idegen világ, amelyet õ nem ért meg, tehát gyûlöli.~
4 1 | Aztán az urára gondolt. Az õ erõs, munkás urára, és ezt
5 2 | fogják egyszer megfojtani az õ sápadt, csenevész fattyait.~
6 2 | A csapat futni kezdett. Õ azonban utánuk vetette magát,
7 2 | moslékját, a szemetet.~De õ csak mosolygott.~Végre jött
8 3 | ura Bécsben volt, és az õ nevében nyomban meg is üzente,
9 4 | felhörpint egy pohár likõrt. Õ is maga elé néz. Õ is mosolyog
10 4 | likõrt. Õ is maga elé néz. Õ is mosolyog és játszik.
11 4 | kilincsre teszem. Én belépek. Õ színleli az alvást, és pillái
12 5 | rejlett. Én tudom, hogy õ maga is finom, úri szánalmat
13 5 | Értitek-e, miért éltem? Õ mérte az égboltot. Én meg
14 6 | bíró, mint a testvérünk, s õ is leemelte szalmakalapját.~
15 8 | az anyja megharagszik, és õ sajnálta az anyát. Hogy
16 8 | látta, hogy az ozsonnán õ eszik legtöbbet. A többiek
17 9 | az életük és haláluk. Az õ kezükben nem gyilkoló szerszám
18 10| vizet ivott, ásítozott.~Õ most vár bennünket szegény,
19 10| van, egy grimaszt, amibe õ már beletörõdött, de az
20 10| most elárulnám magam, talán õ õrülne meg, kettérepedne
21 10| keresgél, szaglász a szobában. Õ, a hõs, a fõugrató, a csibészvezér
22 11| leült és osztott. Újra õ nyert.~Fia pedig leste a
23 12| mikor elõször hallottam az õ megváltozott, reszketõ,
24 12| tekintettünk. A szemei, az õ okos, szép kék szemei kancsítottak.~
25 12| Hozzátok ide.~Eléje tettem, és õ megtapogatta.~- Hisz ez
26 12| odaállítottuk az ágya elé, s õ szerelmes ragaszkodással
27 14| mint régen - elérhessem az õ meleg, vezetõ kezét. A mezõk
28 14| Sohasem láttam ily nagynak az õ õsz, daliás, magyar alakját.~
29 14| fülem a melléhez szorult.~Az õ szíve nem vert...~Mi lesz
30 15| jegyezték föl róla, hogy õ szerkesztette meg az elsõ
31 15| meglátogatni az agg mestert, de õ minden látogatót visszautasított.
32 15| ajtaja zárva maradt.~Az õ pompás, csodálatos mestermûvei
33 16| elém botlott, s most már õ szólított meg szorongó,
34 16| egész magamévá tegyem az õ titokzatos, kusza ügyét.~-
35 16| ültek és sírtak. Lelkük, az õ picike, törékeny üveglelkecskéjük
36 16| párna támasztotta volna, és õ is unná fejét, szép szemeit
37 17| és némák voltunk. Végre õ kezdett beszélni:~- Már
38 17| fölött a vakság sötétsége, s õ a két végtelenség közt rongyosan,
39 17| evezõcsapásokkal továbbevezett. Õ is dalolt.~Sokáig néztem
40 18| Szemébõl hála sugárzott. De sem õ nem szólt, sem én.~Késõbb
41 18| nem ismer engem, akárcsak õ, és most két idegen embert
42 18| lovag. Az asszony nélkül. Õ tehát még fennmaradt.~5~
43 19| egy kinõtt nadrágot. Csak õ öregedett meg, a neve nem.
44 19| köszöntenek jó estét az õ fakó és halott hangjukon.
45 19| a márványasztalnál, míg õ távol volt, rá se gondolt,
46 19| köszöntötték a szemével. Õ pedig meglophatta a titkaikat.
47 19| Ég a lámpa. Vajon most is õ lakik-e itt? Az ablakokat
48 19| lehet megérteni.~De azért õ is elõrehajolt, és nézte,
49 19| fejtegette, hogy tulajdonképpen õ nyert, amiben senkinek se
50 20| elvégre ízlés dolga, és õ még sohasem gondolkozott
51 20| erdélyi városkában éppen az õ apróhirdetését böngészte
52 20| Ott volt az asztalon az õ levele is. Kacskaringós
53 20| sóvárogva nézte a vonásait, az õ vonásait, a haját, a saját
54 20| saját haját, a száját, az õ száját, amely az övé volt
55 20| néznek, hamar meghalnak. Õ is úgy ül a széken, mentegetõzve
56 20| féktelen és buja szerelem az õ szegény testén keresztül
57 20| lettek és kigömbölyödtek, õ lassan égett, összetépázták
58 20| lépett be a szobába. Hisz õ maga levelez.~Az anyja siránkozva
59 20| a gyûlöletet bevitték az õ szürke, tisztes és hideg
60 20| szerencsétlen - mondta Bella.~Õ pedig írt a kishivatalnoknak,
61 20| a saját arcképét is. Ez õ. Egészen ilyen. Csakhogy
62 21| zsolozsmaszerû csendjében vert az õ kis szíve. A békés idillen,
63 21| tekintettem, mindenütt az õ nyoma. Egy párna a pamlagon,
64 21| való, a szivartárcám az õ emléke, a zsebkendõimbe,
65 21| zsebkendõimbe, az ingeimbe õ varrta bele a monogramot.
66 21| Mosolyogva gondoltam az õ igénytelen fejére és a szép,
67 21| Mindegyiken csak egy szó. Az õ vallomása, az õ kezeírása.
68 21| szó. Az õ vallomása, az õ kezeírása. Újra a nyomomon
69 22| meghatódott, majdnem könnyezett õ is. Úgy feküdt elõtte a
70 22| milliók következnek utána, s õ egy kapocs a kezdet és vég
71 23| napkeleti méltóság ült rajta. Õ volt a kínai ember, az „
72 24| Krisztinát kereste, és õ - ó, igen -, õ már nem volt.~
73 24| kereste, és õ - ó, igen -, õ már nem volt.~2~De késõbb
74 24| és csodálkozott, hogy nem õ jön. Ekkor visszament a
75 24| találkát. Krisztina belép. Õ lesegíti a kabátját, székkel
76 24| felrántották a száját, és õ, mint egy kis automata -
77 24| ablaküvegekre. A vállát vonta. Õ is ásított. Megnézte a zsebóráját.
78 25| Nem értem - dadogtam.~- Õ nem érti - szónokolt egy
79 25| békítgetni próbálták. De õ nem tágított.~- Ez az ember
80 26| se kellett fölhúzni, s az õ kis szíve már lejárt.~Másnap
81 26| imádkozott, sóhajtott, és félt õ is, akár én. Arca viaszhalvány
82 26| vissza az udvarba.~„Ezt õ mûvelte - gondoltam -, õ,
83 26| õ mûvelte - gondoltam -, õ, aki elment.”~A tavasz valósággal
84 26| Éreztem, hogy elsápadok.~Õ is elsápadt. Haja, mézszín
85 27| falépcsõn a folyosóra, addig õ kifestett magának egy romantikus
86 27| ismered. Én tegnap láttam õt. Õ nem beszél, hanem cselekszik.~
87 27| aki tovább lopakodik.~- Ez õ - mondta a fiú hangtalanul.~
88 27| azonban nem zuhant be.~- Õ volt - mondta egy óra múlva
89 27| egy óra múlva a diák.~- Õ - hagyta rá az asszony.~
90 27| megállapította volna róla, hogy õ egyáltalán nem az a dühös
91 27| asszony megcsókolta õt. Õ pedig mosolygott. Egyáltalán
92 27| családi élete veszélyére, de õ ekkor is mosolygott. A társaságban
93 27| alattomosságára gondolt, és várt.~Õ azonban bement a szobájába,
94 27| és erõs, hogy férfi, hogy õ - igen, õ - a dühös hím.~
95 27| hogy férfi, hogy õ - igen, õ - a dühös hím.~1911~ ~
96 28| bankjegyet tesz eléje, de õ kevesli, s hívja a vendéglõst,
97 28| ilyen még nem történt az õ vendéglõjében. Vita támad.
98 28| leányok valamit hazudnak neki. Õ nem hiszi el. Sóhajtozik,
99 29| képzelete van, és sugallata van. Õ az én barátom.~Szótlanul
100 29| hajtják. Fütyül a technikára. Õ repülni akar.~- Családi
101 29| keresem. Pedig minden az õ kezében van.~- Mit csinálsz
102 29| elragadta kedveseiket. Szeme, az õ türkizszeme is kék volt.
103 30| Aztán az apámhoz fordultál. Õ is feléje tekintett egy
104 30| zavartan lesütötte a szemét. Õ se ismerte. Azt hittétek,
105 30| napig tartott a menyegzõ, s õ három napig ottmaradt.~(...
106 30| ablakok már ragyogtak.)~- Õ pedig várt benneteket az
107 30| fiatalemberre mutatott.)~- Õ pedig nem mozdult onnan.~(...”
108 31| mélylila árnyékok között. Õ volt a legkíváncsibb. A
109 31| székhez, s azt dadogta, hogy õ kimegy innen. A másik két
110 32| itt az állomáson, mintha õ engedné be a vonatot. Nézi,
111 32| beszélgettek vele, és õ kéjesen dörzsölgette homlokát
112 32| nagy dolog, és végre az õ kedvéért teszem.~- Azt soha -
113 32| övék, a gyerekek szeretik, õ is szereti a gyerekeket,
114 32| odavezették, hogy bemutassák. De õ most is végignézett, ásított,
115 33| jelentette, hogy én meghalok, de õ nem hal meg soha.~- Nézd -
116 33| szagolják, a kutya ugatja, és õ mégse mozdul ki illetlen
117 34| iskolában hencegnek, hogy az õ apjuknak piros mellénye
118 34| Kartársai csitítják, de õ nem tágít.~- Egy beteg emberrel
|