MESE A TENGERRÕL ÉS A SZEGÉNY EMBERRÕL

1

Egy sovány, sárga gyermekkar felkönyökölt a mosóteknõ iszamós kávájára. Két tágra nyitott szem meredt a mosónõre, és egy bánatos hang ismételgette:

- Anyám, én tengerész leszek...

A mosónõ nem figyelt a hangra, csak intett a fejével, hogy jól van. A gyermek feje pedig lekonyult, és a két tágra nyitott szem még lázasabban ragyogott. Víziókat látott a mosókonyha homályos mélyében. A forrázott ruhák gõzei, a nehéz vasalószag, az álmosan gördülõ csöppek sistergése egészen megrészegítették Péterkét. Ledõlt egy lócára, és félig lehunyta szemét. Künn az égen éppen ekkor bújt ki a fellegekbõl a hold.

Az ablak, mely a csirkeudvarra nézett, verejtékezett a hõségtõl. A hold is éppen csak hogy berémlett a zöld, füstölgõ ködbõl. Egyébként az udvar álmos és egyhangú volt. Tyúkok kapirgáltak, feküdni készülõ csibék csipegtek, egy ember árnya tûnt fel, egy eltévedt vonat hosszú-hosszú füttye sírt föl az égbe.

Péterke fejében láz cikázott, s a szíve hangosan vert:

- A tenger... a tenger...

A szoba pedig egyszerre kitágult. Még érezte az olcsó mosószappan émelyítõ szagát, de a szája szöglete már mosolygott. A habok locsogása delejes félálomba ringatta. Valahonnan egy kis szellõ jött, és meglebegtette izzadt fürtjeit. Már ott táncolt a szilajon tajtékzó óceánon. Vékony lapát lengett kezében. Verte a dühös habokat. A kötélen száradó sárga szoknya a szelektõl hatalmasan kipuffadt, s Péterke mosolyogva rohant tovább sárga vitorla szárnyán aranyországok, bíbor partok, buján zöldellõ erdõk felé.

- A tenger... - pötyögött félálomban - a tenger...

2

Késõbb Péterke hosszú, magas és karcsú fiú lett. Kissé sápadt is, elõkelõen, büszkén és dacosan sápadt, mint azok, akik a koplalásba fakulnak belé. Ez a magas és halvány fiú még mindig a tengerrõl álmodozott. Imádta az örökifjú, eres arcú vizet. Most azonban senkinek se beszélt terveirõl, mert látta, hogy az emberek közönyösen elhaladnak mellette, és nem törõdnek vele. A Duna-partra lopózott ki esténként, oda, ahol a kõpart megszûnik, és a porba leheveredve bámulta a vizet.

Ha hazament, újra elkezdõdött a régi játék. Húszéves volt, s mégsem unatkozott rá. A párnák csücskei az ajtóra ijesztõen magas árnyékot vetettek. Az egyik árbocvastagságúvá dagadt, a másik enyhén lengett, mint a kötél, némelyik szeszélyesen fodrozódott, ringott és tajtékzott, akárcsak az eleven víz. Péter ilyenkor bebújt a párnák közé. Fülére húzta a paplant, s úgy képzelte: az egész ház egy óriási hajó, mely a bizonytalan vizek hátán hánykolódik. A szél künn sivalkodott.

Mikor fölnyitotta szemét, sötéten rebbent el mellette a kispárna árnyéka. Péter fölült ágyában:

- Egy sirály...

Azután gyertyát gyújtott, és elõkereste a könyvét. A könyv, amit olvasott: Robinson Crusoe volt.

3

Anyja lassanként megöregedett. Finom, fehér bõre kicserepesedett. Szemei vörösek lettek a gõztõl, s állandóan könnyeztek.

- Mit tétlenkedel? - kiabált Péterre, aki szomorúan ült az asztalnál.

- Eredj dolgozni!

Péter elõkereste ácsszerszámait, és beállt a mûhelybe.

- Nem bírom... nem bírom ki...

Az anyja csapkodta kezeit:

- Mi lesz belõled? Szerencsétlen, mi lesz belõled?

Péter összehúzta magát, s lehajtott fõvel elballagott hazulról. A tenger felé akart menni. Érezte, csak el kellene indulnia, a szíve zenéjére lépegetni, és rátalálna. De éhes volt, sápadt és nagyon szomorú, és ha anyjára gondolt, aki párás mosóteknõbe sír nagy, kövér könnyeket, és fogatlan szájjal nyafogva szidja az életet, nyilallást érzett a mellébe. Megállt a Duna-parton. Egy kis hajóállomás volt elõtte. Bámulta az apró gõzösöket, a kék ruhás hajósokat, s az álmos, tétlen vízi életet. Egy hétig csavargott és bámészkodott így. Végre egy este szomorú arccal mondta az anyjának:

- Beálltam a hajóhoz... hídvetõ inasnak...

A szomszédok vigyorogva gúnyolódtak vele:

- Tengerész lettél, Péter?

Péter ilyenkor egy szót se szólt, csak az ajkába harapott, és a tengerre gondolt.

- A tenger... - suttogta magában fázékonyan, hitetlenül, halkan.

Azt akarta mondani:

- Az élet...

4

Péter ezután alig gondolt már a tengerre. Karjai megerõsödtek, kissé meg is hízott, s pontos, derék vízi hivatalnoka lett a helyi gõzhajónak. Néha még gyönyörködött a gyöngyös, hullámos vízben. Azután elfelejtett mindent. Vörös körszakáll nõtte körül húsos arcát, s akkor volt a legboldogabb, ha betérhetett a kocsmába, és istenigazában leihatta magát. Idõvel a kormányzói hídra került. De élete éppoly egyhangú maradt, mint annak elõtte. Egyik partról a másikra vergõdött. A rézszócsõbe tele torokkal kiabált:

- Jobbra... balra...

- Elõre.

Egyik év múlt a másik után. A tavaszra jött a nyár, s aztán az õsz. Õsszel a Duna ködös és hideg. A színek szürkék, fázósak, s néha októberi estéken különösen fáradtak és opálosak. A hajó élete megelevenül. A kazánban barátságosan dalol a tûz, sietõ emberek iparkodnak a másik parton, és a víz mintha végtelenbe tágulna. A gõzhajó is megnõ. A tengerrõl álmodik. Sziszegõ kötelekkel tör ki, viaskodik a hullámokkal, a szelekkel, a köddel, és harsogva kavarja a mélységeket. Az ember a rozoga alkotmányon a veszély édes bizsergését érzi.

Egy ilyen búcsúzkodó estén hánykolódott Péter a vízen, október vége felé. Hideg szelek fújtak arcába. A szelek messzirõl jöttek, talán távol tengerekrõl hoztak neki bánatos lemondó köszöntést. Péter fáradtan állt a kormányzói hídnál, s lehajtotta fejét. Újra érezte a tengert. A folyó türelmetlenül zúgott alatta. Hídlámpások csillámlottak. A hajó élesen, fülsértõen rikkantott, mintha berúgott volna a ködtõl és a víztõl. Ezen az estén Péter megint álmodni próbált. Feje azonban nehéz volt a visszaemlékezéstõl. Szemei tompán csillogtak kövér arcában. Egyet köhögött, és sóhajtozott, de sóhajtása valami furcsa, pityergõ ásításba halt. Haragosan káromkodott.

- A keservét ennek a csúf idõnek!

A szürke, õszi esõ lassan szitálni kezdett. A partot, a vizet egészen egybemosta, s a színek mind ebbe a piszkos, lucskos párába fakultak. A hajó orrán bóbiskoló lámpa is kialudt. Hideg volt. Köd esett. Egy rekedt, borízû hang durván kiáltotta:

- Tabán!

1908