NÉHÁNY LEVÉL A „ZÖLD NAPLÓ”-BÓL

Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt megkaptam a „Zöld Napló”-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az anyám a ruhásszekrénybe, a fehérnemûk közé dugdosta, oda, ahol a parfümösüvegeket meg a pénzét tartotta, s állandóan elzárta a gyerekszemek elõl. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a család elõtt különös kegyeletben állott, s nekem talán minden rokonom között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét, addig ameddig élhetett, s aztán váratlanul fõbe lõtte magát. Hogy szerettem õt gyermekkoromban! Egyáltalán minden halottat szeretek. Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak.

Ezt a naplót remegve vettem a kezembe, s minden szavát megjegyeztem magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója, mely rég letûnt éveket idéz vissza, vallásos varázzsal hat reám, s bár az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje szerint élt, és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma is.

A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek elég világos vonalban tüntetik fel az író útját, és magyarázzák az utolsó (különös és hõsi) tettét.

Szeptember 7.

Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nõhódító és javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy koporsója napokig vergõdött vonaton és kocsin a mi kis városunkba, s aztán, mikor felnyitották, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetõre a halott szeme. Ettõl kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húszévesek lettünk s elváltunk a vidéktõl, anyánk úgy búcsúzott tõlünk, mintha halni mennénk. A koporsók évrõl évre ijesztõ pontossággal jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy „drámai szende” miatt tizenkilenc éves korában agyonlõtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a vonat. Unokahúgom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött, szalonkabátban, kissé régimódian vékonyra kötött nyakkendõvel, átlõtt halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.

Szeptember 8.

Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a gondolattal tudok foglalkozni, s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó õszi vidék, a törpe akácaival, és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem, s én megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha csónakokat, amelyek eltûntek, felbukkantak a ködben. Apám erõs fekete szivarokat szívott. Most én szivarozom...

Szeptember 12.

Minden vágyammal átkaroltam õt, hogy ne menjen. De mennie kellett, és mikor elment, én már nem is sirattam. Elõbb búcsúztam el tõle. Csak addig volt irtózatos, míg a dördülése el nem hangzott. Egész gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele. Vártam izgatott délelõttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében, estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy elõre befogtam a fülem, nem akartam meghallani a koponyarepesztõ robajt. Egy délután, tízéves koromban, a kertbõl szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt. Ma se tudom, mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem egyszerre kalapálni kezdett, és az üres szobák csendjébõl elõre hallottam a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a díványon, sárga kendõjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam. Azután lihegve, ökrendezve lába elé roskadtam. Az apám szelíden megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas arcát felém fordította, és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a tekintetére. De csak huszonnégy óráig tartóztathattam fel. Másnap ugyanabban az órában, közvetlen ebéd után fõbe lõtte magát.

Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire, most pedig egyszerre valami diktálja, hogy írjak, és akarom, értsétek meg, hogy jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és koporsókról álmodtam. Temetõbõl engedtem fel a léggömböket és a sárkányokat. Ebbõl magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma alkalmatlan az életre, s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal, és majd a pisztollyal.

Most még egy vallomást teszek. Az õseim helyett is, akik nem tudták magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az élõkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam, és arra várok, hogy lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.

Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe ötlik, s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezõre megyek, és a lábam elé kerül egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az utcaöntözõ, aki nem locsol le minden járókelõt, ma is probléma elõttem. Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre elromlanak. Értitek-e, miért feküdtek sírba enjószántukból az õseim?

Minél idõsebb leszek, annál világosabb elõttem az életük és haláluk. Az õ kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel a jövõ szimfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életbõl. Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a halántékomra, s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje, s a beléje csattanó ólomgolyó? Ó, a nagyszerû duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondolod, s átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed kezedbe a pisztolyt, és megérted azokat, akik sportból, szeszélybõl, kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat.

Szeptember 29.

Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül szidom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna.

Szeptember 30.

Vajon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös, olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni - véletlenül - egy szimpla gisz-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam, amit eddig írtam, és most, hogy felemeltem az õseim szemfödõjét, ellenállhatatlan erõvel vonz a tett. Elfúl a lélegzetem, ha arra gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyellem magam, hogy nem dobhatok egy véres okot a jövõ serpenyõjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva vagyok? Vagy elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerû elõtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton, keresztülugrom önmagam, és gyõzök.

Holnap reggel én is fõbe lövöm magam.

1908