ÁPRILIS BOLONDJA

1

- Holnap április elseje - mondotta Viktor.

- Te - szóltam -, most igazán valami újat kellene kieszelnünk.

Az Üllõi úti diákszobában ketten tanácskoztunk. Bálintról volt szó, közös lakótársunkról, akit eddig sohase sikerült beugratnunk.

Járkáltunk a szobában. A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.

- Nem jó - torkoltuk le egymást. - Ez se jó. Új kell. Egészen új és meglepõ.

Viktor rágyújtott kis angol pipájára.

- Megvan! - kiáltott. - Belebújsz ebbe a szekrénybe.

- No és?

- Aztán itt maradsz.

- No és?

- Aztán vársz.

- No és?

- Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, amikor nem is sejti, hogy figyelik. Mit szólsz hozzá?

- Nem rossz.

- Késõbb lassan, kísértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan recsegteted a deszkákat. Halkan köhögsz is. A lámpát, mielõtt jön, eloltod. Én majd lesbe állok a folyosón, és jelt adok neked. Holnap szerda, vívóleckéje van, tíz felé jön haza.

Nyomban megtartottuk a fõpróbát. Kinyitottuk, gondosan megvizsgáltuk a nagy diófa szekrényt. Magas és tágas volt, egy széket is be lehetett tenni, kényelmesen elfértem benne. Az ajtón levõ facsomót kilöktük. Azon a kukucskálólyukon keresztül mindent pontosan láthattam.

- Te - mondtam -, valami eszembe jutott. Ha nem lesz egyedül. És Jolánt is magával hozza?

- Annál jobb.

Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.

- És ha mindjárt lefekszik?

- Annál érdekesebb.

- És ha elmegy?

Viktor tollat ragadott, s a névjegyére írni kezdett: Kedves Bálint, várj bennünket, tizenegykor jövünk érted, csak leszaladtunk a kávéházba.

- Ezt a névjegyet - susogta - holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát gyújt, okvetlenül meglátja.

2

Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zúgtak. Virágokat sodort a tavaszi vihar. Sütött a nap, esett az esõ, az ég, mint egy hisztérika, kacagva hullatta eszelõs könnyeit. Bizsergõ viszketés bujkált a mellünkben, s mi is szerettünk volna sírni és nevetni.

A fejfájós, ideges délelõttöt végtelen délután követte. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezembõl kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem, nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Végül váratlanul jött az este. Kiderült. A nedves háztetõkön végigfeküdt a holdfény, s a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandúr.

A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett. Lesbe álltunk.

- Sápadt vagy - mondotta Viktor. - Talán félsz?

- Dehogy! - hencegtem.

Az olajlámpa ott égett az asztal közepén. Minden neszre eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszüremlõ világosságot. Hol marad ily sokáig? Talán már nem is jön?

De berregett a csengõ, élesen. Újra elfújtam a lámpát. Viktor kiszaladt a folyosóra, s egy pillanat múlva visszaosont.

- Itt van.

- Kicsoda? - kérdeztem az idegességtõl bután.

- Bálint. No, menj már.

- Hová?

- Hát ide... a szekrénybe... De siess... Ne röhögj... Ha nevetni akarsz, harapj a zsebkendõdbe...

- De...

- Siess, mert itt van...

Beültem a szekrénybe. Viktor pedig - nem tudtam, miért - rám zárta, aztán lábujjhegyen kisuhant. Ez nem így volt megbeszélve.

Egyedül maradtam. Hallottam a megereszkedõ bútorok recsegését. Késõbb csak a csönd reszketett.

Amint így vártam, valami nevetõinger fogott el, valami buta, erõs és kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak, ordítsak, mint ott künn az õrjöngõ áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.

De miért jött oly lassan? Talán félt? Szerettem volna már kijönni, de nem lehetett.

Megzörrent a kilincs.

Bálint meggyújtotta a lámpát, s közönyös arccal körültekintett. Észrevette a névjegyet. Elolvasta, leült.

„Milyen különös - gondoltam -, most azt hiszi, hogy egyedül van.”

Egy darabig élveztem a helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen, hatalmasan meredt elém a széles vállú, egészséges bácskai fiú. A lámpafény rásütött cigányos, fekete hajára. Meredt szemmel bámultam.

Gyanútlanul mozgott. Megtörölte homlokát. Azután vizet ivott. Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag és formátlan. Most nem is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csúnya. Szeme körül piszokszínû, hamuszürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr megnyúlik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk elõtt csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk.

Már nem tudtam nevetni.

Egy embert láttam magam elõtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vizet ivott, ásítozott.

Õ most vár bennünket szegény, és hisz nekünk. Mi lesz: mi lesz, boldog Isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A fél óra régen elmúlt. Most már mozognom, recsegnem kellene.

Itt nem bírom ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tõle, és magamtól is. Vajon mit tesz? Hátha oly tekintet lövell szemembe - ide a kukucskálólyukra -, miben egy-egy egész emberélet titka van, és megõrülök tõle? Hátha elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha grimaszt csinál az arcával, egy szokott csúf, hideg grimaszt, amit mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimaszt, amibe õ már beletörõdött, de az én hitemet megrendítené, és rögtön elfelejteném tõle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez a becsületes, ez a jó fiú, és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos, feltörné, kivenné pénzemet, zsebre dugná, elõttem, lopva? Mindezt pedig látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán õ õrülne meg, kettérepedne a szíve, megõszülne az ijedelemtõl. Némán és hidegen vártam. Vállaim közé húztam a fejem, s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt, és éreztem, hogy az egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem fölött, és akkor többé nincs menekvés.

A falióra fél tizenkettõt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, mentsen meg valahogy, de nem bírok, nem merek. Megijednék, elájulnék a saját hangomtól.

Bálint készül hozzánk, a Pannóniába. Mosdik, öltözködik, fésût, kefét vesz elõ; a tükörbe pillant, és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a szobában. Õ, a hõs, a fõugrató, a csibészvezér fél? Árva báránykám, de halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtaját, de az ajtó be van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.

Várni, várni, várni kell.

De meddig?

Ez igazán a bolondok napja.

Csak az elbújtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver ravaszán pihentetve, áldozatára vár.

Végre felöltözködött, vette felöltõjét, elfújta a lámpát. Már indul. Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltûnt, a szekrénybe zárt, engem is beugratott. Gégémbõl vékony, didergõ, nem is emberi hang szaladt ki, amit meg se hall. Kinyitja az ajtót, az elõszobában van, itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor torkomszakadtából ordítozni kezdtem:

- Bocsáss meg... itt vagyok a szekrényben... Nyisd ki... elbújtam... segítség...

Visszajön az elõszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja:

- Te vagy?

A mellére borultam, és sírva fakadtam:

- Rossz tréfa volt... Nem tudtam, hogy egyedül leszel... És úgy féltem... Én vagyok az április bolondja...

- Már nincs április elseje - szólt, és megnézte a zsebóráját.

- 12 óra 2 perc. Április másodika van.

Reszkettem, mint a nyárfalevél, és nem mertem a szeme közé nézni.

Bálint vizet öntött a pohárba.

- Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled? - Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltõjét, a székre ült, megfogta a kezem, és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett:

- Marha! - mondta szelíden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: marha.

1908