KÁRTYA

Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönbõl. Válla megroggyant, kicsit megkopaszodott, a haja a halántékán már deresedett, de porcelán színû arca alig változott. Októberben már együtt lakott a feleségével és a hatéves kisfiával a Nyúl utcában, ahol egy kertre nyíló, tiszta hónapos szobát bérelt. Késõ délután „jött haza” Cézár. A felesége - szótlan, sápadt asszony, aki mindig feketében járt - a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen feküdt a tüdõkre, s valami fülledt gyászt és erjedõ szomorúságot permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi mozdulatlanul feküdt a díványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves szomorúságban ázott szét.

Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt, mint addig, de csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elõl.

Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta képzelni, hogy másképp is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja jól szelelt, s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei boldogan fürödtek a nyugalomban, nyoma se volt rajtuk a múltnak, oly finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna, és nem borgõzös kártyák lapjain. Fütyörészett. Érezte a nyugalmat és testén a frissen mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött mámorból. Különösek, üresek, piszokszínûek voltak ezek a szemek, mint régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett találunk.

Este, tíz óra felé, elment az Aranysas kávéházba. Lassanként társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd meg egy fa arcú, fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a repedezett viaszosvásznat, s a tintapecsétes zöld zsákból lassan szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután mind a hárman lefeküdtek.

Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott, és kurjongatott.

- Te Cézár - mondta neki -, unom a sakkot. Kártyázzunk.

Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti a kezét, s ujjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról.

- Nem - mondta. - Sohasem kártyázom.

Azután sohase beszéltek kártyáról.

A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az iskolatáskájából a palavesszõk és a könyvek közül kiesett egy csomag vadonatúj aranyszegélyû kártya, és a gyerek lángoló arccal mámorosan turkált a piros-zöld lapok mennyországában.

Cézár sötéten állott meg a fia elõtt.

- Mi ez? - kérdezte. - Nem szégyelled magad? A kártya nem gyerek kezébe való.

Cézár zsebre dugta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból, még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülõ fejjel bámulta. A csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantomok, akikkel annyit társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket, és emlékeztették valamire.

Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elõvette. Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került, és föl s alá járkált a sötétedõ szobában.

Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa bort ivott és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett, nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elõ a kártyát:

- Nem bánom, játsszatok - szólt a feleségének.

Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis üvegtányért hozott, s a rézfillérek csörömpölni kezdtek.

Cézár bámulta az asztalt.

- Én nem játszom - szólt, és a feleségére nézett. Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár bort, és kezébe vette a kártyát.

- Kezdjük.

A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik.

- Látod - mondta neki Cézár -, ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el tõlem.

Mindnyájan a kártyájukat nézték. Ideges csend dobogott a szobán.

- Nyertem - szólt halkan Cézár, és maga elé söpörte a filléreket. Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak, és most az anya nyert, a nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már bosszankodott, hogy mindig hozzászegõdnek a súlyos, szédítõ, komoly kártyák, s szeretett volna szabadulni a nyereségétõl. A kártyák azonban nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelõzve, éjszakai különös ismerõsei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet lihegve, verejtékezve, szívdobogva. Már meg se nézte a lapjait, hanyagul hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúálló arccal meredeztek rá, mint a betörõk és a gyilkosok, s a torkát szorítgatták. Halomban feküdtek elõtte a fillérek.

- Mit tegyek? - dörmögte bosszúsan a feleségének.

Elõvette az összes kártyababonát. Felkelt a székrõl, megforgatta - bal kézzel - a levegõben, leült és osztott. Újra õ nyert.

Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól, s a szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az apa köhintett, megigazította a szemüvegét, és hozzá fordult:

- Vigyázz, most te nyersz.

Puha ravaszsággal hajolt elõre a gyerek, mint egy lesõ pumamacska, nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya, s szegény kis arcán elsötétedett az öröm.

Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idõ. A felesége és a gyermeke minden pénze elõtte volt, és nem tudott szabadulni tõle. Szítta foga közt a levegõt, a száját elpittyesztette, megvetõ mosollyal fogadta komikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán. Hosszú, hajlékony ujjaival végigtapogatta a kártyát, és a finom ujjakban újra felébredt a látnoki mûvészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy megalázza õt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza. Hirtelenül dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei rezgésével érezte ki a jó kártyákat, s egy villámgyors mozdulattal fogta egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A leheletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelõjében sunyított, egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen, s a szerencsét máris a fia javára billentette.

A bankot még egyszer megduplázták.

Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késõ volt. A gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikázott rajta, és szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülõ szájjal ordított rá:

- Csalsz!

Cézár felpattant a székrõl, három lépést hõkölt vissza, és kiejtette kezébõl a kártyát.

- Csalsz!

Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A fia bõgte, ordította, zokogta:

- Csalsz, csalsz, csalsz!

Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt, csak hebegni tudott.

A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca ragyogott a diadaltól, megvetõen nézte az apját, a bankot kifordította az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra valót odadobott az ablaküvegre.

- Csalsz!

Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették, csitítgatták, sokáig tartott, míg - durcásan és sötéten - álomba sírta magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a részegségtõl bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak elõtt, és nézte a havas, kopár kertet.

A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne ablakából.

1908