|
Mikor haldoklott az öcsém, a szobánk egészen átalakult. Anya
a díványt kivitette a másik szobába, a csillárt levették a padlatról, hogy a
kis beteg szemét ne zavarja, s az orvos rendeletére még a tükröt is
megfordították. Csak egy tábori ágy maradt benne a virrasztónak, meg a vörös
szék. Ezen a széken ült anyám hosszú éjszakákon át. Vékony, finom bambusznádból
volt, s a kertbõl csak véletlenül került a betegszobába, de kényelmesen
lehetett kuporogni benn, ha ébren akartunk maradni éjjel. A virrasztó többnyire
a kályha mellé húzta, hogy a tûznél melengesse jégben elhûlt, vacogó kezét.
Minden percben váltanunk kellett a borogatásokat. Hajnalfelé gyakran
szunnyadtam el én is a vörös székben.
Akkor még nem tudtam, hogy mi fog történni. Hisz ez is
éppoly bútordarab volt, mint a tábori ágy, az óra, az asztal, vagy a nagy
pohárszék, amely öcsém ágyával szemben a szoba másik sarkában állott. - Mégis
valami babona tapadt hozzá.
A betegség második napján öcsém felült az ágyában, és
különös, vékony hangon suttogta:
- Villámlik.
Délelõtt tíz óra volt. És még most sem felejtem el, minõ
érthetetlen borzalom hidegült át gerincemen, mikor elõször hallottam az õ
megváltozott, reszketõ, delíriumos hangját. Az udvart hó borította. Éles,
hideg, téli fény áramlott a szobába. Ebben a pillanatban mindennél
rettentõbbnek és természetesebbnek tetszett, hogy villámlást látott. Ijedten
egymásra tekintettünk. A szemei, az õ okos, szép kék szemei kancsítottak.
Ettõl kezdve vissza sem nyerte az eszméletét. Az elsõ órák
borzalmasak voltak. De azután lassan megszoktuk õt. A másik szobában
ebédeltünk. Eleinte csendben, késõbb azonban már bor került az asztalra,
nyugodtan beszélgettünk, és beletörõdtünk a megváltoztathatatlanba. Ágyánál ott
maradt a kis cseléd, és hideg vizes ruhákat rakott a fejére.
A zúzmarás, éles fényû, fehér téli napok lassú
egyhangúságban vánszorogtak. Reggelenként kiszellõztették a betegszobát,
felültették a beteget, s tiszta ágyruhát adtak neki. Olykor elkérte a
mosdótálat. Eszelõs gonddal szappanozta hosszú, lesoványodott, nagyon is tiszta
ujjait, és a kézitükörben nézegette vézna arcát. Anyám elõvette a kefét, a fésût, s rendbe hozta
a haját. Ilyenkor sírt. Ezek az élettelen és nyugalmasan lesimuló hajszálak ott
a láztól megzavarodott koponyán eszébe juttatták, hogy a halott haja is ily
engedelmes, ily fénylõ, ily élettelen, és zokogva futott be a szobába, mintha
halottat fésült volna. A reggeli tisztálkodás után öcsém kissé megkönnyebbült.
Lihegve, elfáradva, majdnem a boldogság érzésével dõlt vissza a fehér párnákra.
Kezeit összekulcsolva várakozott. A doktor kilenc óra tájt jött frissen,
egészségesen, a hidegtõl kicsípett arccal. Okos nyugalma pár pillanatra
bennünket is megnyugtatott... A szoba azután lassan melegedni kezdett,
növekedett a zaj, a mindennapi élet ezer apró nesze, kopogása és megrebbenése,
s a porral, a melegséggel és a fénnyel együtt a szoba zugaiból, a szekrények, az
asztalok, a székek mögül elõbújtak a láz forró rémei. Déltájban öcsém arca már
piros foltoktól izzott, és félrebeszélt. A délutánok még rettenetesebbek
voltak. Három órakor lámpát kellett gyújtanunk. A lámpafényes szoba árnyakkal,
fénysávokkal, beteg ábrándokkal telt meg. Közeledett az éjszaka. Türelmetlenül,
felajzott, szétpattanásig feszült idegekkel vártuk. A beteg nézelõdött,
kaparászott a paplanon, és erõlködve nyújtotta ki nyakát, mintha valami
iszonytató, mély kútból akarna kitekinteni. Folytonosan beszélt. Belefáradva,
belebutulva és belezsibbadva a zagyva iszonyatosságokba, csak hallgattuk, s már
azon is csodálkoztunk, hogy mi magunk nem kábultunk el a láz esztelenségétõl.
Így múlt el minden nap.
Egy
barátságtalan fekete délutánon anyám zokogva jött át a másik szobába:
-
Irtózatos.
- Mi az? -
kérdeztem elsápadva.
Anyám sírva
fakadt, s a zsebkendõjét a szájára nyomta.
-
Félrebeszél... Mindig félrebeszél... De most már nem bírom ki tovább...
Kérdõleg
néztem anyámra.
- Ma különösen
izgatott. És hogy néz. És hogy kiabál. Csak hallanád. Mindig a vörös székrõl
beszél.
- A vörös
székrõl?
- Arról.
Bementem a
szobába. Félhomály volt, nehéz, meleg levegõ csapott meg, és fülledt
orvosságszag. Az öcsém az ágyon felkönyökölve fantáziált. Nevetve nézett rám:
- Hol a
vörös szék?
- Itt van,
láthatod - feleltem nyugodtan. - Mit akarsz vele?
Átfutott
rajtam a hideg.
A beteg
rázni kezdte a fejét, és visszadõlt az ágyra. De alig nyugodott egy fél
pillanatig. Újra felült, és erõlködõ szemét feléje villantotta.
- Hol van?
Hozzátok ide.
Eléje
tettem, és õ megtapogatta.
- Hisz ez
véres - mondta halkan. - De nem baj... Csak maradjon itt...
Azon a
napon folyton csak a vörös székrõl beszélt. Zavaros históriákat mesélt róla,
amilyeneket rémregényekben olvasunk. Sokszor magam is beléje borzadtam. Ezen a
helyen adott találkozót egymásnak minden lázrém, itt küzdöttek az irtózatos
ködóriások, és itt ugráltak a fekete boszorkák, akiknek feje nyers sonkából és
véres húsból van. Azt hittem, hogy másnapra elfelejti. Nem felejtette el, már
reggel róla beszélt. Az orvos csodálkozva rázta a fejét.
Apám
harmadnapra kivitette a széket a szobából. De egy óra múlva már vissza kellett
hoznunk, mert öcsém kereste. Ismét odaállítottuk az ágya elé, s õ szerelmes
ragaszkodással ölelte magához, aztán elhúzódott tõle, mintha félt volna, és
csöndesen, keservesen elkezdett sírni. Farkasszemet nézett vele, könyörgött
hozzá, beszélgetett vele, jajgatott. Nem tudtuk, hogy miért. Az anyám járkált
fel s alá a másik szobában, és nem mert a vörös székre nézni. Néha, éjféli
virrasztásokon engemet is elfogott a borzalom.
Egy hét
múlva öcsém meghalt. A másik szobába terítettük ki, s mindnyájan valami
csöndesen sírdogáló bánatot éreztünk, amely már nem is fáj, és enyhe, nagyon
nyugtató és elálmosító megkönnyebbülést, mint mikor valami nagy tehertõl
szabadultunk meg. A temetés kora délután volt. Csapzottan érkeztünk haza. Az
ajtóban egy cseléd vizestálat tartott elénk, s a régi babona szerint mindnyájan
megmostuk a kezünket, nehogy hamarjában új halott legyen a házban. Terített
asztalnál a csokoládé-uzsonna várt.
Én elõbb átmentem a szobámba, hogy
átöltözködjek. Rendetlenség volt. Az összevissza hányt bútoroktól alig találtam
meg a mosdót. Az asztalok, tükrök, feldúlt ágynemûk között azonban ottan állt a
vörös szék. Leültem a díványra, és sokáig bámultam. A délután józan
világításában vidáman csillogott. A bútorok nyugalma áradt ki belõle. Vonalai
majdnem megnyugtatóan hatottak felzaklatott idegeimre. Olyan volt, mint a többi
bútor. Vajon miért gondolt éppen erre? Valami titka volt tán, és én nem
ismertem igazán az öcsémet? Vagy a láz õrülete csak véletlenül választotta ki
ezt a kerti széket, hogy vékony bambusznádjain beteg, õrült és különös
ditirambokat hárfázzon? Ki tudja? Most holtan hever. Elszállt belõle a lélek.
Paganini hegedûje feküdhetett így, mikor a mester ujjait a halál sárga
dermedtsége fagyasztotta meg...
1908
|