|
Ha a lila
tintából beleöntünk egy cseppet a pohárba, ibolyaszínû lesz a pohár vize. Ilyen
világos, vizes ibolyakék volt az ég. A fák pedig fehérek, s lassan remegtek
össze, mintha álmukban beszéltek volna.
Öt óra felé
már sötétült az ég, és a sötétkék kemény és bátor árnyalatát lehelte rá az
alkonyat. Nedves szelek fújdogáltak. A csillogó, fekete aszfalt és fönt a
kékség összeölelkeztek, és arra gondoltam, hogy ily szeles, furcsa és színes
esték csak Japánban vannak néha, virágos áprilisban. Azután az utolsó sárga
aranypatina is elfakult az ablaktáblákon. Vele együtt haltak el vágyaim is,
melyek ezen a délutánon buján és melankolikusan bontakoztak ki, és a telet
siratva, a tavaszt köszöntve ujjongtak az új élet ígéretének.
Ekkor
találkoztam elõször a Nagyapóval.
Álmodtam.
Azon a napon, amelyen eltemettük. A mellem még nehezen pihegett, s gyakran
felzokogtam.
Lassan jött
be a mi régi, téglás udvarunkba, bojtos hálókabátjában. Elõbb azonban
csengetett a kapun. Olyan lopózva, settenkedve és vigyázva ment elõre, mintha
attól tartott volna, hogy minden
pillanatban rászól a konyhából valamelyik cseléd. De mégis minden baj nélkül jutott el a lugasig.
Hajadonfõtt volt, õsz haja sáros, a szeme könnyes, szemrehányó és nagyon
szomorú. Ezeket a vádoló, kék szemeket reám emelte. Hátrafordította fejét, és
hosszan, hosszan, fájdalmasan bámult arcomba egy elfelejthetetlen tekintettel,
amitõl egész testem odamerevedett az ablakdeszkához. Azzal eltûnt.
A második
találkozásnál már nem álmodtam, nem képzelõdtem, nem hallucináltam, egészen
világosan láttam és beszéltem vele. Este hét óra felé járt az idõ, de az ég még
mindig kék volt, s a fák ágain illatos, fehér csipkék himbálództak. Por, zaj és
beteg nyugtalanság hullámzott az arcán. A szívemben pedig egy titokzatos
fájdalmat temettem.
Az
utcasarkon toppant elém, s szelíden ragadta meg a karomat.
-
Nagyapó... - dadogtam fehérré vált ajakkal. - Nagyapó, honnan jössz ide?
Nem felelt
semmit. Csak felhúzta bozontos szemöldökeit, és arcomba meredt.
- Olyan
sápadt vagy - folytattam. - És olyan szomorú, mint egy síró gyerek. És fekete
szalonkabátodról lassan-lassan mind lepattogzanak a gombok, amelyeket Nagyanyó
varrt fel hosszú, keskeny ujjaival októberi reggeleken. Ma már nem varrja fel
neked. Züllött vagy, szelíd, õsz hajú öreg. A koporsóban mindnyájan magunkra
maradunk, és elzüllünk.
Szomorúan
bólintott. Tovább beszéltem.
- Értem a
haragodat és a hallgatásod. Elfelejtettelek. Sokszor örültem, és nem gondoltam
rád hónapokig. Ha zuhogott az ólmos esõ, nem jutott eszembe, hogy becsurog kriptádba,
és a koporsód vánkosát is bekönnyezi, s én ezalatt színházba jártam,
báltermekben táncoltam, és gondtalanul sütkéreztem a kályha mellett. Egyszer,
emlékezem, egy egész fehér jázminbokrot letaroltam, hogy Irisz lába elé
szórjam. Máskor vidáman vártam a hajnalt. Mulattam. Feledtem. A diákmajálison
orgonaágat törtem egy fiatal leánynak. Bocsáss meg, hogy nem jártam ki a
temetõbe, bocsáss meg...
Nagyapó újra bólintott, és egyszerre
eltûnt szemem elõl. Azután nehéz beteg lettem. Az orvosok délre küldtek, és azt
mondták, maradjak ott évekig. Arcóba utaztam. Semmittevéssel töltöttem
napjaimat. Olvasni kezdtem, de untam a könyvet. Cigarettára gyújtottam, s
nyomban eldobtam. Minek cigarettázni? És minek élni?
Csak a
nehéz leheletû olajfákat szerettem. Magamba szívtam zsíros illatukat.
Sötétzöld, aranyos homályban, félig ábrándozva, félig ásítozva járkáltam,
fehéren, soványan, hosszú-hosszú fekete szalonkabátban. Öt óra felé kimentem a
vasúti sínekhez, és mentem-mentem elõre, magasra emeltem vékony karjaimat, és
sokszor úgy éreztem, repülni is tudnék.
Nagyapó egy
ilyen délutánon jött elém utoljára. A vasúti síneken közelgett, és most már nem
haragudott rám. Vezetni kezdett. Megfogtam a kezét. Nem tudom, meddig
járkáltunk. A sínek csillogása lassanként beleszürkült a homályba. És én minél
tovább mentem vele, annál kisebbnek éreztem magamat, annál inkább kellett
kapaszkodnom, hogy - mint régen - elérhessem az õ meleg, vezetõ kezét. A mezõk
lassan elmaradoztak. Egy szürke táj bontakozott ki. Oly ismeretlen, és mégis
ismerõs. Itt már jártam egyszer. Azután egy kerten mentünk át, ahol bódító
liliomok illatoztak a sötétben, s egy kisgyerek játékai hevertek a porban. Ez a
kert a mi régi kertünk. A dobogó falépcsõ pedig a Nagyapó szobájához vezet.
Megijedtem.
Szerettem volna kitépni kezemet a kezébõl, de már nem lehetett. Késõn volt.
Hogy mi
történt, csak nagyon homályosan tudnám elbeszélni. Felmentünk a szobába, és
Nagyapó meggyújtotta a lámpát. Fáradt voltam, el voltam fásulva, s bármily
érthetetlennek, rémesnek és idegenszerûnek tetszett az egész, hagytam, hadd
történjék, aminek történnie kell.
Nagyapó
elõször is teát forralt. Úgy készítette el, ahogy szokta, és sok rumot töltött
beléje, és cukrokat égettünk mindketten, míg a barna lé belesustorgott a
rubinszerû folyadékba. És azután dalolt. Magas tenorhangon dalol egy háborús,
régi nótát, amit néha gyerekkoromban hallottam az udvarról. Olyan szépen, hogy
sokáig nem tudtam róla levenni a szememet. Néztem a fejét. Félresimítottam
galambõsz haját, és újra megkerestem azt a halványpiros forradást, amit egy
kard vágott magas homlokán. Sohasem láttam ily nagynak az õ õsz, daliás, magyar
alakját.
Az este
egyszerre suhant el. Nagyapó feltette pápaszemét, elõkereste régi, megsárgult
újságját, és olvasni kezdett. Én meg leültem a földre, és piros meg fehér
cukorkákkal kiraktam a szõnyegen az újság címét. De lassan-lassan elálmosodtam.
A szemem meredten tekintett, levegõhullámok cirógattak, s színes buborékok
táncoltak elõttem, mintha ópiumtól lennék részeg. Nagyapó lefektetett. Zöld,
kis hálóágyamban kényelmesen kinyújtózkodtam. Elég nagy volt. A szoba egyre
sötétebb és hidegebb.
Nem tudom,
meddig tartott ez így. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre félni kezdtem. Vak,
esztelen és õrjítõ volt ez a félelem. Vissza akartam menni a fürdõhelyre. A
lámpa sötéten égett az asztalon, és künn is éjszaka volt már.
Nagyapó
felkelt a régi, török kerevetrõl. Valamit dünnyögött. Megnézte az óráját, és
készülõdött.
- Hová
megyünk? - szepegtem, és párnákba temettem arcomat.
Egy szót se
szólt. Nyugodtan elõkereste kis prémes bundámat, és rám adta. A félkarjával
felkapott, és rohant, rohant velem a csillagtalan éjszakában.
Csak fákat
láttam. Néha egy lámpát. Egy boltot, amelyet bezárnak. Egy elköszönõ embert,
síneket, különösen foszforeszkáló, furcsa telegráfdrótokat, és olykor valami
távoli, világos ablakot. Aztán semmit.
Semmit.
Õrült
ijedelem ragadott torkon. A szívem hangosan kalapált, és fülem a melléhez
szorult.
Az õ szíve nem vert...
Mi lesz velem?
Menekülnöm kellett. A percek múltak. Megragadtam a karját.
Nem engedett. Erre a kisgyerek dühével kapaszkodtam õsz hajába. És ekkor...
ekkor... megütöttem a Nagyapót.
- Nem megyek tovább! - sikoltottam. - Hagyj engem itt. Menj
vissza magad.
Nagyapó letörülte könnyeimet, és elengedett. Olyan szelíden engedett el. Három
lépést ment elõre. Inkább tántorgott. Azután megállott. A koromsötétségben is
jól láttam, hogy egy sövényre dõlt, és hosszasan, keservesen, hangtalanul sírt.
Én éjfél
felé Arcóban voltam. Rögtön a szállodába mentem, lefeküdtem, és reggelig
aludtam.
Azóta
meggyógyultam. Tagjaimba visszatért az élet. Az arcom piros.
Nagyapó
azóta nem jött vissza.
Azért
mindig várom. Estefelé hosszú, magányos sétákra megyek a városon kívül, hátha
elém jön valahol, és újra elvisz magával vissza a gyermekkorba és még tovább,
oda, ahol szegénynek egyedül kell maradnia. De nem jön. Tegnap is egész nap
vártam. Nem jött. Arcommal Arco felé fordultam és hívtam. Itthagyott örökre.
De ha még
egyszer meglátogat, elmegyek vele.
1909
|