AZ ÓRÁS

Csak a szememet kell lehunynom, és újra Párizsban vagyok. Ne is csodálkozzatok, fiúk, hogy arcom kissé elsápad, s mozdulatlanul húzódom meg itt a pamlagon. A Quartier Latinban kóborlok most, és keresem azt a feketére kopott, kõcirádás házat, ahol négy év elõtt laktam, a szûk vakudvart, a zöld, rozsdás vasrácsot, ezer és ezer régi ismerõsömet. Fölmegyek a sötét csigalépcsõn, és mikor az ötödik emeletre érek, becsengetek régi lakásomba. Megismerem a levendulaillatú elõszobát, a régi ágyat, a régi faliórát s az öreg, francia almáriumokat. És újra elõttem áll Louise anyó, a fehér francia asszony, talpig hófehérben, fehér arccal és fehér hajjal. Görnyedt és tipegõ, mint egy finom rokokófigura, még mindig úgy mosolyog, mint akkor, mikor nála laktam, kedvesen, szomorúan és elmésen, csak mintha haját porozta volna be még jobban az idõ szállingó, finom hajporával. Újra hallom a hangját, s úgy érzem, négy évvel fiatalabb vagyok.

Ti nem tudjátok, ki volt nekem Louise anyó. Ez a tiszta, mosolygó francia asszony ezüst hangjával, régi okuláréjával ma is úgy áll elõttem, mint az agg Mesemondás. Ha tízet üt a másik szobában a vén zenélõóra, kopog az ajtómon, és bejõ hozzám. Megveti ágyamat, babrál a finom üvegpoharak és porcelánok közt, vizet hoz az üvegbe, s azután félénken beszélni kezd. Künn esik a hó. A pohos cserépkályhában arany szikrazápor hull a szenesedõ fahasábból. Louise anyó lassanként belemelegszik a csevegésbe, és már le is ül a székemre. Szeret beszélni, s én szeretem hallgatni elmés, okos, tiszta beszédét. Ezer év bölcsességét, leszûrt elmésségét fújja szét parfümként a szobámban.

- Hogyan, monsieur, ön még nem hallotta ezt a mesét? Nem ismeri Vic Henri történetét, mirõl a vén francia krónikák is oly sokat beszélnek?

Louise anyó mesélni kezd. A mese hosszú, kedves és szomorú. Ha vége van, újba kezdünk, mert Louise anyó sohasem fogy ki a szóból, és sohasem fárad el. Az anyjától, a nagyanyjától hallotta ezeket a regéket, még kisleány korában, és siet nekem átadni, hogy elvigyem magammal messze hazámba, és elmeséljem ott valakinek, mert a mesének forognia kell a csodálkozó emberek kezén, mint az aranypénznek. Minél jobban koptatják, annál fényesebb lesz. Az apró ezüstkanalakon kék rumlángok játszanak, a barna, olvadt cukorlé sustorogva csorran a teába. Fehér künn az éjszaka, fehér a szobám, és fehér a lelkem is. A mesék fehér asszonya pedig egyre regél, bár az óramutató már az egyes felé siet. Ma újra ez a mese zeng fülemben.

Már csak homályosan emlékszem rá, de azért elmesélem nektek is, fiúk, halkan és szaggatottan, hogy ne tudjátok, hol ér véget a valóság, s hol kezdõdik az álom.

Az agg toronyórásról szól a mese, V. Henrik kegyeltjérõl. Ez a Vic Henri híres és okos ember volt, és a régi krónikák azt jegyezték föl róla, hogy õ szerkesztette meg az elsõ toronyórát. A francia király érdeme szerint meg is becsülte a derék órást, s évi fizetést és szabad lakást adatott neki, hogy teljesen mûvészetének élhessen. Henri azonban szépen megköszönte a fényes lakást, és oda vonult föl a zengõ toronyszobába, titokzatos szerkezetei, ketyegõ és csillogó órái közé.

A középkori Párizs sokat beszélt az agg emberrõl. Valahányszor föltekintettek a világos toronyablakra, mindig valami titkos kíváncsiság futott át rajtuk, vajon mit mûvelhet éjjel-nappal ez az agg világgyûlölõ, aki közülök odamenekült a kék égbe, az Isten szomszédságába.

Henri azonban nem érezte magát egyedül. Szobájában hangosan és boldogan lármáztak az órák, akárcsak élõlények lettek volna.

Mindegyiknek más volt a ketyegése, más a képe, a fogása. Az apró órácskák halkan és félénken szunnyadtak, mint a csecsemõk, a nagyok komoran és méltóságosan hirdették a tûnõ idõt. Henri szeretettel hajolt föléjük, éles nagyítóüveggel nézett finom szerkezetükbe, s finom táblaolajjal kente be fogaskerekeiket, csillogó lemezüket. Féltette mind, mintha fiai lettek volna. Mikor reggel fölhúzta õket, aggódva vizsgálta meg, nem hibbant-e meg valamelyik rugó vagy kerék. Napközben azután állandóan súrolta, fényesítette, ráspolyozta, tisztította és igazgatta a beteg órákat, amelyekkel egészen eggyéolvadt, s tán még a szíve verése is hozzájuk hangolódott. Munkájában sokszor megállott éjszaka. Csak a szíve vert. Csak az órák ketyegtek. Neki ilyenkor úgy tetszett, hogy szíve dobogása a ketyegõ órák hangversenyében csak egy hang.

Fönn a nagy toronyóra, Henri pompás és remek mûve pontosan és szorgalmasan mutatta az idõt. Két kötélen lengõ súly hajtotta. Soha egy percet sem késett, s így egész Párizs nyugodtan igazodott az öreg toronyóra után. Mikor éjjel ércesen zengõ szóval kiabálta szét az idõt, a körutakon hazaballagók, a betegek és a virrasztók hálásan gondoltak Henrire, és áldották a nevét.

Sokan szerették volna meglátogatni az agg mestert, de õ minden látogatót visszautasított. Még a király emberei elõtt sem nyílt ki az ajtaja. A plébánossal is csak ritkán váltott pár szót, ha éppen nem kerülhette el. Hajnalban lopózkodott le pár pillanatra a városba, hogy bevásároljon zöldséget, karalábét, vajat és miegymást, ami kis háztartásához szükséges volt. A kíváncsiak ilyenkor valóságos sorfalat állottak Henri elõtt. Az öreg hosszú lépésekkel, imbolygó járással ment el elõttük, zöld sapkáját mélyen szemébe húzva, míg a bámészkodók izgatottan beszélgettek.

- Láttad, milyen fényes a homloka?

- A szemét nézd. Olyan kék, mint az ég. Azt mondják, azért ilyen, mert közel lakik az éghez...

- Azt mondják, szent...

Henri azonban gyorsan eltûnt elõlük, s pár perc múlva újra fönn volt a toronyban. Nem is tudtunk meg semmit sem róla. Egyedül, magányosan élt, az órák altatták el, s az órák keltették föl. Tíz év múlt el.

A toronyórás szemei még mindig azzal az acélos kékséggel fénylettek, mint azelõtt. Szakálla azonban megnõtt, torzonborz fehérség rámázta be okos, nyugodt, nagy fejét.

Egy májusi reggel Henri szokása szerint lecsoszogott a korhadt falépcsõkön, hogy bevásároljon. A párás gyöpön szemtelen verebek cikáztak, s bódító melegség szállt a fejébe. Lihegve botorkált a parókia kertjében. Elfáradt. Elõször érezte az öregséget, amint lassan háta megett kullog, s nehéz lánccal köti kezeit a lábához. Egyszerre a fehér orgonabokrok mögül valami tavaszi csicsergést hallott, valami boldog, különös hahotát.

Egy fiatal leány ugrott eléje kibontott hajjal, szakadt köténnyel, betyárosan és boldogan. A sekrestyés lánya volt.

- Jó reggelt, atyus!

Henri korholva csóválta fejét.

- Viola - mondotta, és ránézett a leányra. Hamarjában nem tudta eltalálni a nevét, de úgy érezte, hogy ez a virágnév igen illik hozzá.

A leány megigazította haját, kacagva odafordult az agg emberhez, s elkérte kosarát.

- Majd én segítek.

Henri megdöbbenve állott elõtte.

- Te kis boszorkány... Te cigányprincesszin... Nem tudod, hogy illetlen ok nélkül nevetgélni?

Viola dalolva szaladt föl a falépcsõn. Csakugyan olyan volt, mint egy cigány hercegleány. Ideges, tizenhat éves teste karcsúan hullámzott, fekete szemében kóbor vágyak szikráztak. Szoknyái tavaszi vihart kavartak a toronyszoba csendjében. Toporzékolva szaladgált egyik asztaltól a másikhoz.

- Látod - magyarázta neki az öreg -, ez az óra olyan, mint egy kis aranymadárka. Szorítsd csak a füleidhez. Hallod, hogy dobog aranyos kis szívecskéje?

A leány kipirultan, tágult szemekkel figyelt. Mindent fölkutatott. Fehér, apró ujjacskáival kikotorta a fiókból az eltört lemezeket, számlapokat, óramintákat, s a zsebébe gyûrte. Künn gyönyörû tavaszi reggel volt. Henri reszketve nézett le a szédületes kékségbe, az ébredõ házak, zsendülõ erdõk messzeségébe, s elõször vette észre a tavaszt.

- Viola - mondotta halkan -, ne menj még... Hallgasd az órák zenéjét... Maradj itt velem!...

Viola ezután naponta meglátogatta Henrit. Az öreg azonban egyre roskatagabb és szomorúbb lett. Kedvetlenül dúdolt esténként a toronyablakban. Egyszer, hogy egy üvegen véletlenül meglátta ráncos arcát és elvadult, sörényszerû szakállát, megijedt magától. Utálatos és csúf volt, s rémülten gondolta el, hogy Viola finom kezei ezt a bozontos száraz arcot simogatják majd. Újra magába szállt. A templomba akart rohanni, a fekete Szûz Mária oltára elé térdepelni, sírni és gyónni, s szõrcsuhát öltve hamut hinteni vén, bûnös fejére. A vasárnap délelõtti fátyolos orgonaszó panaszosan búgott föl hozzá. Elõvette a Szentírást, s olvasott azokról a fiatal, ruganyos testû, fehér boszorkákról, akik kacagva csábítják a férfiakat a pokolba. Henri sírt. És azon a napon hiába kopogtak nála, ajtaja zárva maradt.

Az õ pompás, csodálatos mestermûvei pedig szomorúan tiktakoltak körülötte. Egyik-másik még ketyegett egy darabig, azután megállt. Mióta ott járt a fehér testû leány, idegesen, kapkodva siettek, esztelen versenyfutásra keltek egymással. A falióra zûrzavarosan kalimpálva, rendetlenül verte az órákat. Bomlottan, zörögve jártak a fölhúzott acélrugók, s egyszerre csendesebb lett a szoba. Henri ágynak esett. Nem volt senki se, aki fölhúzza az órákat. Éjjel, mikor álmaiból fölriadt, olykor még próbált figyelni, hányat vernek, de mindegyik mást és mást mondott, mintha õk is lázban beszéltek volna. Az öreg toronyóra sebbel-lobbal rohant elõre, s kora hajnalban delet mutatott.

A járókelõk csodálkozva álltak meg a boulevard-on a toronyóra elõtt. Nem tudták, mi történt.

Halkan, pihegve egymás után álltak meg az órák.

Egy reggel aztán megállt a toronyóra is.

Akkoriban én halvány, álmodozó, egyedül élõ, fiatal gyerek voltam. Sokáig gondolkoztam ezen a mesén ott a lámpás árnyékában, és fantáziám lázasan szövögette tovább a mese szálait, Vic Henri regényes, halálos szerelmét. Hallottam halkuló szívdobbanását, és éreztem, mint lassúdik vele együtt az óra járása is, melyben egész élete, összes kedve és alkotó ereje szunnyadozott. A vére melegsége hajtotta. Mikor a test kihûlt, a szerkezet egyet percegett még, s mindennek vége lett.

Magam elõtt láttam a toronyszobát, ahol egy pillanatban haltak meg mind a ketten.

Az óra is, és az ember is.

1909