|
A sóhajok hídjáról egy sebhelyes arcú, deres férfi bámulta a
lagúna sekély vizét. - Most akár örökre is itt maradnék... - mondotta, halkan,
olyan csendesen, hogy talán maga is alig hallotta. Az a hang fátyolos és fáradt
volt. A zárt ablakokon át búsan vergõdött ki a fakó vizekre, és meghalt a
piszkos tengeren.
Vállára tettem a kezem, és hívtam a szabadba.
- Menjünk innen.
Az ember követett. Bizonytalanul, imbolyogva jártunk
mindketten, és némák voltunk. Végre õ kezdett beszélni:
- Már tíz éve tart ez.
Az ismeretlen megállott, s most alaposan szemügyre vehettem.
Kopott, lerongyolt, öregedõ hivatalnokfélének látszott. Olaszos sapkát viselt
és egy tengerészövet, s mindegyik ruhadarabja más és más nemzet viseletébõl
telt ki. Csak a bajusza alatt bujkált valami becsületes, alföldi magyar vonás.
Még délelõtt találkoztam vele. Nehéz, kínos vallatás után
sikerült róla megtudnom egyet-mást. A kérdéseimre többnyire mosolygott.
Aztán kávéházba mentünk. Sok feketekávét rendelt, s egymás
után szívta az erõs, olasz virzsíniákat. A délutáni nyugalomtól, a kávétól és a
dohánytól megoldódott a nyelve:
- Egy este érkeztem ide. Húsvét szombatján. Azóta itt
vagyok.
Feszülten, meredt szemmel néztem a különös emberre.
- Ne kérdezze, hogy miért. Hiába is magyarázgatnám. Egy este
az embernek egyszerûen kedve kerekedik felülni az elsõ gyorsvonatra, s menni,
menni, mindig csak menni.
- Azután megérkezik valahova. Ismeretlen utcákon csatangol,
idegen embereket lát, idegen nyelvet hall, s úgy érzi, hogy otthon van. Nem bír
elmenni. Szeretne mindörökre ott maradni.
Halkan és félénken szakítottam félbe:
- Értem.
Az ismeretlen mélyet szippantott, és fölragyogott az arca:
- Érti?
Akkor megértette az életemet is. A többiek nevetnek rajtam, hóbortosnak,
züllött csavargónak tartanak. Azok nem értenek.
Lehunyta a
szemét, és sokáig szótlanul ábrándozott:
- Azon az estén láttam elõször a tengert. Leültem a padra,
és órák hosszáig néztem, míg süket és vak nem lettem, míg bele nem butultam a
víz játékába. Olyan elhagyottan feküdtem elõtte, mintha csak láttam volna. A
lábaim elõtt hevert. Körültáncolt, nyalta a kezeimet, packázott velem,
tajtékozott, zenélt, zongorázott, õrjöngött. A part pedig nagyon elhagyatott
volt. Akkor már derengett bennem az a babonás érzés, ami késõbb kettévágta az
életemet. Hogy kinyúlok a
parton, és semmit sem csinálok többé. Hogy ott maradok. Hogy elfelejtek mindent
és mindenkit.
Reám
nézett, és a szeme nedves, zöld fényben égett. Megijedtem. Ez a szem oly tiszta
és végtelenbe vágyó volt, mint a tenger.
- Azután bevetõdtem egy templomba. Nagyszombati gyertyák
égtek, s vén olasz papok karingben, violaszínû stólával mormolták a fenségesen
szomorú egyházi litániát. Egy fekete padra roskadtam. Magam sem tudom, hogyan.
De akkor már egész világosan éreztem, hogy ha akarom, ha nem, itt kell
maradnom. Mintha arra is emlékeztem volna, hogy egyszer, századokkal ezelõtt,
már éltem itt, és verekedtem nõért, kenyérért, itt, éppen itt, imádkoztam,
szenvedtem és örültem. Behunyt
szemmel néztem a várost. Az embereket is mind ismertem. És tudom, késõ éjjel
egy rezgõ fejû, õsz páter tuszkolt ki a templomból.
- És?
- És azóta
itt vagyok. Másnap nem tudtam fölkelni az ágyamból. Harmadnap sem. Negyednap
sem. Itt maradtam.
Az ismeretlen szemembe nézett, s látszott, végtelenül
boldog, hogy megértem. Lassan kisétáltunk a tengerpartra. Rozoga ladikban egy
vak fiú lengett a vízen, és dalolt. A kíváncsi idegenek egy-egy soldót dobtak a
kalapjába.
- Nézze ezt a vak fiút - mondta. - Nem gondolja, hogy nagyon
hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s õ a
két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol... Milyen szép...
Nyújtotta kezeit, s a tengerre mutatott.
- Mennem kell.
Azzal beszállt egy gondolába, s lassan, bizonytalan
evezõcsapásokkal továbbevezett. Õ is dalolt.
Sokáig néztem utána.
A gondola - fekete vízi koporsó - bánatosan lebegett elõre.
1910
|