|
Rózsit nagyon nehéz volt meghódítani.
Esténként egy utcasarkon vártam, egy üzlet tükörablaka
elõtt. Sok-sok tükör fényében
forgott. Nyolc ívlámpa viharos erõvel ragyogott rá. Ebben az ezüst folyadékban
boldogan és sápadtan lubickolt, vérszegény ujjain szalagokat és tûket
táncoltatva. Várakozás közben gyakran gondoltam, hogy ez az esti láng teszi õt
meddõvé és közönyössé, mint mesék tündéreit a részvétlen holdfény. Szerettem
volna felébreszteni benne a nõt. Eleinte pásztorkölteményt játszottam.
Rózsaszínû, illatos bonbonokat adtam neki, parfümöket és ritka szalagokat.
Aztán csiklandó szavakkal hízelegtem a fülének, remegõ ujjakkal nyúltam a
karjához, hogy felrázzam azt a kis, merev tündért, aki benne hosszú
szempillákkal, öntudatlanul aludt.
Egy este végre azt mondta:
- Szeretlek.
Ez a szó
tüzes ívben rakétázott fel a mennyezetre. Minden szobámon keresztül kacagva
visszhangzott. A gitár, amely fekete bársonyszalagon lógott a falon, hirtelen
összerezzent, a dédapám komoly képe a falon mosolyogni kezdett, a hold pedig az
örömtõl, a láztól egész éjszaka nem feküdt le.
Másnap
megint eljött. Alázatosan letette a kalapját, kisimította szûk homlokából a
szõke hajtincseket, és azt mondta:
- Szeretlek.
Lázasan vártam a folytatást. Az apró leánynak minden roppant
újság volt. Szemöldökei magasra szöktek, és maga is csodálkozott, hogy olyan
boldog. A téli esték zsolozsmaszerû csendjében vert az õ kis szíve. A békés idillen, a mély és sárga
teán pedig forrón libegett a szerelme, mint a rumláng. Ha errõl a merev és
dacos szájról hallottam a vallomást, elöntött a mámor, pirosra gyulladt a
fülem, félreverték a harangokat, s künn az utcán trombitálva, lobogó fáklyákkal
tûzoltókocsik vágtattak végig.
Egész télen
tartott a viszony. A színház utáni esték izgalmas lázban lobbantak el. De aztán
kitavaszodott. A télikabátot naftalinba tettem, a japán kályhaellenzõt, mely
annyi csókunkat bámulta, kivitettem az elõszobába, a nehéz bársonyfüggönyöket
fehér csipkékkel cseréltem fel, és ebben a változásban valami újság szükségét
éreztem. Rózsi pedig még mindig azt mondta:
- Szeretlek.
A szókincse nem nagy, gondoltam magamban, és el tudok
képzelni valakit, aki ezt egy kissé változatosabban fejezi ki, de egyszerû
kedély, és ezt meg kell becsülni, hû, és ez a fõ. Lassanként mégis szökni
kezdtem a találkákról. Udvarias levelekben takarodót fújtam. Különbözõ hosszú
és fontos utazásokról beszéltem. A leány mégis mindennap eljött. Éjfél után
érkezett, otthonosan leült az ágyra, és a kályhába meredt.
- Mi újság? - kérdeztem kelletlenül.
- Szeretlek.
- Igen. Ezt
már hallottam. Most mondj valami mást.
Rózsi erõlködött, köhögött, fészkelõdött az ágyon, és aztán
elpityeredett. Nem tudott mást mondani. Csak ezt az egy szót tudta. Mint ahogy
egy zsarnoki álmatlan csecsemõ folyton ezt ismételgeti: „Anya”.
- Buta vagy, Rózsi - mondtam szelíden és mélabúsan. - Menj
haza.
Másnap
reggel levelet kaptam tõle. A paplanomra hozták kora reggel, minthogy expressz
adta fel. Türelmetlenül bontottam fel. Azt hittem, hogy végre megsokallta a
durvaságomat, a hidegvéremet, és a szakítást adta tudtul. A levélben
egyetlenegy szót írt óriási, gömbölyû betûkkel:
- Szeretlek.
Keringett velem
a világ. Mit tegyek? Ez az ártatlan és szokott szó, mely eleinte sáfránya és
illata volt életemnek, most hatalmasan, borzasztóan, parancsolóan beléje
furakodott, uralkodóvá lett és elöntött mindent, beszívódott a ruháimba, a
bútoraimba, a könyveimbe, mint egy olcsó és émelyítõ parfüm, s nem volt
szabadulásom tõle. Ahová tekintettem, mindenütt az õ nyoma. Egy párna a
pamlagon, melyre kék selyemmel hímezte rá a végzetes szót. A falfestmény tõle
való, a szivartárcám az õ emléke, a zsebkendõimbe, az ingeimbe õ varrta bele a
monogramot. Alapjában ártatlannak látszott ez a cérnaszál-háló. Mosolyogva
gondoltam az õ igénytelen fejére és a szép, méla szemére, mely mély volt és
szomorú, mint egy szimbolista költõ vagy egy ökör szeme. Inkább szántam, mint
haragudtam rá. Diplomata módon próbáltam lefegyverezni. Zsíros és nehéz húsokat
etettem vele. Hizlaló kúrára fogtam, hogy ellustuljon és elvessze az
ábrándosságát.
- Egyél! - kiáltottam rá.
A lány szorgalmasan evett. Két hónap múlva gyönyörûen
kigömbölyödött, nehéz és kényelmes lett, mint egy kacsa, de a zsíros és
maszatos szájával is azt suttogta:
- Szeretlek.
A sírás fojtogatta a torkom a dühtõl, az unalomtól, a kudarc
mérgétõl. Gyökeres soványító kúrára gondoltam, de nyomban feladtam. Világos,
hogy ezt a lányt csak erõszakkal lehet lerázni a nyakamról. Az ajtót az orra
elõtt csaptam be. Leveleit felbontatlanul küldtem vissza. Azt írtam, hogy
Kínába, Madagaszkárba kell utaznom, Amerikába vagy akárhová. Új lakást vettem a
város másik részén. Ettõl kezdve aztán nyugodtabb életem volt. Csendesen
szívtam el az esti szivarom, teáztam, füstöltem, ábrándoztam, egyedül feküdtem
le a tiszta, hideg ágyba egy könyvvel, kicsit olvastam, és azután elfújtam a
gyertyát.
Rózsi eltûnt a föld színérõl.
Már nyár volt, piros foltok remegtek a levegõben, forró
gyönyörben táncoltak a fák, a zöld bokrok, s egészen elfelejtettem õt. Egy
napon azonban a vasalóné hazahozta a fehérnemûimet, és amint szétbontottam,
ezer apró cédula rebbent ki belõle tolakodva, ijesztõen, kísértetien. Mindegyiken
csak egy szó. Az õ vallomása, az õ kezeírása. Újra a nyomomon van.
Szívdobogva mentem ki az utcára. A fal mellett jártam, mint a tolvaj, kikerültem
a kerteket, mert minden bokorban õt sejtettem, újra elfogott a régi félelem.
Képtelen helyeken találkoztam vele. A villamoson láttam elõször. Hajnalban a
kávéház elõtt várt. Ha kocsin mentem, elém került, megelõzött, elmaradt; de a
fordulónál megint csak felbukkant kevélyen, kaffogva az indulattól, mint egy
eb, mely a küllõket harapja. Üldözött. Éjjel, magányos sétáimon, a ligeti fák
közt láttam távolról. Mindenütt ott volt, mintha ezer példányban
sokszorosították volna.
Nemsokára
egy széles, lompos tortát küldetett a címemre, amilyent vidéki lakodalmakon
látni. A tortán teljes nevemet olvashattam piros cukrokból kirakva.
- Ez tûrhetetlen - ordítottam -, ez õrület, ez pokol!
Rózsi azonban néma volt. Egy sztrájkoló büszkeségével állott
elém, szótlanul, közönyösen, várva a szavam. Én se szóltam. A sorsra bíztam
magam.
Egy novemberi éjjel, mikor hazamentem, a sötét folyosón
várt, a korlátra dõlve, zokogva.
Reszketõ dühvel, de egy kissé ellágyulva és kíváncsian is,
bevezettem a szobámba, s meggyújtottam a gázt. Ijedve néztem rá. Ez a semmi
lány mintha megnõtt volna. A lámpa lobogásában magasabb volt, mint én, és rettenetes,
parancsoló, ellentmondást nem tûrõ. A taglejtése biztosabb. Szõke fejével,
kisírt szemeivel és a sáros fehér ruháival egy kegyetlen királynõhöz
hasonlított, aki némán és nyugodtan elfoglalja régi birodalmát, és leül az
aranyos trónszékbe. Körülötte resten feküdt az egész természet. Átkozódni
szerettem volna. Megátkozni a logikámat, a ravaszságomat, az egész férfi
mivoltomat, és megragadni õt, kilódítani a szobából, elûzni azokat a
szellemeket, melyeket oly könnyelmûen idéztem föl. De a némasága parancsolt.
Hozzáhajoltam, és beszélni kezdtem. Rózsi nem felelt.
- Mi van
veled? - kérdeztem. - Hogy dobog a szíved. Milyen nagy a szemed. Szegény,
szegény lány...
Rózsi leült a díványra, és a képeket nézte. Pityergõ száján
csendesen vajúdott valami. Csücsörítette a száját, ráncolta a szemöldökét,
mintha valamit mondani akart volna, egy újságot, melyet sohase hallottam, s
egyszerre felém fordult. Aztán rám tekintett, talán, hogy magánya titkát
közölje velem, a sok csatakos, szomorú nap emlékét, s az élete örömét
beolvasztva egy új veretû, mágikus szóba, de - úgy látszik - nem találta ezt a
szót, és inkább néma maradt.
Szelíden segítettem neki:
- Szeretsz?
A lány dühösen, boldogan, zokogva kiáltotta:
- Szeretlek!...
1910
|