A MAGYAR FIÚ

Panamakalap volt a fején. Úgy ment neki a hegynek. Fiatal, nagyon fiatal volt ez a fiú, gyengéd és szelíd vonásokkal, melyeken még ott lehetett az anyja csókja, vagy más valakinek a csókja, akit szeretett. Bágyadtan ment, lógó karokkal, szájában sok keserû éjszaka ízével, hitetlenül, nagyon hitetlenül. A fülében még mindig valami émelyítõ cigánymuzsika cincogott. A szájában a feketekávét érezte talán, s az ajka széle fanyarul gondolt vissza a cigarettafüstre. Céltalanul nézdelõdött, rámosolygott az emberekre, tétovázva haladt elõre, és sápadtan, mint aki rózsakoszorút dob el magától, vagy egy édes szájtól szakad el, és ölelõ karokból bontakozik ki... Ment föl a hegyre.

A hegyen már kevesen jártak.

Mikor fölért, lassan elindult az õsi templom felé, ahol búgott az orgona, és néhány láng reszketett a sötétségben. Fülledt nyári alkonyat volt. A kövek szaporázva lehelték ki a beteg hõséget, amit napközben magukba szívtak, s ódon bánatot, fejfájasztó hangulatot terjesztettek, amely elveszi az idõérzékünket, és álmodozóvá tesz. Maga az ég is, mint átfûlt kemence, okádta a meleget. A templom már hûvösebb volt. Sokáig álldogált itten. Leült a padra. Sóhajtva járkált a színes ablakok alatt. Úgy hatott rá mindez, mint jótékony fürdõ. Majd kissé felüdülve könnyebb lépésekkel a mellékfülkébe ment, ahol márványravatalon III. Béla és Anna királyné alszik.

Egy pillanatra visszadöbbent.

„Milyen érdekes - gondolta -, itt pihen egy király, egy Árpád-ivadék, egy magyar király.”

A márvány szikrázott a napfényben. Méltóságosan, nyugodtan, mintegy örökkévalóság óta feküdt ott a király, gyûrûs kezeit csendben összekulcsolva a mellén. Az arca hideg és komoly volt. Hosszú szakálla jóságosan hullámzott le a palástra. Mellette aludt a márványkirályné, egy halott királyné csendes bánatával, elõkelõen, lábánál a fülelõ királyi ebbel. Nézte, sokáig nézte ezt az ünnepi csendéletet. Bámulta a király finom, tojásdad arcát, a homlokát, a kezeit, amelyek gyengédek voltak, de szigorúak, és látszott rajtuk, hogy fenyíteni is tudtak, zsarnokian és kegyetlenül, mert az õsei pogányok, s kissé csodálkozott, kissé káprázott a közelségétõl, és elmosolyodott, hogy micsoda találkozása van egy királlyal, aki már réges-régen halott.

„Mért állok itt ilyen sokáig?” - kérdezte magától, és nem ment tovább.

A vállát vonta:

„Mi közöm hozzá?”

Eleinte zavarta a király merevsége. De azután egyszerre megenyhült a kõarc, és szinte apaian tekintett rá:

„Ki vagy te - akarta neki mondani -, hogy századok után is változtatod az arcod, mely márványból való, és átveszed belõlem az életet, mozdulatlanná teszel, és beleragadsz az örökkévalóságba, mint a márvány?”

Vonta õt - bûvösen és ellenállhatatlanul -, s nem tudott elszakadni tõle. Kíváncsian nézte. Azután égetõ szükséget érzett, hogy kiengesztelje és eltüntesse arcáról azt a mély, mély bánatot, melynek nem tudott a nyitjára jönni. Lassanként közeledett hozzá. Nemigen tudta, mi történik vele. Látta a királyt barbár és kegyes mivoltában. Az élete pillanat alatt lepergett elõtte. Majd hallotta a temetési énekét. Zokogást hallott, kántáló papokat, akik füstölõkkel tömjénorkánt kavartak köréje, a püspököt látta, az öreg magyar püspököt, komoran és sötéten, és ellágyult, meghatódott, majdnem könnyezett õ is. Úgy feküdt elõtte a király, amint olvasta vén könyvekben, fején ezüst koronával, nyakán az amulettekkel, kezében az ország almájával, melyet halottan is görcsösen szorongatott valami félelem, valami tragédia elõérzetében.

Az alkony heves és forró színekben tündöklött, és ebben a színzavarban maga az idõ is megsemmisült. Megnézte az óráját. Az óra megállott. Nem is igen törõdött az idõvel. Inkább arra gondolt, miért kell itt lennie egy márványkirállyal, mikor lenn zajong a város, és a párafényben cikázik az elektromosság, mikor ott lenn annyi ember él, aki melegen ragyogó szemmel fogadná, és miért csak éppen ennek a kõnek mondhatja ezt a névtelen panaszt, amely alaktalanul és zavarosan forrong benne? Most oly rokonnak érezte a követ. Azt érezte, hogy vallomással tartozik neki. Azt érezte, hogy az apja helyett apja. Hiszen úgy hasonlít valakire, talán egy emlékre, amit réges-régen elfeledett. Ez az emlék pedig megbolygatja egész életét. Eszébe jutnak bús esztendõk, céltalan utak, sok fényes és füstös éjjel. Emlékezik vasúti kocsikra, amelyekben álmatlanul hánykolódott, külföldi szállodákra és villámló operaestékre. Mégis olyan érzése volt, hogy csak most érkezett haza. Odakönyökölt a ravatal párkányára, és a királyra meredt különös arckifejezéssel, amivel kedves halottainkat nézzük, és az ajkai mosolyogni kezdtek, hangtalan mozgással, némán.

„Király - gondolta magában -, király. Mi lenne, ha most ezzel a sápadt és züllött arccal, ezzel a vézna testtel azt mondanám neked, vérem? Ha elmondanám neked, hogy miattad jöttem föl a hegyre? Ha eléd szórnám a fiatalságom, és odaszorítanám arcom a te arcodhoz? És ha elmondanám, hogy mióta élek, téged kereslek, hogy öntudatlanul is vágyódtam utánad, hogy szeretlek, hogy a fiad vagyok, a folytatásod, király.”

Az arca már közel hajolt hozzá, de vajúdó szája néma maradt. Ezek a szavak színpadiasak voltak. Nem is tudta volna kimondani õket a finom és fáradt szájával, így, ziláltan, könnyû nyári ruhában, félrecsúszott nyakkendõvel. Csak a lelke fürdött bennük, mint edzõ acélfürdõben. Az arca tündöklött csak a fényüktõl. Büszke, kemény és egzotikus volt ez az arc. Egy fiatal és ragyogó barbár állt a napfényben. Vasból és kõbõl volt. A bátor árnyalat a homlokon, az orr merész íve pedig mintha visszatükrözése lett volna a szobornak, mely a csöndben szelíden intett neki. A magyar fiú mégse szólt. Sarkon fordult, és kiment. Alatta fényben égett a város, a lángok roppant himnuszában.

Most már bátran és egyszerûen ment elõre. A könnyein keresztül látta a budai hegyeket, a Dunát, a várost, és új értelme lett mindennek, neki is, mert érezte, hogy milliók állanak mögötte, és milliók következnek utána, s õ egy kapocs a kezdet és vég között, egy zászló a sírokon, koszorú a múlton. Sötét haja a homlokába csapzott. Léptei alatt döngtek a hegyek. A bõ angol ruháját jókedvûen libegtette a szél. Panamakalapja alól pedig egy fekete arcél tûnt elõ, olyan határozott és merész, aminõt csak harcias sisakok alatt lehet látni.

1910