HRUSSZ KRISZTINA CSODÁLATOS LÁTOGATÁSA

1

Hrussz Krisztinát, a kabaréénekesnõt 1902. január 7-én temették el. A temetés délután három órakor volt. Erõsen fagyott, már egészen besötétedett, mikor a koporsót kivitték az udvarra, és felállították az ácsolt ravatalra, hogy beszenteljék és reátegyék a halottaskocsira. A papnak a hidegtõl meggypiros volt az orra. Még szájában volt az ebéd íze, a badacsonyi bor kesernyés zamata. A ködben most angyalokat és rózsákat látott. Mereven emelte a szenteltvízszórót a koporsóra. Mellette állott a diák, Tass Vidor orvostanhallgató, az énekesnõ kedvese, az érdeklõdés központja, hanyag, fekete ruhában, elegánsan uralkodva a bánata fölött. Közbül néhány ripacs, egy komoly mûvész és a kabaré igazgatója. Majdnem mindnyájan jól érezték magukat. Itt, a gyász kellõs közepében, az ebédjükre gondoltak. Buja és dús érzések tarkázták a komoly elérzékenyedést. Késõbb, mikor véget ért a szertartás, és a lovak gyásztollukat rázva megindultak a temetõ felé, fáklyák és lámpások között, esni kezdett az ólmos esõ, amely a koporsót vékony jéghártyával vonta be, úgyhogy kívülrõl egy üvegkoporsónak tetszett. A cilindereken is finom üvegréteg csörgött. Bevont mindent ez a hideg és csillogó burok, üveggé és cukros gesztenyévé változtatta a tárgyakat, jégpályává az aszfaltot, s aztán siralmasan olvadt, és fázó lábak topogtak a hûvös, kásás lucsokban. Már-már a hegyre kanyarodott a temetés. A diák nézte ezt a lángoló és sötét menetet - akárcsak egy túlvilági menet - a kora délutánban. Inkább csodálkozott és bámészkodott, mint gyászolt. Olyan hihetetlennek tetszett az egész. Krisztina három nap elõtt betegedett meg tüdõgyulladásban. Most pedig egyszerûen elragadták tõle, gyorsan és brutálisan, mint mikor éjjel bekötik valakinek a szemét, felnyalábolják, egy kocsiba gyûrik, s reggel máshol ébred fel. Ezen csodálkozott a diák. Nem is igen hitt a halálban. Hallgatta a bús kántálást, a latin jajveszékelést, s a csokoládéuzsonnán járt az esze. A kõmûvesek befalazták a kriptát. Híg habarcsot csaptak a friss téglákra. Azután egyedül jött le a hegyoldalon. Lóbálta a kezeit. A leányra gondolt. Kicsit szepegett így magában. Újra fájdalmas erõvel fogta el a csodálkozás. Krisztinát kereste, és õ - ó, igen -, õ már nem volt.

2

De késõbb sírt. A kis asztalára borult, amely a homályos ablak elõtt állott, és keservesen, jóízûen sírt. Le se vetkõzött éjjel. Három napig alig aludt. Egybeolvadtak elõtte a percek, az órák, a napok. Mikor az ablakredõkön betetszett a világosság, nem tudta, hajnal van-e vagy alkony?

- Ha visszajönne! - zokogta a párnába.

Tavasz felé kissé elcsendesedett. De az arca még sápadtabb lett. Most már sírni se tudott, s a könnyei befelé folytak. Ezzel az elcsendesedett bánatával azonban még rettenetesebbnek tetszett. Azok, akik látták, önkéntelenül elnémultak.

„Ha visszajönne!” - sóhajtotta magában.

Este maga elé tette a ruháit, a cipõjét, a sárga sálat, amit oly kecsesen tudott a nyakára kanyarintani. Elképzelte, hogy mellette ül. A tûznél vagy a széken, vagy a földön, finom, gyengéden szeplõs arcát a vörös melegségbe fordítva. Sokszor látta az ágyán is. Hallotta a hangját. Ha csengettek, az ajtóhoz rohant, és csodálkozott, hogy nem õ jön. Ekkor visszament a szobába, és pontról pontra kifestette magának a találkát. Krisztina belép. Õ lesegíti a kabátját, székkel kínálja meg, a leány azonban a nyakába csimpaszkodik, elbújtatva fejét a mellén, és kacag. Egész hajnalig játszott így a leánnyal, hallgatta a kacagását, bámulta a szemét. E gyötrelmes és halálos ölelkezések után másnap szürke arccal és keserû szájjal ébredt.

Mindennap elment a kabaréba is. Kereste õt a kis, züllött színpadon, a színes lámpák között, és nem találta. Megvárta az éjfélt. Azután hazament. Otthon nem lelte a helyét. Ijedten vette észre, hogy neki az idõ nem orvosság. A leány egyre szebb lesz. Az évek fátyolán át szõkén és aranyosan ragyognak eléje a szeplõi, ezek az édes, erotikus pettyek. Szája mint egy roppant rubin villog, s érzi ezüst nyálának langyos nedvességét is.

- Ha visszajönne!

Ez a sóhajtás úgy maradt meg benne, mint egy szent vágy, mint a bánatának és gyászának desztillált esszenciája. Nem is mondott le róla. Az életét adta volna oda, ha - csak egy pillanatra - látja. A pillanatot gondolatban millió részre osztotta, s úgy érezte, hogy ebben átélte volna a gyönyör egész skáláját. Napról napra alázatosabb lett a vágya. Arra gondolt, hogy csak a koporsóját látja egyszer, s félve bepillant az üvegablakon, vagy egy tükörben veszi észre a ruhája árnyékát, amikrõl nem is tudni egészen bizonyosan, hogy felhõ-e vagy csipke. Ezért évekig gyalogolt volna hajadonfõtt, vérzõ, mezítelen lábbal. Társaságokban, mikor a jókedv bukfencet vetett, tánc közben gyakran végigborzongott rajta ez a gondolat. Hiába menekült elõle. Követte õt. A diák csendesen megadta magát. Kísérõ árnyéka lett a halottnak. Szikáran és sápadtan áhította vissza a holdfényben. Mereven beszélt. Hidegen és csillogón öltözködött. Mellén, mint kriptán a fehér kõlap, állandóan ott feszült a kifogástalan plasztron, tündökölve, szikrázva, s az, aki látta, egy halottra gondolt, egy leányra; egy leány bús fejére, aki alatta sápadtan alussza a névtelen álmot.

- Ha visszajönne! - rezgett a szívében.

Az arca is ezt mondta. Ebbe a puha viaszarcba beleégett a szenvedés. Még évek múltán is ezt tükrözte, az elsõ ijedtséget és riadalmat, amely megmerevedett rajta, kõkemény és hideg lett, mint egy halotti maszk.

3

De egy napon Krisztina visszajött.

4

Pogány lumpolás után ment haza a diák a forró májusi délutánon.

A Körúton az ákácok õrjöngve ontották forróságukat. Kiszögelltek az aszfaltból és bólongattak, és nyújtózkodtak, és az égbe kiabálták nehéz, harsogó illatukat.

Ebben a parfümös lármában szédült a diák. Émelygett a gyomra. Távol az ég sarkán kénes csíkok kígyóztak, homályos fények, mint mikor valaki a sötétben tükörrel játszik. Ment elõre, a lakása felé.

Az elõszobában a cseléd fogadta:

- Vendég van.

- Kicsoda?

- Egy kisasszony.

Tass Vidor csodálkozott, s nem tudta elgondolni, ki keresheti, mert Krisztina halála óta nem fogadott nõlátogatót.

Benyitott a szobába.

A leány az ágyon ült. Nyakán a sárga sál. Az arca szelíd, majdnem vidám.

- Krisztina - szólt csendesen.

- Drágám - mondta a leány, és hozzásimult. A diák egyáltalán nem volt meglepetve. Gyufát keresett, és meggyújtott két gyertyát. Most már tisztán látta Krisztinát. A halál határozottan jót tett neki. Sokkal egészségesebb volt, mint mikor élt. Kissé meg is hízott a koporsóban. De elegáns volt, akárcsak skatulyából ugrott volna ki. Fehér ruhája, ugyanaz a ruha, amiben eltemették, lágyan simult az arcához. Jól állott neki. A pereme kissé elrongyolódott, itt-ott a penész zöld virága tarkázta, de alig észrevehetõen, oldalt pedig a sírok gyémántja csillogott, a salétrom. Oda nyújtotta neki a kezét.

- Nézd, a gyûrûm.

- A régi gyûrû.

A diák mégis kérdõen bámulta.

- Ne kérdezz semmit - mondta fuldokolva a leány. - Itt vagyok, hisz láthatsz, frissen és ragyogóan. Ne gondolj Cholnoky Viktor novelláira, amelyekben visszajárnak a szellemek. Én nem vagyok se szellem, se kísértet. De nincs idõm a beszédre. Csak harminc percig maradhatok nálad. Aztán vissza kell mennem. Vedd ki az órádat. Most három óra. Három óra harminc perckor már nem vagyok itt.

- Csak harminc perc - sóhajtott a diák hamis pátosszal. A leánynak ez kissé visszatetszett.

- Ne színészkedj, drágám - mondta. - Minden perc egy aranyat ér.

- Ezer aranyat! - kiáltott a diák. - A csókod... a csókod... ezerszer többet ér...

- Te nyolc év óta mindennap hívtál. Most beteljesült a kívánságod. Mit akarsz?

Krisztina kitárta karjait. A szája pedig pirosan, frissen kettéhasadt, ájultan várta a csókot.

A diák megcsókolta.

Azután mind a ketten szembe ültek egymással.

A diák a tabouret-re, a leány a pamlagra. Egy kis ideig bámulták egymást. De mintha csalódtak volna a csókban. Elszomorodtak, és a diák lehorgasztotta a fejét. Ez tehát az a találkozás, amirõl annyit álmodozott. Minõ viszontlátás. Úgy tetszett, hogy egy kicsit gyorsan jött. Mit tegyen ezután? A csend leereszkedett a szobára, a szíve vert, az óramutatók pedig lassan másztak. Még csak öt perc múlt el. Huszonöt perc van hátra. Irtózatos hosszúnak látszott az idõ. Egyre kínzóbb a hallgatás.

A diák köhögött.

- Hogy vagy? - kérdezte. - Azaz, mi újság?

A leány tág szemeket meresztett. Elvégre tapintatlanság ilyesmit kérdezni egy halottól.

- Fõzzek teát? - mondta gyorsan.

- Nem, köszönöm.

- Te - hadarta -, tudod, hogy a kis Herman megnõsült? Már három éve. Gyerekük is van. Erõs, egészséges fiú.

- Érdekes - felelt a leány unottan.

- Azután sok minden történt. Az apám meghalt gyomorrákban. Szegény, sokat szenvedett.

- Érdekes.

- Nem érdekel? Nekem azóta doktori diplomám van. Jövõre rendelõszobát nyitok, a szomszédban veszek lakást. Négy szoba, fürdõszobával, konyhával, villanyvilágítással.

- Érdekes.

- A színpadon megbukott a Nusi.

- Érdekes.

- De Ilinek nagy sikerei vannak. Bolondul érte a publikum.

- Érdekes.

A diák torkát a görcs szorította. Lopva az órára tekintett, s látta, hogy még csak hét perc óta van ott a leány. Halálos zavarban kereste a szavakat. Minden pillanat egy végtelenségnek tetszett. Elõször valami vidámat akart mondani, aztán valami nagyon komolyat és gyászosat, de egyiket se találta jónak, és inkább hallgatott. Egy egész perc múlt el anélkül, hogy szóltak volna. Krisztina lesütött szemmel ült a pamlagon, s a szõnyeg mintáit nézte.

Közben megeredt az esõ.

- Esik - mondta a diák halkan.

- Igen - felelt a leány.

- Tegnap pedig szép idõ volt.

- Igen.

- Micsoda vihar.

- Igen.

Majd hirtelen más térre csapott.

- Nem fázol meg ebben a vékony ruhában?

- Nem - kacagott a lány.

Még egynéhány szó, egy új erõlködés, és hirtelen elhallgattak.

Mind a ketten néztek. A diák felkelt, mintha ki akarna mászni a zavarból. Még csak kilenc perc pergett le. Krisztina hátradõlt a pamlagon. A diák az ablaknál állt. Ekkor pedig valami rettenetes történt. A lány egyszerre valami szorítást érzett az állkapcáiban, szeretett volna felkiáltani, hogy mennyire unja magát, és futni, futni ebbõl a szobából. Hiába küzdött ellene. Az izomszalagok felrántották a száját, és õ, mint egy kis automata - s ez nem csalódás - egészségesen, erõsen ásított. Ásított egyszer. Ásított kétszer. Ásított harmadszor. Azután felvette az esernyõjét az asztalról. Ment kifelé. Talán még akart mondani valamit, de a kilincsnél megint elfogta az ásítógörcs, és szó nélkül tûnt el a szobából.

A diák magára maradt. Valami megkönnyebbülést, felszabadulást érzett. Egy darabig dobolt az asztalon. Nézett az utcára, az esernyõre, a viharra, a csurgó ablaküvegekre. A vállát vonta. Õ is ásított. Megnézte a zsebóráját. Három óra tíz perc volt.

Még teljes húsz percük lett volna.

1911