|
A
vendégeknek a parfét szolgálták fel.
Hirtelen
felkelt az asszony, s lerohant a kertbe. A kertben egész sötét volt.
Haragoszöld orgonabokrok mögött állt a gimnazista, dobogó szívvel.
- Te...
te...
- Te...
te...
Két kéz
kereste egymást.
- Te gyönyörû...
- Te édes...
Az udvarban két szív dobogott.
Az asszony nem volt szép. Egyáltalán nem szép. Harmincöt éves
lehetett, s állandóan fáradt volt, mintha hosszú utazásról tért volna meg. Volt
azonban benne valami izgató. Az utolsó láz még egyszer befûtötte a testét. Az
akarat és az erõfeszítés is megszépít. Minden idegével és szívdobbanásával
akarta még a szépet. A szemeibe atropint cseppentett, amitõl túlvilágian
sötétlettek a pupillái, a haját, amit már elfakított a sok festék,
kalászsárgára festette, s idegenszerû csillám ragyogott rajta. Át a festékek és
a kenõcsök iskoláján most elérkezett a tökéletességhez, a hazugság és a szépség
ideáljához. Szemei úgy ragyogtak, mint az apró, elektromos lámpák. A fogai -
gyöngyös, ápolt, fehér csontocskák - akár a kis zongorabillentyûk. Hangja
affektált. Melegsége kiszámított, de heves és ható, mesterséges, mint a gázkályha
forrósága.
A diák a fülébe suttogott, mint egy telefonkagylóba.
Mindenkinek ez jutott eszébe, amikor beszélt hozzá. Az elektromos asszony
szinte nem is volt húsból és vérbõl, de valami égõbb anyagból. A szavakat
felfogták az idegek villamos sodronyai, továbbították a központba, s látni
lehetett, mikor érnek az öntudatába, mert akkor a szemei felszikráztak, jelt
adtak a beszélõnek, s folyt tovább a fülledt, mesterséges, rendkívüli élet.
- Ha látna az urad - dadogta õrjöngve a diák. - Ha kijönne.
Ha megölne itten, a fûben, mindkettõnket.
A diák szõke volt, halvány és áttetszõ bõrû, finom arccal,
leányos porcelánfülekkel. Ez volt az elsõ kalandja. Imádta az asszonyt. A
fiatalsága minden erejével kapaszkodott beléje, nem tudott betelni vele,
bámulta és nézte a puha testet, amely szebb lett és megnemesedett az idegen
szájak csókjától, az élettõl, a szerelemtõl, mint egy kijátszott, ódon hegedû.
Éppen a tapasztalása imponált neki legjobban. Félig ölelte csak. Félig
átengedte magát a lágy karoknak, amelyek vitték õt, röpítették és dajkálták,
szorították és simogatták. Nyugodtan csuklott le feje a szelíd mellekre. Nézte
a villamos arcot kisfiúsan, áhítatos bizalommal.
Egyszerre felvillant a szeme:
- Van nála revolver?
- Kinél?
- Az uradnál.
Az asszony
kicsit gondolkozott.
- Nem
tudom... Mért kérded?
Kissé elõrementek a kerti golyók közé. Most már látták is a
világos ablakokat, a folyosót, az ozsonnáló társaságot, amely még mindig a
parfén nyalakodott. Az asztalfõn ült a férj. Kezében egy görbe tortakés
villogott.
A diák már a mellében érezte a kést, s édesen
összeborzongott.
A férj azonban nyugodt volt, bort öntött, rágyújtott egy
szivarra, s szokása szerint nyomban a szipkába tette. Arca vöröslött a
bikaegészségtõl. Körszakállt viselt. Afféle vidéki nagykereskedõ volt, aki
reggeltõl estig derékig áll a munkában, s este szívesen elül órák hosszáig az
asztalnál, és a poharat se veti meg. Becsületes, nyílt, magyar arcából naivság
áradt. Szemében állandóan pár könnycsepp, nem tudni, a bortól, a
lágylelkûségtõl, vagy a sírva vigadó szomorúságtól-e? A diák reszketve bámulta
atlétavállait, húsos és roppant tenyereit.
„A dühös hím” - gondolta magában.
Elõrehajolt, hogy jobban lássa.
- Nézd, haragszik.
- Dehogy - intette le az asszony.
- Észrevett valamit. Most olyan bánatos az arca. - Az
asszony legyintett a kezével.
- De érzem.
Megöl, megöl engemet, meglásd. Meghalok miattad.
A diák
elképzelte a temetését is. Amíg az asszony macskaügyességgel átlibegett a
virágágyakon, s felsurrant a falépcsõn a folyosóra, addig õ kifestett magának
egy romantikus temetést, s látta magát feketében, sápadtan, egy rózsás
koporsóban, sok zokogó leány között, és õt is, õt is, halottfehéren, nyomban a
koporsó után. Nem volt sok ideje az ábrándozásra. Kisimította a haját,
megigazította a nyakkendõjét, s rohant fel az asztalhoz. Hallatlan lámpalázzal
izgett-mozgott. A férj zordan meredt maga elé. Kétségtelenül sejt valamit.
Kerüli a tekintetét, nem is koccint vele, a kezét se nyújtja, mikor eltávozik.
Csakhogy éppen megérintheti az asszony csuklóját. Utoljára a kapualjában még
odasúghat neki pár édes szót.
Boldogan és
rugalmasan ment haza, egy diadal érzésével.
A meleg éjszaka lehelte a boldogságot. Rózsakörmökkel
karcolta a mámor. Dulakodásokról álmodott. Egy utcaközön találkozott a férjjel,
s az a vasbotját emelte rá, sarokba szorította, míg neki kegyelemért kellett
könyörögnie. Késõbb egy kardpárbajban esett el. Az asszony belenézett haló
szemeibe. Reggel hõsiesen gondolt vissza az álmaira. Mosdás közben nézte a
mellkasát, a karjait, s meg volt elégedve magával. Délben azonban ideges lett.
Délután már félt. Este pedig óvatosan kanyargott a házhoz, a poros, vidéki
utcákon.
Az egyik elsõ emeleti ablak nyitva volt, s az asszony
könyökölt ki rajta.
A diák az aszfalton állott, a gyér gázvilágításban.
- Hol az
urad? - rebegte.
- Alszik.
- Már?
- Igen.
- Ott?
- Ott.
A fiú az ablakára nézett. Szilárdan be volt spalétázva. A spaléták mögött van a veszedelem. Az
oroszlánketrec lehet csak ilyen. Erre a gondolatra azonban fejébe szállt a vér
minden fûszere és bódulata.
- Dobd le
nekem a hajadat, a te nagy hajadat, ide az aszfaltra.
Az asszony
megtapintotta hamis haját, és szomorúan mosolygott.
Dús hajzuhatagon járt a fiú gondolata, és selyem
kötélhágcsókon, amelyeken a lovagok a várkisasszonyokhoz másznak éjjel,
ellenséges puskaropogás közben. Ez az éjszaka az álmatlanságé volt. Másnap
azonban már találkoztak. Elõkelõ, nagyszerû és tiszta pillanatokat éltek át.
Egy kedves kis hotelben találkoztak, ahol a kopott tapétákon búsan andalog a
fehér villanyfény. Udvari szobájuk egy folyosóra nézett. A szoba hangulatában,
a tiszta és hideg ágyruhákban, a tompa világításban s az asszony fáradt és
rajongó nézésében volt valami õszies, az utolsó vágy forró, utolérhetetlen
költészete. A fiú pedig sötét és szilaj.
- Te, ha most jönne!
- Nem jön.
- Itt egy kalitkában vagyunk. Még csak nem is védekezhetnénk. Én eléd
állanék. Elõbb én halnék meg.
- De nem jön.
- Te nem ismered. Én tegnap láttam õt. Õ nem beszél, hanem
cselekszik.
Az asszony egyszerre elértette a gondolatát.
- Azt
hiszed? - mondta sejtelmesen.
Becsukták a
szobát. Amint kattogott a zár, kéjes remegés futott át a diák ujjain. A
félelem és a gyönyör remegése.
- Hol van most?
- Nem tudom.
- Valahol leskelõdik. Talán már a lépcsõn is áll. Vagy hallgatózik, itt az ablakok
elõtt.
Ebben a pillanatban egy árnyék úszott át a világos
függönyön, lassan, nagyon lassan, mint egy ember, aki tovább lopakodik.
- Ez õ - mondta a fiú hangtalanul.
Az asszony látta a hordársipkát, de nem szólt, színlelte az
ijedtséget. Összeborultak. Ebben a néma együttesben mondhatatlan gyönyört éltek
át. Még egyszer csókolóztak, a halál elõtt, mielõtt bezuhanna az ajtó, s
megjelenne vérben forgó szemekkel a férj. Az ajtó azonban nem zuhant be.
- Õ volt - mondta egy óra múlva a diák.
- Õ - hagyta rá az asszony.
Azután pedig állandóan rémmesékkel traktálta. Sokat beszélt
az ura kegyetlenségérõl, a katonakori csínyjeirõl, a revolverérõl, melyet
állandóan a zsebében viselt. Szerelmük forróan és egzotikusan virágzott ki a
vér, a félelem szomszédságában. A fiú egyre zavartabb lett a férj elõtt. Napról
napra hallotta, mint gyûlöli õt, és minõ halált szán neki. Mégis szüntelenül
vacsorára invitálta, és egyiptomi cigarettákkal tömte a tárcáját.
„Minõ alattomos” - gondolta magában.
Egyszer látta õt az utcán. Utánasompolygott. Masztodon lábai
gázolták az aszfaltot. Vasbotja zengett és kopogott. Köszönt neki. Közönyösen
billentette meg rá a kalapját. Húsz-harminc lépésrõl követte õt, tetszelgett a
hõs szerepében, s egész hazáig ment. A kaput mennydörögve csapta be maga
mögött.
„A zsarnok” - gondolta a diák.
Az ablakokra nézett, melyek sötétek voltak és rejtelmesek.
- A dühös hím - mondta csendesen.
A dühös hím letette a kalapját.
Kopasz fején rezgett a lámpafény. Ingujjra vetkõzött, s úgy ült a nádszéken. Bort
ivott, véres rostélyost evett szótlanul a felesége mellett. Egy kezdõ
pszichológus is megállapította volna róla, hogy õ egyáltalán nem az a dühös
hím, akinek a gimnazista látta, inkább egy nyugodt kedély, egy szelíd és puha
férfi, akinek a legfõbb jellemvonása az emberszeretet s a jovialitás, egy görög
bölcs, aki már évek elõtt végleges kompromisszumot kötött az élettel, s veszi
az értékeit, amint kapja, anélkül hogy lázongana a végzet ellen, amelyet se
túlságos sötétnek, se túlságos ragyogónak nem lát. Arcán inkább derûs motívumok
játszadoztak, az a bizonyos tisztaság és megelégedettség, amely csak az érett
kor sajátja, s emlékeztet némiképp a coelibatusban élõ szerzetesek és a bölcs
anachoréták nyugalmára. Ezt a nyugalmat egy mosoly is színezi. Bölcsesség,
fölény, lenézés van ebben a mosolyban, s egy kis szánalom is azok iránt,
akiknek nyugalmát szenvedélyek barázdálják, eltérítik a helyes és igaz úttól, a
kötelesség és hivatás ösvényétõl. Sohase ragadta el az indulat. Ezúttal is
kitüntetõ szeretettel és teljes méltánylattal beszélt a gimnazistáról, s nem is
titkolta, hogy választékos modorától el van ragadtatva.
- Ma nem jön? - kérdezte.
- Nem.
Vajat kent a kenyérre.
- Szeretem ezt a fiút. Mikor találkoztok?
- Holnap.
- Ma láttam a szobátokat. Kissé kényelmetlen.
Kerestem egy másikat. Az utcára néz, s így nem fognak zavarni a folyosóval járó
kellemetlenségek. Itt a kulcsa.
Az asszony megcsókolta õt. Õ
pedig mosolygott. Egyáltalán mindig mosolygott. A kaszinóban gyakran
félrehívták, figyelmeztették diszkrét emberek a családi élete veszélyére, de õ
ekkor is mosolygott. A társaságban is mosolygott.
Mikor egymagában volt, akkor is mosolygott.
Mosolygott törhetetlenül, állandóan, szenvedéllyel. A találkák ideje alatt
pedig újságot olvasott a kereveten, barátmalmozott szelíden, és mosolygott,
nevetett, röhögött. Ez a széles ember a mosolyával szinte ijesztõ volt. Mint
hogyha valamire rájött volna. Talán egy új filozófia kulcsára jött rá, talán a
csillagok zenéjét hallotta, talán egy társadalmi bölcselet vázlatát dolgozta ki
magában, de nem szólt senkinek, s a titkát és a boldogságát megtartotta
magának.
- Miért nevet mindig ez az ember? - kérdezték a
városban.
- Egy
rejtély - suttogták a kaszinóban.
Nyáron egy hónapra elutazott Marienbadba. Májbaja volt, s
néhány kiló hájat le akart hányni magáról. A feleségétõl érzékeny búcsút vett.
Szemei szinte könnybe lábadtak a vonatlépcsõn.
A nyár tüzes volt. Forró, halványzöld, poétikus éjek jöttek.
Az asszony ragyogott, és kacagva mondta a diáknak:
- Szeress.
A diák pontosan eljárt a találkára. Egy hét múlva azonban
néha ki-kimaradt.
- Mi van veled? - sopánkodott az asszony.
- El vagyok foglalva.
- De...
- Az érettségi - sóhajtott a fiú.
Fanyar szájjal állott elõtte, s érezte, hogy zuhant,
süllyedt lefelé, már nem szereti.
Kétségbeesett gondolata támadt, s írt a férjének. Pár nap
múlva a diák szemébe lobogtatta az ura dühös, féltékeny levelét.
- Érdekes -
szólott. Ez se igen használt.
Egy délután
aztán átment a vaskereskedésbe, s megvásárolta a legendás revolvert.
Odatette az
ura éjjeliszekrényébe, az ágya mellé, egy vörös bõrtokban.
- Itthon
hagyta? - kérdezte a diák.
- Igen.
Most nincs szüksége rá.
- Hát ez
az... - szólt, és nézte sokáig a diák. Azon az éjszakán nem is ment el. Egy új
boldogság várt reájuk. A diák valósággal beköltözködött, s a cselédek a
háziurat megilletõ tisztelettel beszéltek vele. Fürdött a fürdõszobában, szívta
a férj cigarettáit, viselte a hálóingeit, a papucsát, a bajuszkötõjét, s
használta a hajszeszét és az eau de Cologne-ját. Lassanként áthurcolta az egész
könyvtárát. A latin könyveket, a jegyzeteket, a sztereometriai kartontesteket
és a puskákat is, amelyek az érettséginél oly megbecsülhetetlen szolgálatot
tesznek. Délben és este kitûnõen evett. Roppant sokat evett. Farkasétvággyal
evett. A férj bõ hálókabátjában járt, s komikus és kedves volt, mint egy
afrikai pap.
Csak néha riadt föl:
- Jaj, ottan, a fák közt.
Az asszony félhangon mondta:
- Lehet.
De sohase
volt ott.
Egy éjjel
azonban tényleg megjött. Akkor, mikor legkevésbé várták.
Ijedt
csöngetés járta be a házat, úgy három óra tájt, mikor mindnyájan aludtak.
Suttogtak és futkostak a cselédek. Az inas felköltötte az asszonyt:
- A nagyságos úr.
A diák felriadt álmából. Gyorsan
kapkodta magára a ruhát. De már késõ volt.
Kinyílt az ajtó, s jött a férj,
két görnyedõ szolgától kísérve, akik a bõröndjeit hozták. A férj fáradt volt,
poros az úttól, és álmos.
- Hogy vagy, fiam? - kérdezte a feleségét.
„Most - szólt magában a fiú -, most...”
A férj azonban a vörös, puha kezét nyújtotta
feléje is:
- Hogy vagy? - szólt hozzá atyai
hangon, a meglepetés minden árnyéka nélkül.
Ámult. Nézett. Az ájuláshoz volt
közel. Az alattomosságára gondolt, és várt.
Õ azonban bement a szobájába, s
az asszony bekísérte, hogy lefektesse.
„Mi történt?”
Most meglátja majd a jegyzeteit, a széthányt
könyveit, s mindenre rájön. Egy pillanat múlva ordítva nyitja ki az ajtót. Az
ablakmélyedésbe dõlt. Megadta magát a végzetének.
Öt perc múlt el így. Csend. Mindenütt csend.
Végül kinyílik az ajtó. Az asszony jön ki mosolyogva.
A diák vizet ivott. Most tért
magához az ijedtségtõl.
- Mi volt ez? - kérdezte
rekedten.
- Semmi.
Leült egy székre. A fejét a
tenyerébe temette. Az asszony szégyenülten állt elõtte.
A diák nem tudott szóhoz jutni. Kereste
a szavakat. Egy óriásit akart kiáltani, de jobbnak látta elnémulni. Ült a
didergõ hajnalban, s nézte a tárgyakat, az asszonyt, és egy világ süllyedt el a
lába alól, mozogtak az ajkai hangtalanul, s elpityerdült a szája. Nézte, nézte
az asszonyt. Fogai többé nem fénylettek, a rózsái lehervadtak, hangja rekedt
lett, és a szemei kialudtak. Megszûnt a villamos varázs. Az asszony vén volt.
- Te cudar - suttogta férfias
dühvel -, te cudar. Megcsaltak, megcsaltak, megcsaltak.
- Én? - suttogott az asszony.
- Nem - szólt a fiú -, az
urad... az urad...
Szava belefúlt a zokogásba.
Kereste a kalapját, a felöltõjét, a könyveit. Sarkon fordult, és kiment.
Becsapta maga után a kaput. A kapu mennydörgött. Most érezte, hogy fönséges a
bánatában, és szép az élet, szép férfinak lenni, a csillagokat nézni, egyedül,
a kapura gondolt, amely még mindig remegett, és csaknem felkiáltott, hogy
hatalmas és hódító és erõs, hogy férfi, hogy õ - igen, õ - a dühös hím.
1911
|