|
A költõ megállt a Rákóczi út sarkán. Meglátta a léggömbös
embert, ki a rügyezõ akác mellett állott az aszfalton, s vastag cukorspárgán
egész csokor léggömböt táncoltatott, kéket, lilát, zöldet, sárgát, vegyesen.
Kora tavasz volt. Ez a színpompa boldogan szorította szívét, mámorossá tette,
érezte benne a nyarat, a lángokat. Odalépett az emberhez.
- Hogy ez?
Egy zöld léggömböt csikartak hosszúkás ujjai.
- Ötszáz korona, nagyságos úr.
- Drága - mondta mosolyogva.
Azzal lenyeste a gömböt a közös zsinegrõl, egyik gomblyukába
kötötte, s a felsõ mellényzsebébõl odadobott a léggömbösnek százezer koronát.
- Megõrültél? - rivalltam rá.
- Meg kell fizetni a passziókat. Ez a levegõgolyó többet ér nekem.
- De...
- Semmi de. A nyárspolgárok nem értik, ha végre egy
becsületes ember honorálja a könnyûséget, a szárnyat. Nézd, nem olyanok ezek a
kolibriszínû gömbök, mint a tavasz madarai, az aszfalt ibolyái?
Néztem a
költõt. Hihetetlenül magas, vékony ember volt. Amint a léggömb kabátjához
akasztva himbálódzott és szökdelt, félni lehetett, hogy elragadja õt, és tovább
repül vele. Bámulta az egész utca. Néha olyan volt, mint egy karó, fején a
léggömbbel, mint valami zöld kertigolyóval. Szeme pedig babonás, ábrándos, kék:
két eleven türkizkõ.
- Kinek
viszed? - kérdeztem tõle.
- A
fiamnak. Beteg. Az orvos léggömböt rendelt neki. - Elmosolyodtam.
- Mit mosolyogsz? - mondta indulatosan. - Nekem már csak
ebben a semminél is könnyebb metángázban, ebben a ragadós kollodium hártyában
van a reménységem. Te tanultál fizikát, vegytant, s tudod, hogy ezt nemigen
rendelik orvosok. Bizonyosan kuruzslónak, szélhámosnak tartod azt, ki
metafizikával, okkultizmussal gyógyítja az én szegény kis betegemet, de akkor a
többiek, a pozitivisták, az alaposak, az orvosi szakközlönyök tanult
munkatársai s az egyetemi dobogók hátramozdítói egyenesen gazemberek.
Orvosságaikat a moslékba öntöttem, s kifüstöltem utánuk a szobát. Nem akarok
tudni róluk. Most egy különös idegorvosban bízom. Nemigen elõkelõ hangzású a
neve. Két évet ült sikkasztás miatt. Elvesztette diplomáját is. De szíve van,
képzelete van, és sugallata van. Õ az én barátom.
Szótlanul mentünk.
- Nos és mi baja a fiadnak?
- Mi baja! Nem tudom. Senki sem tudja. Két évvel ezelõtt -
négyéves korában - egyszerre elkomorodott, s azóta alig lehet szavát venni,
minden iránt közönyös, bámul maga elé, ásítozik, alszik. Egészen elpohosodott
már. Gonosz, öreg az arca, mint egy elbutult vénembernek. Hajh, barátom, ha ez
segítene.
- Vannak pajtásai?
- Az egész körút gyerekeit odacsõdítettük. Rájuk se nézett.
Lármás játékokat vettünk, puskákat, ágyúkat, trombitáló katonákat, kukorékoló
kakasokat, de egyiknek se volt foganatja, az én kis mélabús filozófusom a másik
oldalára fordult, s aludt-aludt.
- És bízol ebben?
- Bízom. Ez a táncoló léggömb nekem is valami rendkívülinek
tetszik. Meglátod: föl fogja röpíteni.
Hazaértünk. Fölkapaszkodtunk a harmadik emeletre. A lakás
csöndes, reménytelen volt, mint ahol gyógyíthatatlan beteg van, s a környezet
már belefásult a tudatba, hogy úgyis minden hiába. Az ágyban feküdt a beteg.
Rátekintettem, és megijedtem tõle. Feltûnõen értelmes volt az arca, öreges és
csüggeteg, mint egy elhízott filozófusé, ki már csak a mozdulatlanságban és
nirvánában hisz, s megveti a tépelõdõket, a becsvágyó, korlátolt mozgókat.
Mellette a széken kétes világításban egy szomorú alak gubbasztott.
- Berthold, idegorvos - mondta csöndesen. Õszintén szólva,
nem így képzeltem az idegorvosokat. A börtön járt eszemben, ahol hosszú évekig
sanyargott. Arca himlõhelyes. Vékony állán gyér, nyírt, vörös szakáll, bajusza
helyett erõs borosták. Holmi sovány rókához hasonlított. Szájából dõlt a
pálinkaszag. Erõs virzsíniát szívott, s minden pillanatban féltem, hogy a vörös
tûzponttól föllobban az egész ember, meggyullad, elég kékes lánggal, mint egy
automatagyufa.
- Megvetted? - kérdezte barátomat.
- Itt van - mondta, és átnyújtotta neki a léggömböt.
- Pompás - kiáltotta fölvillanó szemmel. - Ön, uram, nem is
sejti, micsoda megbecsülhetetlen szolgálatot teljesít ilyen léggömb a modern
idegterápiában. A melankólia effajta makacs eseteiben egyszerûen csodatevõ. A
beteg elveszti minden kapcsolatát a földdel, és levegõszerû, könnyû, virgonc
lesz. Pár nap múltán már látszik a hatása. Csakhogy vigyáznunk kell. Csínján
kell vele bánnunk, mint a mérgekkel. Nem akarnám, hogy a kisfiú is olyan
érzéketlen legyen a realitás iránt, mint az apja.
Keszeg
pillantásával a költõre nézett. A költõ kitekintett az ablakon.
- Rajta már nem lehet segíteni - mondta az idegorvos,
mosolyogva.
Aztán megfogta a léggömböt, s a cérnával odakötötte a rézágy
gombjához.
- Kölyök - kiabált a gyerekre, nem épp orvosi tapintattal -,
ébredj. Nézd, itt a léggömb.
A fiú fölnyitotta szemét, aztán ismét lehunyta.
- Nem kell - motyogta.
Csalódottan álltunk az ágy mellett. Az orvos leküldte a cselédet
három másik léggömbért, egy sárgáért, egy pirosért és egy kékért.
- A színek igen fontosak - mondta fontoskodva.
Mikor megérkeztek, a másik hármat is odakötötte az ágy
gombjaihoz, úgyhogy az ágyban, a négy ficánkoló gömbbel, volt valami légies, meseszerû,
egy induló aeroplánhoz hasonló.
- Gáspár - szólt újra -, nézd a léggömböket.
A gyerek föltekintett. Kissé elcsodálkozott. Aztán újra
visszatorpant közönyébe.
- Nem kell - nyafogta.
Vártunk. Fél óra múlva a beteg fölült az ágyban, szemeit
dörzsölte, beszélni kezdett.
- Álmodtam.
- Mirõl?
Az orvos mosolygott.
- Itt vannak - kiáltotta, és leoldott egyet, a gyerek kezébe
adva.
A fiú játszani kezdett. Megvártuk, míg besötétedik. Ekkor az
orvos bezsírozta az egyik léggömb cérnáját, s óvatosan meggyújtotta. A vékony
lángcsík lassan kígyózott a gömbig, ott aztán belékapott a hártyába, s
délibábos tûzkoszorúvá pukkant szét, összerázva, megvilágítva a sötét szobát.
- Nagyszerû
- kiáltott a beteg, és kacagott.
Késõ éjjel mentem haza. Sokat gondolkoztam errõl az érdekes
szélhámosról, ki, mint valami bûvész vagy szent, egyszerre meggyógyított egy
beteget. Késõbb azonban nagyon is átlátszónak tetszett a fogása, nem
tulajdonítottam túlságos fontosságot neki, el is felejtettem. Egy álló hónapig
a barátommal sem találkoztam.
Júniusban
egy mulatóhelyen láttam.
- Nos?
- Óriási - kiáltott. - A fiam meggyógyult. Egészséges, mint
a makk. Reggeltõl estig futkároz, hancúrozik, játszik a léggömbökkel. A
szobámat már egészen földúlta. Ha hazamegyek, a szekrények tetején, az ablakpárkányon,
a könyvtáramon találom. Valóságos gyerekaviatikus. Most a Svábhegyen lakunk.
Jöjj ki egyszer hozzánk, látogass meg.
Csak késõ nyáron mentem el, több hónap múlva. Gépkocsin
rohantam a hegyre. Egyik fordulónál találkoztam a fiúval, aki a félhomályban
egy zöld léggömbbel viaskodott. Ugrált és táncolt, nevetett és röpdösött.
Örültem a viszontlátásnak, és intettem neki a kalapommal.
A költõ
otthon volt, a dolgozószobájában. Komoran, halkan köszönt.
- Mi bajod?
- A fiam...
- Hogyan?
- Ülj le. Mindent elbeszélek.
Leültünk a tornácra a kis, terített asztalkához, s élveztük
a hûvöskés, nyári éjszakát. A költõ meggyújtott egy zöld villamoslámpát,
beszélni kezdett.
- Eleinte minden jól ment. De most már belátom, hogy az orvos elvetette a
sulykot. A fiút valósággal megbabonázták a léggömbök. Szenvedély emészti. A
levegõ szenvedélye. Kora hajnaltól késõ éjszakáig künn ugrál a mezõkön, és
nincs mód, hogy csak egy percre - értsd meg - egy pillanatra is kitépjem
kezébõl az átkozott léggömböket. Velük alszik, velük álmodik, velük ébred.
Azóta egészen lesoványodott. Kísértetiesen lesoványodott.
- A dolog
egyszerû. Kezdj ellenkúrát.
- Nem
lehet. Vettem neki vonatokat, melyek gyönyörûen rohannak a parketten. De a fiam
nevetett. Késõbb egy gõzre járó, benzinnel fûthetõ liliputi aeroplánnal leptem
meg. Ez sem kellett neki. Azt mondta, nem érdekes, mert motorok hajtják. Fütyül
a technikára. Õ repülni akar.
- Családi
végzet.
- Ez a
gyerek most eltépett minden köteléket, mely a földhöz vonzza. Olyan,
mint a madár.
- És az orvosok?
- Nevetnek. Azt mondják, hogy képzelõdöm.
- És az
idegorvos, a rókaarcú, a barátod?
- Eltûnt.
Nyoma veszett. Mikor látta, hogy a fiam senyved és lázas a levegõtõl, fölszedte
sátorfáját, s azóta hiába keresem. Pedig minden az õ kezében van.
- Mit
csinálsz most?
- Várok.
Este volt,
kilenc óra. Ekkor a fiú hirtelen elénk ugrott. Az arca piszkos volt és piros.
Nagyot ugrott, ijesztõet és hihetetlent, a virágágyakból egyszerre a tornácra.
- Repültem - kiáltotta. - Átrepültem a Dunát, és a Bazilika
tornyára szálltam. Ott
megpihentem, és most itt vagyok.
Hit és láz
volt beszédében.
Apja
csendesen mondta:
- Mindig
ilyen badarságokat beszél. Múltkor, mikor megfenyítettem, azzal fenyegetõzött,
hogy elrepül, vissza az égbe. Hiába bizonyítgattam, hogy az lehetetlen. A
kisgyereknek - mondta - vékony a húsa, a csontja, neki nem kell repülõgép, csak
egy cérna meg egy gömb, s az égben van.
Nyomott
hangulatban vacsoráztunk, fenn, a szálló emeletén. A gyerek alig evett valamit.
Vacsora után bevonultam a költõvel a dolgozószobába. Éjfélig beszélgettünk.
- Hol van a
fiú? - kérdeztem.
- A másik
szobában játszik. Mindjárt lefektetem.
Átmentünk a
másik szobába. Hosszú-hosszú fehér cérnákat bogozott, oldott és kötött, mint
hajósok indulás elõtt. Az apa indulatos lett.
- Lefeküdni.
- Nem - visongott a fiú.
- Megverlek.
- Nem, nem - ordított vásottan.
- Leszállsz mindjárt az ablakpárkányról?
A gyerek az ablakpárkány peremén szédelgett.
- Az árgyélusát, kibukik! - kiáltott az apa.
Mind a ketten odarohantunk.
Igen, mintha megszédült volna. Oldalt dõlt, és kezében a
zöld léggömbbel kissé megferdülten kacérkodott a mélységgel. Kinyújtottuk
karunkat, hogy elkapjuk. De már késõ volt.
A gyerek
a vékony fehér cérnába kapaszkodva megállt a levegõben. Lehetetlen volt
utolérni. Dobáltuk utána kalapjainkat, kötelet nyújtottunk neki, de minden
eredménytelennek látszott. Nyilallt föl, föl a levegõbe. Nyugodtan és majdnem
vidáman ült a cérnán, egy darabig integetett, mosolygott ránk, mintegy
biztosítva, hogy semmi baja se eshetik, aztán belefúródott az égbe, s pár perc
múltán már semmit se lehetett látni.
- Én még
látom - mondta az apa.
De akkor
teljesen elvesztettük szemünk elõl. Repült az egekbe, a gyerekegekbe, a
lehetetlen képzelet birodalmába, s éreztük, hogy sohase bukik le, meg se áll az
örökkévalóságig.
A költõ egy
karosszékbe roskadt. Vizet ivott. Törölte homlokát.
- A rendõrséghez - lihegte.
- Mit érsz vele? - mondtam hitetlenül.
Bementünk a szobába. Elõszedte vastag szivarjait.
Szivaroztunk, ittunk.
- Az én életemben - mondta a költõ - annyi csodálatos dolog
történt már, hogy nem is csodálkozom rajta.
Megvártuk a hajnalt. Az ég ismét kéklett. Acélos, józanító
szelek fújtak.
A költõ az égre nézett, mint a tengerészek rokonai az
óceánra, mely elragadta kedveseiket. Szeme, az õ türkizszeme is kék volt. Egy
folt ebbõl a végtelenségbõl. Most egy volt vele, s az Istennel beszélgetett.
- Te - mondta egyszerre józanul -, ez nem érdektelen
novellatéma. Hihetetlen és csodálatos. Sokan nem fogják megérteni. De a gyerekek,
bölcsek és bolondok megértik. Van benne valami, amit érezünk, logikánk
ellenõrzõ, tiltakozó szava ellenére is. A címe: „A léggömb elrepül...”. Mit
gondolsz?
1911
|