MENYEGZÕ

- Anyám, anyuska...

(...Mit akarsz, fiam?)

- Mesélj valamit.

(...Mirõl, fiam?)

- Akármirõl. Egy éve, két éve fekszem már itt. Úgy unom magamat. Siess, míg este nem lesz. Mert jön a láz, s akkor a padló fölött lengesz, felröpülsz a kandallóra, és oly nagyok, nagyok a szárnyaid. Beszélj a lakodalomról, a te lakodalmadról, amit már annyiszor elmeséltél, a nagy-nagy lakodalomról beszélj.

(...Hol kezdjem?)

- Kezdd el kora hajnallal. Azzal kezdd, mikor felébredtél és ránevettél az orgonabokrokra, azzal kezdd, mikor kinyitottad a szemed, és friss vízzel szépítetted az arcocskádat. Ugye, szép idõ volt akkor?

(...Aranyidõ, lelkem. Virágvasárnap és csupa arany és csupa virág. Aki ezen a napon kinyújtotta a kezét az ablakon, az egész nap zománcos lett az aranyfürdõtõl.)

- Azon a napon korán keltél.

(...Aranyzáporban fésülködtem. Ilonka-pillék repkedtek a hajam körül. Belekacagtam a tükrömbe. Csigákba fésültem a hajamat, és tornyos frizurám volt.)

- Láttam az arcképedet. A széle ezüst. Olyan vagy itt, mint egy kis galamb a tükörben. Abban a fehér brokátselyemben voltál, amit azon az arcképen láttam?

(...Abban, amibõl késõbb pólyát varrtam neked.)

- Sok vendég volt a menyegzõn?

(...Kilencvenkilencen érkeztek. Már egy hét elõtt megjöttek. Nagyanyád a ház kerti részén szállásolta el õket, akiknek még hely maradt, a többiek elfoglalták a város összes szállóit. Istenem, minden rend felborult a házunkban. Hét szakácsné sütött-fõzött éjjel-nappal. Mindenünnen jöttek, az ország minden részérõl és külföldrõl, rokonok, ismerõsök, és sírtak az örömtõl. Családi kék szemek olvadoztak a félhomályos szobákban, ha a boldogságomról beszéltek, s reápillantottak a mirtuszkoszorúmra, amellyel álmodozva babráltam. A szemem, a kék szemem pedig csillogott, mint a kék gyémánt.)

- Kik voltak ott?

(...Mindenki ott volt. A püspök lila talárban, õszen, okos szemén egy aranykeretes szemüveggel. Õt a vendégszobába szállásolták, oda, ahol a mennyezetes ágy áll. A selyempaplant és a csipkés vánkosokat adták neki. Tömérdek bõrönddel érkeztek meg az északi rokonok, porosan, összetörve az úttól és a fáradtságtól, a gazdag rokonok hetykén és kevélykedve. A déliek már egy hét elõtt jöttek a szomszédos falukból, s irigykedtek az északiakra. Nem mondhatom el, mennyien voltak. Ügyvédek, orvosok, jegyzõk, katonatisztek, sok-sok nyoszolyólány, talpig fehérben, virágosan, és sok fontos nagyúr, aki vacsora után fejedelmi borravalót adott a cselédeknek.)

- Hol terítettek a vacsorára?

(...Az udvaron terítettek, fiam, amit ismersz, az ecetfák mellett egy sátor alatt patkó alakú fehér asztalok voltak, torták és virágok alatt roskadozva. A városi hajdúk fehér zsinóros atillában hordották a melegített tányérokat. Nagyanyád világhíres pecsenyéi és fánkjai sohase tündöklöttek úgy, mint ezen az estén.)

- Hogy ültetek?

(...Én az apád mellett ültem, aki nagyon sápadt volt. A fátyolommal hûtöttem az arcomat, a kezeimet, az égõ füleimet. Csak a nyakam volt jéghideg. Mellettünk a násznagyok ültek és a püspök, enyhén mosolyogva. Lejjebb hosszú koszorúban a leányok, oldalukon a võfélyek, táncra készen. Egyik rokonod vidám felköszöntõt fabrikált, s erõsen köszörülte a torkát. Kopasz nagybátyád pedig, akin annyit nevetsz most, göndör fürtjeit simogatta, és nagyban udvarolt a leányoknak. Akkor még élt mind a két nagyapád is.)

- Nekem ez az este most oly ismerõs.

(...Bizony, bizony. A cigányok a szomszéd városból jöttek két kocsin, és sohase játszottak szebben. A prímás arcát eláztatták a könnyek. Régi-régi magyar nótákat muzsikáltak, amiknek hallatára a fiatalságukra gondoltak az öreg urak, fiatal leányokra, akik azóta megöregedtek, ottan ültek ezüstszürke hajjal, fõkötõben, és a hervadt kis szájacskájukkal szürcsölték az elérzékenyülést, részegre itták magukat a könnyekkel, mint az urak a borral. Nem tudom, de mindenki kicsit szomorú is volt. Az olajfák a szomszéd kertekbõl átküldötték fájdalmas illatukat.)

- Anyám, én érzem az olajfák illatát is.

(...Csak maradj nyugodtan, fiam. Elmesélek mindent.)

- Nem, most én folytatom. Hisz annyit meséltél már, anyuska, róla. Én kívülrõl tudom és emlékszem reá. Lásd, én látom, hogy hét órakor ültök a sátorban, és még egész világos van. A cselédek sürögnek-forognak. A ház pedig fel van dúlva. Látszik a ponyván keresztül is, hogy a szobákat kirakták a vendégek számára. A gang, amely máskor oly rendes és kedves, az egymásra állított bútorokkal valami sejtelmes rendetlenségben ravatalszerûen borongott, s te sírtál, és nem tudtad, miért. Elszorult a szíved, mert az életedre gondoltál, a leányéveidre, a te szobáidra, amelyekbe nem lépsz be többet. Csendesen zokogtál egy ablakon.

(...Honnan tudod, fiacskám?)

- Tudom, tudom. Azt is tudom, hogy megölelted az ajtódat, mielõtt lementél a sátorba. Olyan szomorú voltál.

(...Mit beszélsz?)

- És egy tearózsát tûztél a hajadba.

(...Egy lankadt tearózsát.)

- A menyasszonyi csokrod is tearózsából volt, s emlékszem a fehér papírtölcsérre és az atlaszszalagra, amelyet szelíden simogattál.

(...Hiszen ezt sohasem mondtam neked.)

- És az asztalnál, a gyertyák hideg fényében fáztál. Körüljártattad a szemed a vendégeken, s megakadt a szemed egy fiatalemberen.

(... Kin?)

- Egy ismeretlen fiatalemberen.

(...Nem emlékszem.)

- De én emlékszem. Egy ismeretlen fiatalemberen, aki ott ült az asztalfõ mellett, balra, két rokon között, vakító plasztronban, feketében, ünnepélyes gyászban, és tisztán, nagyon tisztán. Nem ismerted meg. De a szemetek találkozott. Aztán az apámhoz fordultál. Õ is feléje tekintett egy pillanatra, nagyon félve, nagyon reszketve, és nagyon zavartan lesütötte a szemét. Õ se ismerte. Azt hittétek, hogy idegen. Senki se ismerte.

(...Igen, igen.)

- Pedig már nagyon szerettétek.

(...Azt hittük, hogy valami távoli rokon, egy vándor vagy egy jöttment, aki beállt a mulatók közé.)

- Senkihez se szólt.

(...Most már emlékszem reá. Nem evett semmit.)

- Csak éjfél után ivott egy korty feketekávét.

(...Azt is olyan áhítatosan, mint a pap az oltárnál a bort, Krisztus szentelt vérét.)

- A fiatalember majdnem szent volt. Gyakran kiment az éjszakába, s a csillagokat nézte, amelyek a fák aromájában fürdöttek, és sóvárogva bámult kelet felé, a hajnali csillag elé.

(...Mikor bejött a sátorba, a frakkja csupa aranyfüst volt. A csillagok közt láttam az arcát.)

- Egy csillag égett a ruháján, anyám.

(...Úgy vigyázott magára. Egy morzsa se szennyezte be. Egy csepp bor se gurult le az ingmellére.)

- De a lelkéhez se engedett senkit, és befogta a fülét a cigányzenére. Más dalokat hallott.

(...Reggel felé már jobban láttam.)

- Reggel felé csendesen utánad lopózott. És az udvaron megcsókolta a lábad porát, a cipõd nyomát a homokban.

(...Másnap is ott ült az asztalnál.)

- Ottan ült, s nézte a vendégeket, akik délben az asztalon horkoltak csonkig égett gyertyák mellett. Bámulta a kövér könnyeket, amelyek végiggurultak a sírva vigadók arcán, a bankókat a cigányok kezében, a poharakban áporodó borokat, a viharvert, szivarhamus abroszt, amely megszentségtelenített oltárterítõként állt ott. Három ily napig tartott a menyegzõ, s õ három napig ottmaradt.

(...A harmadik nap hajnalán azonban eltûnt.)

- Nem, anyuska, ottmaradt melletted. Te arra is emlékszel, mikor átmentetek az üvegtornácon. Azon a reggelen egy mély fotelben ült, haldokolva és elborulva.

(...Az ablakok már ragyogtak.)

- Õ pedig várt benneteket az elõszobában.

(...Az ablakon könyököltünk, s néztük apáddal a csillagot.)

- A fiatalember pedig, aki a te jövõd volt, s aki látja most magában a múltadat, mereven tekintett maga elé, mintha aludnék, de nem aludt, csak imádkozott érted. A láza felbokrétázott tüzes pántlikákkal. Alattad zölden füstölgött a kert pázsitja, s a verõfényben úgy égtek a pipacsok, mint a piros villámlámpácskák.

(...”Minõ sápadt”... mondotta az apád, és a fiatalemberre mutatott.)

- Õ pedig nem mozdult onnan.

(...”Hogy sír”... mondottam szelíden, s megsimogattam a haját.)

- Azután megcsókoltátok egymást, elõször, és egészen jól láttatok. Engemet láttatok. Igen, anyuska, ne ijedj meg a szememtõl, én voltam az, én voltam ott a te szent, ezerszer szent menyegzõdön, az ismeretlen fiatalember az asztal bal sarkán, balra a szívedtõl, és sírtam, örültem, imádkoztam az én imámmal, és énekeltem az én beteg lelkecskémmel.

(...Fiam, fiam, mit beszélsz? Megint megjött a lázad. Feküdj vissza nyugodtan. Holnap újra mesélünk. Az orvos azt mondta, hogy antipirint adjak neked.)

1911