IBOLYASZÍNÛ ÉG ALATT

Ha a lila tintából beleöntünk egy cseppet a pohárba, ibolyaszínû lesz a pohár vize. Ilyen világos, vizes ibolyakék volt az ég. A fák pedig fehérek, s lassan remegtek össze, mintha álmukban beszéltek volna.

Öt óra felé már sötétült az ég, és a sötétkék kemény és bátor árnyalatát lehelte rá az alkonyat. Nedves szelek fújdogáltak. A csillogó, fekete aszfalt és fönt a kékség összeölelkeztek, és arra gondoltam, hogy ily szeles, furcsa és színes esték csak Japánban vannak néha, virágos áprilisban. Azután az utolsó sárga aranypatina is elfakult az ablaktáblákon. Vele együtt haltak el vágyaim is, melyek ezen a délutánon buján és melankolikusan bontakoztak ki, és a telet siratva, a tavaszt köszöntve ujjongtak az új élet ígéretének.

Ekkor találkoztam elõször a Nagyapóval.

Álmodtam. Azon a napon, amelyen eltemettük. A mellem még nehezen pihegett, s gyakran felzokogtam.

Lassan jött be a mi régi, téglás udvarunkba, bojtos hálókabátjában. Elõbb azonban csengetett a kapun. Olyan lopózva, settenkedve és vigyázva ment elõre, mintha attól tartott volna, hogy minden pillanatban rászól a konyhából valamelyik cseléd. De mégis minden baj nélkül jutott el a lugasig. Hajadonfõtt volt, õsz haja sáros, a szeme könnyes, szemrehányó és nagyon szomorú. Ezeket a vádoló, kék szemeket reám emelte. Hátrafordította fejét, és hosszan, hosszan, fájdalmasan bámult arcomba egy elfelejthetetlen tekintettel, amitõl egész testem odamerevedett az ablakdeszkához. Azzal eltûnt.

A második találkozásnál már nem álmodtam, nem képzelõdtem, nem hallucináltam, egészen világosan láttam és beszéltem vele. Este hét óra felé járt az idõ, de az ég még mindig kék volt, s a fák ágain illatos, fehér csipkék himbálództak. Por, zaj és beteg nyugtalanság hullámzott az arcán. A szívemben pedig egy titokzatos fájdalmat temettem.

Az utcasarkon toppant elém, s szelíden ragadta meg a karomat.

- Nagyapó... - dadogtam fehérré vált ajakkal. - Nagyapó, honnan jössz ide?

Nem felelt semmit. Csak felhúzta bozontos szemöldökeit, és arcomba meredt.

- Olyan sápadt vagy - folytattam. - És olyan szomorú, mint egy síró gyerek. És fekete szalonkabátodról lassan-lassan mind lepattogzanak a gombok, amelyeket Nagyanyó varrt fel hosszú, keskeny ujjaival októberi reggeleken. Ma már nem varrja fel neked. Züllött vagy, szelíd, õsz hajú öreg. A koporsóban mindnyájan magunkra maradunk, és elzüllünk.

Szomorúan bólintott. Tovább beszéltem.

- Értem a haragodat és a hallgatásod. Elfelejtettelek. Sokszor örültem, és nem gondoltam rád hónapokig. Ha zuhogott az ólmos esõ, nem jutott eszembe, hogy becsurog kriptádba, és a koporsód vánkosát is bekönnyezi, s én ezalatt színházba jártam, báltermekben táncoltam, és gondtalanul sütkéreztem a kályha mellett. Egyszer, emlékezem, egy egész fehér jázminbokrot letaroltam, hogy Irisz lába elé szórjam. Máskor vidáman vártam a hajnalt. Mulattam. Feledtem. A diákmajálison orgonaágat törtem egy fiatal leánynak. Bocsáss meg, hogy nem jártam ki a temetõbe, bocsáss meg...

Nagyapó újra bólintott, és egyszerre eltûnt szemem elõl. Azután nehéz beteg lettem. Az orvosok délre küldtek, és azt mondták, maradjak ott évekig. Arcóba utaztam. Semmittevéssel töltöttem napjaimat. Olvasni kezdtem, de untam a könyvet. Cigarettára gyújtottam, s nyomban eldobtam. Minek cigarettázni? És minek élni?

Csak a nehéz leheletû olajfákat szerettem. Magamba szívtam zsíros illatukat. Sötétzöld, aranyos homályban, félig ábrándozva, félig ásítozva járkáltam, fehéren, soványan, hosszú-hosszú fekete szalonkabátban. Öt óra felé kimentem a vasúti sínekhez, és mentem-mentem elõre, magasra emeltem vékony karjaimat, és sokszor úgy éreztem, repülni is tudnék.

Nagyapó egy ilyen délutánon jött elém utoljára. A vasúti síneken közelgett, és most már nem haragudott rám. Vezetni kezdett. Megfogtam a kezét. Nem tudom, meddig járkáltunk. A sínek csillogása lassanként beleszürkült a homályba. És én minél tovább mentem vele, annál kisebbnek éreztem magamat, annál inkább kellett kapaszkodnom, hogy - mint régen - elérhessem az õ meleg, vezetõ kezét. A mezõk lassan elmaradoztak. Egy szürke táj bontakozott ki. Oly ismeretlen, és mégis ismerõs. Itt már jártam egyszer. Azután egy kerten mentünk át, ahol bódító liliomok illatoztak a sötétben, s egy kisgyerek játékai hevertek a porban. Ez a kert a mi régi kertünk. A dobogó falépcsõ pedig a Nagyapó szobájához vezet.

Megijedtem. Szerettem volna kitépni kezemet a kezébõl, de már nem lehetett. Késõn volt.

Hogy mi történt, csak nagyon homályosan tudnám elbeszélni. Felmentünk a szobába, és Nagyapó meggyújtotta a lámpát. Fáradt voltam, el voltam fásulva, s bármily érthetetlennek, rémesnek és idegenszerûnek tetszett az egész, hagytam, hadd történjék, aminek történnie kell.

Nagyapó elõször is teát forralt. Úgy készítette el, ahogy szokta, és sok rumot töltött beléje, és cukrokat égettünk mindketten, míg a barna lé belesustorgott a rubinszerû folyadékba. És azután dalolt. Magas tenorhangon dalol egy háborús, régi nótát, amit néha gyerekkoromban hallottam az udvarról. Olyan szépen, hogy sokáig nem tudtam róla levenni a szememet. Néztem a fejét. Félresimítottam galambõsz haját, és újra megkerestem azt a halványpiros forradást, amit egy kard vágott magas homlokán. Sohasem láttam ily nagynak az õ õsz, daliás, magyar alakját.

Az este egyszerre suhant el. Nagyapó feltette pápaszemét, elõkereste régi, megsárgult újságját, és olvasni kezdett. Én meg leültem a földre, és piros meg fehér cukorkákkal kiraktam a szõnyegen az újság címét. De lassan-lassan elálmosodtam. A szemem meredten tekintett, levegõhullámok cirógattak, s színes buborékok táncoltak elõttem, mintha ópiumtól lennék részeg. Nagyapó lefektetett. Zöld, kis hálóágyamban kényelmesen kinyújtózkodtam. Elég nagy volt. A szoba egyre sötétebb és hidegebb.

Nem tudom, meddig tartott ez így. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre félni kezdtem. Vak, esztelen és õrjítõ volt ez a félelem. Vissza akartam menni a fürdõhelyre. A lámpa sötéten égett az asztalon, és künn is éjszaka volt már.

Nagyapó felkelt a régi, török kerevetrõl. Valamit dünnyögött. Megnézte az óráját, és készülõdött.

- Hová megyünk? - szepegtem, és párnákba temettem arcomat.

Egy szót se szólt. Nyugodtan elõkereste kis prémes bundámat, és rám adta. A félkarjával felkapott, és rohant, rohant velem a csillagtalan éjszakában.

Csak fákat láttam. Néha egy lámpát. Egy boltot, amelyet bezárnak. Egy elköszönõ embert, síneket, különösen foszforeszkáló, furcsa telegráfdrótokat, és olykor valami távoli, világos ablakot. Aztán semmit.

Semmit.

Õrült ijedelem ragadott torkon. A szívem hangosan kalapált, és fülem a melléhez szorult.

Az õ szíve nem vert...

Mi lesz velem?

Menekülnöm kellett. A percek múltak. Megragadtam a karját. Nem engedett. Erre a kisgyerek dühével kapaszkodtam õsz hajába. És ekkor... ekkor... megütöttem a Nagyapót.

- Nem megyek tovább! - sikoltottam. - Hagyj engem itt. Menj vissza magad.

Nagyapó letörülte könnyeimet, és elengedett. Olyan szelíden engedett el. Három lépést ment elõre. Inkább tántorgott. Azután megállott. A koromsötétségben is jól láttam, hogy egy sövényre dõlt, és hosszasan, keservesen, hangtalanul sírt.

Én éjfél felé Arcóban voltam. Rögtön a szállodába mentem, lefeküdtem, és reggelig aludtam.

Azóta meggyógyultam. Tagjaimba visszatért az élet. Az arcom piros.

Nagyapó azóta nem jött vissza.

Azért mindig várom. Estefelé hosszú, magányos sétákra megyek a városon kívül, hátha elém jön valahol, és újra elvisz magával vissza a gyermekkorba és még tovább, oda, ahol szegénynek egyedül kell maradnia. De nem jön. Tegnap is egész nap vártam. Nem jött. Arcommal Arco felé fordultam és hívtam. Itthagyott örökre.

De ha még egyszer meglátogat, elmegyek vele.

1909