HÍMEK

1

A vendégeknek a parfét szolgálták fel.

Hirtelen felkelt az asszony, s lerohant a kertbe. A kertben egész sötét volt. Haragoszöld orgonabokrok mögött állt a gimnazista, dobogó szívvel.

- Te... te...

- Te... te...

Két kéz kereste egymást.

- Te gyönyörû...

- Te édes...

Az udvarban két szív dobogott.

Az asszony nem volt szép. Egyáltalán nem szép. Harmincöt éves lehetett, s állandóan fáradt volt, mintha hosszú utazásról tért volna meg. Volt azonban benne valami izgató. Az utolsó láz még egyszer befûtötte a testét. Az akarat és az erõfeszítés is megszépít. Minden idegével és szívdobbanásával akarta még a szépet. A szemeibe atropint cseppentett, amitõl túlvilágian sötétlettek a pupillái, a haját, amit már elfakított a sok festék, kalászsárgára festette, s idegenszerû csillám ragyogott rajta. Át a festékek és a kenõcsök iskoláján most elérkezett a tökéletességhez, a hazugság és a szépség ideáljához. Szemei úgy ragyogtak, mint az apró, elektromos lámpák. A fogai - gyöngyös, ápolt, fehér csontocskák - akár a kis zongorabillentyûk. Hangja affektált. Melegsége kiszámított, de heves és ható, mesterséges, mint a gázkályha forrósága.

A diák a fülébe suttogott, mint egy telefonkagylóba. Mindenkinek ez jutott eszébe, amikor beszélt hozzá. Az elektromos asszony szinte nem is volt húsból és vérbõl, de valami égõbb anyagból. A szavakat felfogták az idegek villamos sodronyai, továbbították a központba, s látni lehetett, mikor érnek az öntudatába, mert akkor a szemei felszikráztak, jelt adtak a beszélõnek, s folyt tovább a fülledt, mesterséges, rendkívüli élet.

- Ha látna az urad - dadogta õrjöngve a diák. - Ha kijönne. Ha megölne itten, a fûben, mindkettõnket.

A diák szõke volt, halvány és áttetszõ bõrû, finom arccal, leányos porcelánfülekkel. Ez volt az elsõ kalandja. Imádta az asszonyt. A fiatalsága minden erejével kapaszkodott beléje, nem tudott betelni vele, bámulta és nézte a puha testet, amely szebb lett és megnemesedett az idegen szájak csókjától, az élettõl, a szerelemtõl, mint egy kijátszott, ódon hegedû. Éppen a tapasztalása imponált neki legjobban. Félig ölelte csak. Félig átengedte magát a lágy karoknak, amelyek vitték õt, röpítették és dajkálták, szorították és simogatták. Nyugodtan csuklott le feje a szelíd mellekre. Nézte a villamos arcot kisfiúsan, áhítatos bizalommal.

Egyszerre felvillant a szeme:

- Van nála revolver?

- Kinél?

- Az uradnál.

Az asszony kicsit gondolkozott.

- Nem tudom... Mért kérded?

Kissé elõrementek a kerti golyók közé. Most már látták is a világos ablakokat, a folyosót, az ozsonnáló társaságot, amely még mindig a parfén nyalakodott. Az asztalfõn ült a férj. Kezében egy görbe tortakés villogott.

A diák már a mellében érezte a kést, s édesen összeborzongott.

A férj azonban nyugodt volt, bort öntött, rágyújtott egy szivarra, s szokása szerint nyomban a szipkába tette. Arca vöröslött a bikaegészségtõl. Körszakállt viselt. Afféle vidéki nagykereskedõ volt, aki reggeltõl estig derékig áll a munkában, s este szívesen elül órák hosszáig az asztalnál, és a poharat se veti meg. Becsületes, nyílt, magyar arcából naivság áradt. Szemében állandóan pár könnycsepp, nem tudni, a bortól, a lágylelkûségtõl, vagy a sírva vigadó szomorúságtól-e? A diák reszketve bámulta atlétavállait, húsos és roppant tenyereit.

„A dühös hím” - gondolta magában.

Elõrehajolt, hogy jobban lássa.

- Nézd, haragszik.

- Dehogy - intette le az asszony.

- Észrevett valamit. Most olyan bánatos az arca. - Az asszony legyintett a kezével.

- De érzem. Megöl, megöl engemet, meglásd. Meghalok miattad.

A diák elképzelte a temetését is. Amíg az asszony macskaügyességgel átlibegett a virágágyakon, s felsurrant a falépcsõn a folyosóra, addig õ kifestett magának egy romantikus temetést, s látta magát feketében, sápadtan, egy rózsás koporsóban, sok zokogó leány között, és õt is, õt is, halottfehéren, nyomban a koporsó után. Nem volt sok ideje az ábrándozásra. Kisimította a haját, megigazította a nyakkendõjét, s rohant fel az asztalhoz. Hallatlan lámpalázzal izgett-mozgott. A férj zordan meredt maga elé. Kétségtelenül sejt valamit. Kerüli a tekintetét, nem is koccint vele, a kezét se nyújtja, mikor eltávozik. Csakhogy éppen megérintheti az asszony csuklóját. Utoljára a kapualjában még odasúghat neki pár édes szót.

Boldogan és rugalmasan ment haza, egy diadal érzésével.

A meleg éjszaka lehelte a boldogságot. Rózsakörmökkel karcolta a mámor. Dulakodásokról álmodott. Egy utcaközön találkozott a férjjel, s az a vasbotját emelte rá, sarokba szorította, míg neki kegyelemért kellett könyörögnie. Késõbb egy kardpárbajban esett el. Az asszony belenézett haló szemeibe. Reggel hõsiesen gondolt vissza az álmaira. Mosdás közben nézte a mellkasát, a karjait, s meg volt elégedve magával. Délben azonban ideges lett. Délután már félt. Este pedig óvatosan kanyargott a házhoz, a poros, vidéki utcákon.

Az egyik elsõ emeleti ablak nyitva volt, s az asszony könyökölt ki rajta.

A diák az aszfalton állott, a gyér gázvilágításban.

- Hol az urad? - rebegte.

- Alszik.

- Már?

- Igen.

- Ott?

- Ott.

A fiú az ablakára nézett. Szilárdan be volt spalétázva. A spaléták mögött van a veszedelem. Az oroszlánketrec lehet csak ilyen. Erre a gondolatra azonban fejébe szállt a vér minden fûszere és bódulata.

- Dobd le nekem a hajadat, a te nagy hajadat, ide az aszfaltra.

Az asszony megtapintotta hamis haját, és szomorúan mosolygott.

Dús hajzuhatagon járt a fiú gondolata, és selyem kötélhágcsókon, amelyeken a lovagok a várkisasszonyokhoz másznak éjjel, ellenséges puskaropogás közben. Ez az éjszaka az álmatlanságé volt. Másnap azonban már találkoztak. Elõkelõ, nagyszerû és tiszta pillanatokat éltek át. Egy kedves kis hotelben találkoztak, ahol a kopott tapétákon búsan andalog a fehér villanyfény. Udvari szobájuk egy folyosóra nézett. A szoba hangulatában, a tiszta és hideg ágyruhákban, a tompa világításban s az asszony fáradt és rajongó nézésében volt valami õszies, az utolsó vágy forró, utolérhetetlen költészete. A fiú pedig sötét és szilaj.

- Te, ha most jönne!

- Nem jön.

- Itt egy kalitkában vagyunk. Még csak nem is védekezhetnénk. Én eléd állanék. Elõbb én halnék meg.

- De nem jön.

- Te nem ismered. Én tegnap láttam õt. Õ nem beszél, hanem cselekszik.

Az asszony egyszerre elértette a gondolatát.

- Azt hiszed? - mondta sejtelmesen.

Becsukták a szobát. Amint kattogott a zár, kéjes remegés futott át a diák ujjain. A félelem és a gyönyör remegése.

- Hol van most?

- Nem tudom.

- Valahol leskelõdik. Talán már a lépcsõn is áll. Vagy hallgatózik, itt az ablakok elõtt.

Ebben a pillanatban egy árnyék úszott át a világos függönyön, lassan, nagyon lassan, mint egy ember, aki tovább lopakodik.

- Ez õ - mondta a fiú hangtalanul.

Az asszony látta a hordársipkát, de nem szólt, színlelte az ijedtséget. Összeborultak. Ebben a néma együttesben mondhatatlan gyönyört éltek át. Még egyszer csókolóztak, a halál elõtt, mielõtt bezuhanna az ajtó, s megjelenne vérben forgó szemekkel a férj. Az ajtó azonban nem zuhant be.

- Õ volt - mondta egy óra múlva a diák.

- Õ - hagyta rá az asszony.

Azután pedig állandóan rémmesékkel traktálta. Sokat beszélt az ura kegyetlenségérõl, a katonakori csínyjeirõl, a revolverérõl, melyet állandóan a zsebében viselt. Szerelmük forróan és egzotikusan virágzott ki a vér, a félelem szomszédságában. A fiú egyre zavartabb lett a férj elõtt. Napról napra hallotta, mint gyûlöli õt, és minõ halált szán neki. Mégis szüntelenül vacsorára invitálta, és egyiptomi cigarettákkal tömte a tárcáját.

„Minõ alattomos” - gondolta magában.

Egyszer látta õt az utcán. Utánasompolygott. Masztodon lábai gázolták az aszfaltot. Vasbotja zengett és kopogott. Köszönt neki. Közönyösen billentette meg rá a kalapját. Húsz-harminc lépésrõl követte õt, tetszelgett a hõs szerepében, s egész hazáig ment. A kaput mennydörögve csapta be maga mögött.

„A zsarnok” - gondolta a diák.

Az ablakokra nézett, melyek sötétek voltak és rejtelmesek.

- A dühös hím - mondta csendesen.

2

A dühös hím letette a kalapját. Kopasz fején rezgett a lámpafény. Ingujjra vetkõzött, s úgy ült a nádszéken. Bort ivott, véres rostélyost evett szótlanul a felesége mellett. Egy kezdõ pszichológus is megállapította volna róla, hogy õ egyáltalán nem az a dühös hím, akinek a gimnazista látta, inkább egy nyugodt kedély, egy szelíd és puha férfi, akinek a legfõbb jellemvonása az emberszeretet s a jovialitás, egy görög bölcs, aki már évek elõtt végleges kompromisszumot kötött az élettel, s veszi az értékeit, amint kapja, anélkül hogy lázongana a végzet ellen, amelyet se túlságos sötétnek, se túlságos ragyogónak nem lát. Arcán inkább derûs motívumok játszadoztak, az a bizonyos tisztaság és megelégedettség, amely csak az érett kor sajátja, s emlékeztet némiképp a coelibatusban élõ szerzetesek és a bölcs anachoréták nyugalmára. Ezt a nyugalmat egy mosoly is színezi. Bölcsesség, fölény, lenézés van ebben a mosolyban, s egy kis szánalom is azok iránt, akiknek nyugalmát szenvedélyek barázdálják, eltérítik a helyes és igaz úttól, a kötelesség és hivatás ösvényétõl. Sohase ragadta el az indulat. Ezúttal is kitüntetõ szeretettel és teljes méltánylattal beszélt a gimnazistáról, s nem is titkolta, hogy választékos modorától el van ragadtatva.

- Ma nem jön? - kérdezte.

- Nem.

Vajat kent a kenyérre.

- Szeretem ezt a fiút. Mikor találkoztok?

- Holnap.

- Ma láttam a szobátokat. Kissé kényelmetlen. Kerestem egy másikat. Az utcára néz, s így nem fognak zavarni a folyosóval járó kellemetlenségek. Itt a kulcsa.

Az asszony megcsókolta õt. Õ pedig mosolygott. Egyáltalán mindig mosolygott. A kaszinóban gyakran félrehívták, figyelmeztették diszkrét emberek a családi élete veszélyére, de õ ekkor is mosolygott. A társaságban is mosolygott.

Mikor egymagában volt, akkor is mosolygott. Mosolygott törhetetlenül, állandóan, szenvedéllyel. A találkák ideje alatt pedig újságot olvasott a kereveten, barátmalmozott szelíden, és mosolygott, nevetett, röhögött. Ez a széles ember a mosolyával szinte ijesztõ volt. Mint hogyha valamire rájött volna. Talán egy új filozófia kulcsára jött rá, talán a csillagok zenéjét hallotta, talán egy társadalmi bölcselet vázlatát dolgozta ki magában, de nem szólt senkinek, s a titkát és a boldogságát megtartotta magának.

- Miért nevet mindig ez az ember? - kérdezték a városban.

- Egy rejtély - suttogták a kaszinóban.

3

Nyáron egy hónapra elutazott Marienbadba. Májbaja volt, s néhány kiló hájat le akart hányni magáról. A feleségétõl érzékeny búcsút vett. Szemei szinte könnybe lábadtak a vonatlépcsõn.

A nyár tüzes volt. Forró, halványzöld, poétikus éjek jöttek. Az asszony ragyogott, és kacagva mondta a diáknak:

- Szeress.

A diák pontosan eljárt a találkára. Egy hét múlva azonban néha ki-kimaradt.

- Mi van veled? - sopánkodott az asszony.

- El vagyok foglalva.

- De...

- Az érettségi - sóhajtott a fiú.

Fanyar szájjal állott elõtte, s érezte, hogy zuhant, süllyedt lefelé, már nem szereti.

Kétségbeesett gondolata támadt, s írt a férjének. Pár nap múlva a diák szemébe lobogtatta az ura dühös, féltékeny levelét.

- Érdekes - szólott. Ez se igen használt.

Egy délután aztán átment a vaskereskedésbe, s megvásárolta a legendás revolvert.

Odatette az ura éjjeliszekrényébe, az ágya mellé, egy vörös bõrtokban.

- Itthon hagyta? - kérdezte a diák.

- Igen. Most nincs szüksége rá.

- Hát ez az... - szólt, és nézte sokáig a diák. Azon az éjszakán nem is ment el. Egy új boldogság várt reájuk. A diák valósággal beköltözködött, s a cselédek a háziurat megilletõ tisztelettel beszéltek vele. Fürdött a fürdõszobában, szívta a férj cigarettáit, viselte a hálóingeit, a papucsát, a bajuszkötõjét, s használta a hajszeszét és az eau de Cologne-ját. Lassanként áthurcolta az egész könyvtárát. A latin könyveket, a jegyzeteket, a sztereometriai kartontesteket és a puskákat is, amelyek az érettséginél oly megbecsülhetetlen szolgálatot tesznek. Délben és este kitûnõen evett. Roppant sokat evett. Farkasétvággyal evett. A férj bõ hálókabátjában járt, s komikus és kedves volt, mint egy afrikai pap.

Csak néha riadt föl:

- Jaj, ottan, a fák közt.

Az asszony félhangon mondta:

- Lehet.

De sohase volt ott.

4

Egy éjjel azonban tényleg megjött. Akkor, mikor legkevésbé várták.

Ijedt csöngetés járta be a házat, úgy három óra tájt, mikor mindnyájan aludtak. Suttogtak és futkostak a cselédek. Az inas felköltötte az asszonyt:

- A nagyságos úr.

A diák felriadt álmából. Gyorsan kapkodta magára a ruhát. De már késõ volt.

Kinyílt az ajtó, s jött a férj, két görnyedõ szolgától kísérve, akik a bõröndjeit hozták. A férj fáradt volt, poros az úttól, és álmos.

- Hogy vagy, fiam? - kérdezte a feleségét.

„Most - szólt magában a fiú -, most...”

A férj azonban a vörös, puha kezét nyújtotta feléje is:

- Hogy vagy? - szólt hozzá atyai hangon, a meglepetés minden árnyéka nélkül.

Ámult. Nézett. Az ájuláshoz volt közel. Az alattomosságára gondolt, és várt.

Õ azonban bement a szobájába, s az asszony bekísérte, hogy lefektesse.

„Mi történt?”

Most meglátja majd a jegyzeteit, a széthányt könyveit, s mindenre rájön. Egy pillanat múlva ordítva nyitja ki az ajtót. Az ablakmélyedésbe dõlt. Megadta magát a végzetének.

Öt perc múlt el így. Csend. Mindenütt csend. Végül kinyílik az ajtó. Az asszony jön ki mosolyogva.

A diák vizet ivott. Most tért magához az ijedtségtõl.

5

- Mi volt ez? - kérdezte rekedten.

- Semmi.

Leült egy székre. A fejét a tenyerébe temette. Az asszony szégyenülten állt elõtte.

A diák nem tudott szóhoz jutni. Kereste a szavakat. Egy óriásit akart kiáltani, de jobbnak látta elnémulni. Ült a didergõ hajnalban, s nézte a tárgyakat, az asszonyt, és egy világ süllyedt el a lába alól, mozogtak az ajkai hangtalanul, s elpityerdült a szája. Nézte, nézte az asszonyt. Fogai többé nem fénylettek, a rózsái lehervadtak, hangja rekedt lett, és a szemei kialudtak. Megszûnt a villamos varázs. Az asszony vén volt.

- Te cudar - suttogta férfias dühvel -, te cudar. Megcsaltak, megcsaltak, megcsaltak.

- Én? - suttogott az asszony.

- Nem - szólt a fiú -, az urad... az urad...

Szava belefúlt a zokogásba. Kereste a kalapját, a felöltõjét, a könyveit. Sarkon fordult, és kiment. Becsapta maga után a kaput. A kapu mennydörgött. Most érezte, hogy fönséges a bánatában, és szép az élet, szép férfinak lenni, a csillagokat nézni, egyedül, a kapura gondolt, amely még mindig remegett, és csaknem felkiáltott, hogy hatalmas és hódító és erõs, hogy férfi, hogy õ - igen, õ - a dühös hím.

1911