HÁROM ANGOL

Három angol érkezett a szigetre. A tenger egész éjjel viharzott. Úgy, hogy mikor kiszálltak a partra, mind a hárman sápadtak voltak, összeharapták a fogukat, és káromkodtak. Az egyik angol, a legfiatalabb, izgatottan ment elõre a sziget virágágyai között, az õszi csendben, krétafehér sávok és mélylila árnyékok között. Õ volt a legkíváncsibb. A másik kettõ inkább epés és hitetlen. Vörhenyeges arcbõrük meg se rezzent. A kikericsek és az õszi rózsák mellett szivaroztak és beszélgettek, bosszankodtak, hogy még eltévednek, vagy találgatták, hogy él itt a fogoly a patkányok és a négerek között. George, a lámpagyáros, egy ötletet köszörült magában, amit alkalmas pillanatban közölni akart vele. William kétmétereseket lépett.

- Azt mondják, szatócsoknak nevezte az angolokat.

- A „szatócsnemzet”, mondotta egykor.

Mind a ketten nevettek. Némán mentek elõre, csendes kárörömmel. Azután megszólalt George.

- Mekkora?

William kivett a zsebébõl egy mérõvesszõt, a körmét rátette egy vonalkára, és mutatta:

- Ekkora.

- Csak?

- Igen. Inkább kicsike. Egy barátom látta Párizsban, s azt mondta, hogy alacsony. Kövér. Az arcképeken sokkal magasabb. Magas sarkú cipõt visel, s a palást, a korona is nagyította. Alapjában csak egy jól táplált patkány.

Ezen megint nagyon jól nevettek.

Az elülsõ angol intett a másik kettõnek.

- Itt vagyunk.

Kis földszintes, fehér ház sütkérezett elõttük a délután sugaraiban. Tiszta, egyszerû és rendes volt ez a ház, s egyáltalán nem hasonlított ahhoz a börtönhöz, melyet a hosszú tengeri út alatt elképzelt a három angol. Minden megilletõdés nélkül álltak ott. Vállat vontak, türelmetlenkedtek, és kerestek valakit, aki bevezeti õket. Nem jött senki. Így múlt el vagy tíz perc. Méltatlankodtak a hivatalnokok gondatlanságán, mert a házat mind a hárman úgy tekintették, mint valami múzeumot, melynek ajtait földig hajló szolgák tárják ki az idegeneknek.

Egyszerre kinyílt az ajtó szárnya. Egy alak lépett ki, zsinóros egyenruhában. Montholon tábornok volt, a császár fõmarsallja.

„Az õr” - gondolta magában George, és hozzálépett. Tapintatosan félrevonta, egy aranyat nyomott a tenyerébe, elõkelõen és hanyagul s azzal a parancsoló hangsúllyal, mellyel a pincértõl valami ételt rendelünk, ennyit mondott csak:

- Bonaparte.

A tábornok megnézte az aranyat, királyi módra zsebre dugta, meghajolt a három angol elõtt. Tudomásul vette a megrendelést.

- Most alszik - mondotta. - Tessék befáradni az elõszobába. Egy óra múlva.

Amint közeledtek a lépcsõkhöz, néhány kerti virág akadt a lábuk elé, melyet kegyetlenül tépett le valamely erõszakos kéz.

George felemelt egy virágot, a tábornok felé fordult.

- Most, ugyebár, csak ezeket öldösi?

A tábornok értõ mosollyal honorálta az angol szellemeskedését.

Az elõszoba nem volt barátságos. Hideg pompa terjengett mindenütt. Az óriási empire-székekben barátságtalan ülés esett. Valósággal szédültek a merev, katonás, mértani formák között. Illedelmesen köhintettek, szájuk elé tartva a zsebkendõiket. Fönn az ajtó szemöldökfáján egy színpadiasan összetépett s átlyuggatott zászló, néhány kard a falon, kétségtelenül múzeumi értékek, melyek a fogoly dicsõségét hirdetik. Általában kellemetlenül érezték magukat. Sokszor azt hitték, hogy valami titokzatos útvesztõbe kerültek, és szerettek volna menekülni. Alig beszéltek. Bámulták az empire gyümölcsös koszorúit. Savanyú szájjal ültek ott, mint a fogorvos elõszobájában. A koraõsz bágyadtsága ereszkedett le, melankolikusan dúdolt egy beteg legyecske, az árnyak és a fények bújócskáztak. Meleg is volt. Arthur fejfájásról panaszkodott.

- Nem tesz semmit - mondták a barátai, s ideges kézzel elõkotorták a szalmafonatos rumosüveget, melyet a tengeri úton hoztak magukkal. - Igyál.

Arthur ivott, és George is. William is. Reszketve és mohón ittak, mint a cselédek. Amint az óra mutatója elõrehaladt, egyre jobban féltek. Tétován abban reménykedtek, hogy a császár nem fog felébredni. Szerettek volna megszökni. De a másik szobából zaj hallatszott. Sietõ lépések, suttogások, áhítatos neszek, mint a templomban. A három angolnak kidagadt a homlokere, lüktetett a szíve, és az ájulás környékezte õket. Egyszerre megdagadt a zaj. Kardcsörgés. Sok cipõ súrolta a padlót. Arthur remegve támaszkodott egy székhez, s azt dadogta, hogy õ kimegy innen. A másik két angol is az ajtó felé sandított. Ebben a pillanatban azonban egy gárdista cikázott át az elõszobán, kitárta az ajtót, s harsány hangon bejelentette a vendégeket, kiket udvariasan a belsõ szoba felé tuszkolt.

Ezt nem így képzelték.

Ott állt a császár, a fogoly, a legyõzött hadvezér. Gárdistái között állt, mereven és peckesen, a tábornokai között, a zászlók lángoló mennyországában, melyeken lõporfüst, arany és vér barnállott, a szeptemberi sugarak aranyzivatarában állt, mintha még egyszer, utolszor színházat játszanék három kíváncsi szatócsnak. Körötte hat lakáj ezüstös hímzésû zöld livrée-ben, csatos cipõben, s a másik oldalon ismét hat lakáj. Hajtincse ördögien kúszott a homlokára. Zömök termete egész a mennyezetig nyúlt fel. Egy utolsó csatát kellett megnyernie. A gárdisták háromszor a földre koppantottak az aranyos botokkal, és háromszor egymás után éltették a császárt, aki imperátori mozdulattal az asztalra nyomta kövér hüvelykjét. Nagyon fehér volt. Arcán ott ült a halál jegye. Ebben az idõben már a gyomorrák és a nyavalyatörés kínozta. Az éjjel se aludt. Mégis minden erejét összeszedte most, a szemében villám, a száján gõg, s reszketve nézett a diadal elé, a három angol kék szemgolyói felé, melyek félelmesebbek voltak, mint egykor a sivalkodó ólmok.

Az angolok a rum ködén látták a császárt. Egy idegen bálvány volt most, mely valaha a templomban állt, s millió kéz és millió száj melegítette. Tanácstalanul hebegve, összezsugorodva nézték. George kereste az ötletét, a csípõs, hitetlen, finom ötletét, és nem találta. William pózolt, Arthur pedig félszegen, roppant komikusan megroggyantotta térdét, imádkozni akart vagy kiabálni, mint a gárdisták.

Úgy szédültek ki az ajtón.

A szigeten már õsz volt. Egy levél gurult elõttük. Borzongó fûszálak, ismeretlen növények, törpe gumifák zizegtek a szürkeségben. Lassan mentek a hajóállomáshoz.

George félénken szólalt meg:

- Kissé nagyobb, mint ahogy leírják. Az adatok, úgy látszik, hamisak.

Elõvette a mérõvesszõjét.

- Ekkora - mutatta.

William megtoldotta egy taglejtéssel.

- Ekkora.

Arthur a tengerre nézett, s egy szót se szólt. Õsziesen reszketett a víz. Felszedte horgonyát a hajó. Sóhajtottak a sziget elátkozott fái. A magány és bánat végtelenségét lehelték.

Mielõtt hajóra szálltak volna, hátratekintettek. Egy katonát pillantottak meg maguk mögött. A császár elkísértette õket. Egy közkatona szalutált, a császár katonája, aki reggelente friss fénymázat ken a császár cipõire.

A három angol riadtan tekintett rá. Az egyik mélyen leemelte a kalapját. A másik földig hajolt elõtte. A harmadik mély tisztelettel, áhítatosan közelebb lépett, s nem tudott mit tenni. Majdnem kezet csókolt neki. Borravalót akart adni. De meggondolta a dolgot, s inkább visszacsúsztatta a zsebébe.

A közkatona pedig tisztelgett, és várta a borravalót.

1911