VAKBÉLGYULLADÁS

Hõsöm neve ez: Kovács János. Sietve említem ezt meg, mielõtt szólnék róla. A lak- és címjegyzékben legalább kétszáz embert találunk hasonló névvel. Ha elgondoljuk, hogy ezeknek az embereknek semmi közük a pörölyhöz, az üllõhöz s a kovácsmesterség egyéb kellékeihez, nem értjük, miért ragaszkodnak úgy a nevükhöz, melyben valami végtelen szomorúság, a nyelv fantáziaszegénysége nyilvánul meg. Az én emberem története is - azt hiszem - összefügg a nevével.

Kovács szorgalmas hivatalnok. Fekete karvédõ van a kabátján, csíptetõ a szemén, és az íróasztalra hasalva körmöl. Reggel háromnegyed nyolckor már megjelenik a lépcsõkön, dörzsöli a kezét, kávét rendel, szerényen köhög, teregeti a ropogó papírokat, és boldogan gondol arra, hogy esztendõre okvetlenül elõléptetik. Mindenki szereti. Négy gyermeke van, akik nyafogva csikorgatják délelõttönként a hivatala ajtaját, és van egy felesége, akit senki se ismer. Nagyon rövidlátó. Ha a szolga asztalára teszi a hasas vizespoharat, melybõl a tejeskávét issza, meresztgetnie kell a szemét, nehogy a tintatartóba aprítsa a kuglófot. Mindenkinek elõre köszön. Mióta egyszer nem vette észre a hivatalfõnökét, a szolgának is megemeli a kalapját. Nem szép ember. Az orra pisze, arcán fillér nagyságú szeplõk. Bajusza hasonlít a purzicsán dohány száraz és fakó szálaihoz.

Egy havas reggelen a hivatalában ül. Elõtte a kávé - hab nélkül - és a sárga szõlõskuglóf. Midõn a kanalat belemártja a kávéba, elordítja magát, és aléltan rogy a székébe. Verejték gyöngyözik a homlokán.

Egy pillanat múlva mindenki a szobájába tódul.

Kocsira teszik, hazaviszik, onnan a kórházba szállítják.

Délben a hivatalban széltében beszélik a hírt.

- Vakbélgyulladása van. Operáció lesz.

A fõnök a mosdónál áll, habkõvel dörzsöli tenyerérõl a tintafoltokat, és atyaian rázza a fejét:

- Szegény, szegény.

Délután Kovács kórházi ágyon fekszik. Már felvette a betegek szomorú mozdulatlanságát. Száraz kezeit összekulcsolja, és észreveszi, hogy három óra, eszébe jut, hogy máskor ebben az idõben hivatalban van, és az életet végtelenül üresnek találja. Minõ búsan donganak el az órák. Szokatlan a délután, szokatlan a szoba, szokatlan a nagy változás. Hasán jeges tömlõ. Mellette az éjjeliszekrényen egy csengettyû gombja és a hõmérõ. Kovács nézi a csengõt és a hõmérõt, és egyszerre sírva fakad. Könnyei végigfolynak a szeplõin.

Öt órakor meggyullad a villany. Hat óráig semmi sem történik. Hatkor bejõ egy orvos, megfürdetik, elõkészítik az operációra, és már viszik is a kipárnázott liftbe, hogy a mûterembe felhúzzák. Itten valami névtelen keserûség fogja el, melyet nem tud szavakba foglalni, csak gügyög és nyeli sós könnyeit, és az életre gondol, mely gyors, kemény és kegyetlen.

A terem vakítóan világos. Az orvos beszél hozzá, de nem érti, mit. Egy másodperc múlva fején van a kloroformos sisak. Mit suttognak körötte? Ó, gyors, kemény és kegyetlen az élet. A felesége, a négy gyereke, a hivatal, az akták, a számlák, a boldog, szabad vasárnap délutánok, s végül ez, amit most szívdobogva sejt, mit a szájával, az orrával, a fülével érzékel: a halál, a halál, a halál. Még erõlködik, és tudja, hogy egy perc múlva már aludni fog. A levegõ vörös körötte, mintha annak a láza lenne. Minden tárgy hallucinál. Messze, a halvány vörösségben egy izzó és átható pontot lát, ez egyre jobban tüzel, mint a cigaretta parazsa. Most kettõt lát, nemsokára hármat, aztán négyet.

Aztán nem lát semmit.

Másnap reggel.

- Jobban vagy? - kérdezi tõle egy halk hang, és valaki óvatosan föléje hajol.

A felesége. Egy sovány csirke, felborzolt tollakkal, kíváncsian forgó szemmel, sápadtan a virrasztástól és az izgalomtól.

- Hogy vagy? - kérdezi újra, még halkabban.

Kovács jól hallja, de nem felel. Felelet helyett kinyitja szemét, és nyöszörög. Egy kanálka hideg, keserû teát kortyint, jeget nyel, újra a közönyébe süpped.

Az operáció tündöklõen sikerült. Az orvosok meg voltak elégedve, akik a betegségben csak közönséges iskolaesetet láttak, minden érdekesség nélkül, és közel se tulajdonítottak neki oly fontosságot, mint a beteg. Pár nap múlva tudatták is vele, hogy minden a legjobban van, egy hét múlva egészségesen hagyhatja el a kórházat, két hét múlva pedig már bemehet a hivatalába. Kovács ezt szomorúan hallgatta.

Általában annál inkább elszontyolodott, minél jobbra fordult a betegsége. Savanyú arccal fogadta vendégeit is. Fejét a párnába nyomta, állát leejtette, szemhéjait óvatosan zárta le, hogy egy kis résen, titokzatos ködben lássék a szeme lázas golyója. Úgy feküdt ott, mint a haldoklók az utolsó órában.

- De hiszen már egészen jól vagy - vitatkozott a barátja.

- Meg se kottyant neki - szólt a fõnök, és kövér hasa rengett a nevetéstõl.

Kovács megvetõen néz végig rajtuk. Torkát keserû düh reszeli, káromkodni szeretne, de erre se méltatja õket, elmosolyodik, és a szájába fullad a harag.

Bicegve és sántikálva jön a hivatalba. A kutyák kényeskednek így, midõn nagyon jól érzik magukat. Vastag sállal köti át a nyakát. Mindenkinek külön, hosszan mesélte el az eseményt. Mert az nem úgy van, ahogy mi, laikusok gondoljuk. Ez egy egészen különös és nagyon, nagyon veszélyes eset, csoda, hogy kilábolt belõle, az orvosok is mondják. Tetszik tudni, a vágás innentõl idáig terjedt. Persze, hogy elaltatták. Három orvos altatta. Úgy aludt, mint a bunda.

A kollégák lassan kiszöknek a szobából, és faképnél hagyják.

Nézegeti a tükörben piros mellényét, melyet tegnap vett, s úgy találja, hogy jól áll neki. Költségbe verte magát, de az ember végre nem járhat rongyosan. Táplálkozni is kell. Híg tojást reggelizik, sovány prágai sonkát és pirított zsemlét. Délben gyenge húsokat, párolt almával. A gyerekei ezért nagyon tisztelik. Az iskolában hencegnek, hogy az õ apjuknak piros mellénye van, ezer forintja van, és olyan betegsége van, amilyen senkinek sincs, a többiek pedig irigykednek reájuk, és nevetik, csúfolják, bojkottálják õket. A legkisebb fiú egyszer bömbölve jön haza.

Kovács büszkén és peckesen jár. Fejét fenn hordja, aranykeretes szemüveget vesz, és vendégeket hív. Dagad az önérzete, amint újra és újra sorát ejti a mesének. Az orvos egy kis üvegben odaajándékozta neki a kioperált testrészt, melyet az almáriumba zárt, s áhítatosan mutogat mindenkinek. Ott áll a legfelsõ polcon. Csendes kultusz övezi. A tót szolgáló riadtan tekint az almárium felé.

Egy reggel hiába csönget a hivatalában. Hol az a szolga. A teremtésit neki.

Végül bejõ.

- A sorvezetõt - ordít rá, a dühtõl fuldokolva.

A szolga, aki sohase látta ily mérgesen, komikusnak találta az ártatlan embert, s haragját, a színtelen hangját, melyet pulykarikácsolássá torzított a méreg; elnevette magát.

Kovács felkel, elsápad, csak az orra tüzel, kékvörösen, mint a pulykataréj. Kinyitja az ajtót. Kidobja a szolgát.

Az eset nagy feltûnést kelt a hivatalban. Kartársai csitítják, de õ nem tágít.

- Egy beteg emberrel így beszélni - hörög -, egy beteg emberrel.

Kovács el van keseredve. Annyival inkább, mert két kollégájával is összeszólalkozott, és most már szentül meg van gyõzõdve, hogy mindenki az ellensége. Senkihez se szól. Az eset a hivatalfõnöknek is fülébe jut.

- Nem értem magát - mondja neki. - Miért játssza a beteget? Hisz majd kicsattan az egészségtõl.

- Mit? - felesel Kovács.

Azzal hátat fordít neki, becsapja az ajtót, és hazamegy. Két hétig nem is mutatja magát a hivatalban.

- Gazember - sziszegi a fogai közt -, gazember.

Nyár felé egy vasárnap délelõtt a hivatalfõnök velõscsontot eszik a sörkocsmában, és buzgón magyarázza az esetet:

- A fegyelmi bizottság jövõ héten ül össze. Önök, kolléga urak, jól tudják, micsoda atyai szívvel karolom fel mindnyájuk ügyét, de ebben az esetben nem lehet engednem, márcsak azért sem, hogy hasonló esetekben példát statuáljak. Ez az ember makacs és hanyag. Az aktákat elintézetlenül dobja vissza. Lustaságát pedig azzal tetézi, hogy hónapokig ok nélkül kimarad a hivatalból, a nyakamra küldi a hitelezõit, akik botrányos adósságokról suttognak. Végre is lehetetlen tûrnöm, hogy valaki ujjat húzzon velem. Nem a saját személyemért. Hisz önök ismernek engem, s tudják, hogy nekem igazán nem fontos, megbillenti-e a kalapját Kovács úr, vagy sem. Nem is döntök ebben a kérdésben. A fegyelmi bizottság és a magas minisztérium bölcs ítéletére bízom, kinek van igaza, s én nem kételkedem, hogy ezek a magas fórumok a méltányosság szemmeltartásával is akképpen intézik az ügyet, hogy a hivatali tekintélyen semmi csorba ne essék.

A hivatalnokok csendesen helyeselnek. Szépnek találták a fõnök stílusát. Megitták a sörüket. A fõnök letörülte bajuszáról a habot, s a jólét és a biztonság röfögõ kéjével csemcsegte még egyszer:

- A magas minisztérium.

Hónapokig tartott a hivatalos huzavona. Egy kollégája még békítgetni akarta a hivatali fõnököt, de sikertelenül.

Kovácsot elcsapták, s mire esni kezdett az õszi esõ, künn volt az utcán, állás nélkül.

Nem tudott mihez fogni. Késõbb cigarettákat töltött, külföldi bélyegeket árult diákoknak, és egy találmányon törte a fejét, amely sehogyse sikerült. A családja éhezett. Egy sötét ferencvárosi utcában laktak - albérletben -, két kis szobában, ahol nem égett a kályha, kormosan füstölt a lámpa, és délután is megérzett, hogy mit ebédeltek.

Közben Kovács betegeskedett is. Végigjárta az összes orvosokat, fájdította a tüdejét, a lépét, a veséjét, s arról ábrándozott, hogy megint kiveszik valamelyik szervét. Ha rajta múlt volna, a szívét kigyomláltatja, és kirakatja egész testét, mint egy telt ruhaszekrényt. De az orvosok mosolyogva küldték el. Azt mondták, hogy kutyabaja. Kovács csakugyan meghízott. A sok kenyértõl és burgonyától felpuffadt az arca. Úgy látszott, hogy jót tett neki a nyomor.

A családnak csak vasárnaponként volt jobb napja. Délután összeverõdött néhány ember. Kovács a gyermekeivel körülülte a kerek asztalt, és egy vértanú arcával büszkén és önérzetesen mesélte el az operáció történetét.

A gyerekek, akik századszor hallották a mesét, idõközönként közbeszóltak, mert az egészet már könyv nélkül tudták.

- Most azt meséld, apa, mikor elaltattak.

- Most a doktorokat meséld.

Kovács arca ragyog. Órák hosszat prédikál. Vallásos tisztelettel beszél a narkózis-ról, a lancettá-ról, az appendicitis-rõl. De a vendégek elmennek, a kályha kihûl, a gyerekek lefekszenek.

Kovács ilyenkor elgondolkozik az életén. Nem volt szép az élete. Folytonosan hivatalba járt, egyik napja úgy folyt, mint a másik, soha, fiatal korában se ismerte a mámort. Csak egy mámorra emlékezett. Arra a mámorra, mely a kloroform nehéz és édes illatából született, és arra a pillanatra, mikor egy nagyon világos üvegszobában fehér kabátos emberek vették körül, s rózsaszínû szublimáttal, érdes kefékkel sikálták a körmüket. Ez szép volt. Valahogy hasonlított a mennyországhoz, az angyalzenéhez, a hõsi operákhoz. A levegõben, mint bujkáló parfüm, halványan érzett a vér illata.

Sokszor gondolja magában, hogy minden baj ezért szakadt rá. De nem bánja. Meg van elégedve magával, és mosolyog. Csak még egyszer a sárga földig ihatná magát kloroformmal.

Éjjel elõveszi a barna üveget. A szeszben ott lubickol még a béldarabka frissen, épen megõrizve az örökkévalóság számára. A gyertya lobog. Mindenki alszik.

Kovács az asztalra teszi az üveget, és nézi.

1911

.oOo.