1-500 | 501-1000 | 1001-1161
Fejezet
501 11| cipelték a ravataldeszkákat és az ezüst gyertyatartókat. Az
502 11| az ezüst gyertyatartókat. Az üzletben egy deres hajú
503 11| egy síró özveggyel.~Most az összes kétségbeesése, évek
504 11| egy lépést se bírt tenni. Az égre nézett üres szemeivel,
505 11| mindent.~Leroskadt.~S ott, az égõ napsugárban, a tavaszi
506 12| töltés mellett jöttünk ide az erdõbe. Jókedve volt, és
507 12| kacagott, mikor a lepkefogásnál az aranyos, tarka kavicsokon
508 12| elcsúsztam.~Hogy kibuggyant az elsõ langyos vérhullám,
509 12| bakacsinszínû, lázas nyári este, az aludni térõ mezõ. A szénaillat
510 12| olyan izzók és nagyok rajta az aranycsillagok. Minden csupa
511 12| fogva hegedés nem képzõdik az orromban, el vagyok veszve.
512 12| orromban, el vagyok veszve. Az orvosbarátaim ugyan biztosan
513 12| himpellérek vérzenek el. De mit ér az most nekem? Állj ki, Bellám
514 12| most nekem? Állj ki, Bellám az országútra, less egy kósza
515 12| Addig megleszek magamban.~Az én pünkösdi kirándulásom,
516 12| furcsán fog végzõdni. Talán ez az utolsó is. Bella hajnalban
517 12| mindig természetesebb lesz. Az ember valami nagyszerû halálról
518 12| hanem mindenkor közönséges.~Az orrom vérzik, és most kapkodok
519 12| simulva, lihegve alszanak. Az erdõ olykor-olykor hánykolódik,
520 12| megfordul, mint a lázbeteg az ágyában. Mindenütt tompa
521 12| mondd, kik jönnek utánad? Ki az a nagy bajuszú parasztgazda,
522 12| parasztgazda, s miért ez az üveglámpás, a tál és a víz?
523 12| mintha embert öltem volna.~Az öreg bácsi leül egy kõre,
524 12| meggyújtja a lámpásnál, kiköp, és az éjszakába bámul. Milyen
525 12| megfeketülnek.~A fejem zúg. Az ereim reszketnek. Azt hiszem,
526 12| van. A vér csak úgy dõl az orromon, s a számon is.
527 12| piros véróceánban, mely az én szegény szívembõl folyik
528 12| Takarjatok be, mert fázom. Az égboltozatra felcsap a szélroham,
529 12| csengenek is, akárcsak az üvegszilánkok, mikor a földre
530 12| bírtok, de segítsetek - az isten szerelmére!~Most megint
531 12| mindig többen vagytok itten.~Az angyalok fönn dalolnak,
532 13| hálókabátban ül, és pipázik. Az unokái egy padon ülnek.
533 13| ülnek. Lassan-lassan mind az asztalhoz telepszenek.~1.~
534 13| asztalhoz telepszenek.~1.~AZ APA. Itt a kenyér? Üljünk
535 13| után rögtön lefekszünk. Az esték már hûvösek.~AZ EGYIK
536 13| lefekszünk. Az esték már hûvösek.~AZ EGYIK FIÚ. A nagyapó megígérte,
537 13| hogy vacsora után kivisz az erdõbe, a tó mellé. Ugye,
538 13| türelemmel, fiúk, aki jó lesz, az kijön a nagyapával.~A gõzölgõ
539 13| cseléd egy kerti lámpást tesz az asztalra. Mind ülnek és
540 13| és esznek. Hosszú szünet.~AZ ANYA. Hozzátok ki a kabátokat.
541 13| kabátokat. Hûvös van...~AZ APA. A szél fú. Én is fázom...~
542 13| szél fú. Én is fázom...~AZ ANYA. Gyerekek, vegyetek
543 13| hisz még egészen meleg van.~AZ ANYA. Mi fázunk mind.~A
544 13| a kertben. Látjátok azt az óriási szõlõfürtöt? Meg
545 13| Mind én szedtem tinéktek.~AZ ANYA. Nagyon szépek, nagyapó.
546 13| felkötözte a keresztlécekre.~AZ APA. A dinnye is nagyon
547 13| kések csörömpölnek. Esznek.~AZ APA. Korán sötétedik...~
548 13| mindent jól lehet látni. Az országúton megy haza egy
549 13| országúton megy haza egy szekér.~AZ APA. Én úgy látom, hogy
550 13| APA. Én úgy látom, hogy az egy hazaballagó paraszt.~
551 13| paraszt.~A NAGYAPA. Lehet...~AZ ANYA. Lassan ránk jön az
552 13| AZ ANYA. Lassan ránk jön az õsz.~A NAGYAPA. Ti mindig
553 13| õsz.~A NAGYAPA. Ti mindig az õszrõl beszéltek, pedig
554 13| a nyár derekán vagyunk.~AZ APA. Azt éppen nem mondhatnám...~
555 13| éppen nem mondhatnám...~AZ ANYA. Az augusztus vége
556 13| nem mondhatnám...~AZ ANYA. Az augusztus vége felé jár.~
557 13| nem szégyellem magamat. Az ördögbe is, augusztus van,
558 13| Talán meg sem érjük...~AZ APA. Ilyenkor már kevesen
559 13| maguk mennek a fürdõbe.~AZ ANYA. A nagyapa mindig velük
560 13| megszólal a lélekharang~AZ APA. Harangoznak. Hét óra.~
561 13| APA. Harangoznak. Hét óra.~AZ ANYA. Milyen korán van már
562 13| itt olyan naftalinszag.~AZ APA. A nyárnak vége...~A
563 13| Rövid, zavart csend.~AZ APA. Elmennek vacsora után
564 13| vacsora után a gyerekek?~AZ ANYA. Hová?~AZ APA. A nagyapó
565 13| gyerekek?~AZ ANYA. Hová?~AZ APA. A nagyapó mondta, hogy
566 13| hogy majd kiviszi õket az erdõbe.~A NAGYAPA. A tóhoz.~
567 13| erdõbe.~A NAGYAPA. A tóhoz.~AZ ANYA. A gyerekek már álmosak.
568 13| nyitva tartani a szemét.~AZ APA. A tó csupa láp és hínár.
569 13| Néhol egészen kiszáradt.~AZ ANYA. A kikötõben megijednek
570 13| kikötõben megijednek a gyermekek az ormótlan csónakok árnyékától,
571 13| nem tudnak majd aludni.~AZ APA. A víz csobogását sem
572 13| Hallgassatok csak, gyerekek!~AZ EGYIK FIÚ. Én nem hallom.~
573 13| hallom.~A MÁSIK. Én sem...~AZ APA. Csak a békák brekegnek.
574 13| brekegnek. A tó mozdulatlan.~AZ ANYA. Rászállt az õszi csend,
575 13| mozdulatlan.~AZ ANYA. Rászállt az õszi csend, s megfagyott
576 13| nektek, milyen virgoncok még az ezüstös habocskák, s szóló
577 13| Jöjjetek, gyerekek... Bemegyünk az erdõbe, zöld gallyakat törünk,
578 13| bennünket, ha hazajövünk.~AZ EGYIK FIÚ. Éjjeli lepkéket
579 13| padra, és majd hallgatjuk az édes kis madarak csicsergését.~
580 13| kis madarak csicsergését.~AZ EGYIK FIÚ. A papa azt mondta,
581 13| õsz legyen?~Nagy csend.~AZ ANYA. A gyerekek meg fognak
582 13| újra leül a karosszékbe.~Az APA. Maradjon itt ma, nagyapó. -
583 13| Olyan jó itthon lenni.~AZ ANYA. Az erdõ ilyenkor hûvös,
584 13| jó itthon lenni.~AZ ANYA. Az erdõ ilyenkor hûvös, és
585 13| csatákról, a háborúkról...~AZ APA. A fürdõhely már különben
586 13| tegnap bezárta boltját.~AZ EGYIK FIÚ. Már haza is költözött.~
587 13| Már haza is költözött.~AZ ANYA. Én sem szeretek ilyenkor
588 13| ilyenkor õsz felé átmenni az erdõn. A lombok olyan ritkák.
589 13| Vagy nem is tudom mitõl...~AZ APA. Az ember minden bokortól
590 13| is tudom mitõl...~AZ APA. Az ember minden bokortól megijed.~
591 13| minden bokortól megijed.~AZ ANYA. S a homályos úton
592 13| mintha valakit gyászolna...~AZ APA. Augusztus végével a
593 13| NAGYAPA. Csakugyan itt lenne az õsz?~AZ ANYA. sóhajt. Bizony.~
594 13| Csakugyan itt lenne az õsz?~AZ ANYA. sóhajt. Bizony.~A
595 13| múlt el a nyár.~Szünet.~AZ ANYA. Lassan-lassan fõzzük
596 13| A NAGYAPA. Nem szeretem az õszt. Olyan szomorú.~AZ
597 13| az õszt. Olyan szomorú.~AZ APA. szivarra gyújt, mélyeket
598 13| régi seb. Igaz lenne tehát?~AZ APA. nagyon lassan beszél.
599 13| beszél. Én is mindig megérzem az õszt... A múltkor vacsora
600 13| valami nyári táncmulatságon. Az asztalok elõtt ülõ vendégek
601 13| szürke alkonyatba mentem. Az árnyékok már zöldek, hidegek
602 13| zsombékokon künn már ott lengett az õsz. Magam voltam a parton.
603 13| meg száraz levelet szedett az erdõn, hogy legyen télire
604 13| merített a tó vizébõl. Õ is még az éjjel elutazott. A tavon
605 13| Megpörkölõdött a nyári láztól. Az erdõ pedig sóhajtozott.
606 13| Akkor tudtam meg, hogy vége az idei nyárnak.~Csendesen
607 13| nyárnak.~Csendesen szivarozik.~AZ ANYA. Valami elsurrant felettünk.~
608 13| NAGYAPA. Valami árnyék.~AZ ANYA. Egy denevér.~A gyerekek
609 13| lámpa lobog. Hosszú szünet.~AZ ANYA. Én pedig múltkor délután
610 13| múltkor délután láttam meg az õszt. Kinn ültem a verandán,
611 13| rámámra. Feltekintettem. Az ég mozdulatlan volt, s fülledten
612 13| messzire elszállott. Mindenütt az õsz melankóliája lengett,
613 13| Ma este ugyanezt éreztem. Az ég, a föld, a tárgyak oly
614 13| itt járna a közelben. Itt az õsz.~Nagy csend. A vacsorának
615 13| vacsorának vége. Egyik fiú az asztal végén szunyókál,
616 13| asztal végén szunyókál, az apa fölkel, az anya a lámpába
617 13| szunyókál, az apa fölkel, az anya a lámpába néz. A nagyapa,
618 13| figyelnek rá, a kapun elillan az erdõ felé. A fák között
619 13| lábszár. Egy lélek sem jár az utakon, csak a homályos
620 13| vetkõzik, és beszélget. Az asztalon mécs van, mellette
621 13| gumilabda és karikahajtó.~AZ EGYIK. Te, Pista, mért lett
622 13| van?~A MÁSIK. Nem tudom.~AZ EGYIK. Hány éves a nagyapó?~
623 13| Hatvan, vagy hetven.~Szünet.~AZ EGYIK. Te, Pista, alszol?~
624 13| alszol?~A MÁSIK. Mit akarsz?~AZ EGYIK. Rossz lehet öregembernek
625 13| MÁSIK. gondolkozik. Miért?~AZ EGYIK. Az öregember fél
626 13| gondolkozik. Miért?~AZ EGYIK. Az öregember fél a haláltól.
627 13| öregember fél a haláltól. Az öreg hamarabb meghal, mint
628 13| mint a kecskebéka... Nevet.~AZ EGYIK. Mit gondolsz, mitõl
629 13| gondolsz, mitõl olyan sárga az öregember foga?~A MÁSIK.
630 13| hiszem, a cigarettafüsttõl.~Az EGYIK. A nagyapa már rágni
631 13| húst válogatja ki neki?~AZ EGYIK. Az öregembereknek
632 13| válogatja ki neki?~AZ EGYIK. Az öregembereknek a lábuk is
633 13| szemük sem lát jól. Vakok. Az iskolában egy gyerek nagyapja
634 13| nem igaz. Gondolkoznak.~AZ EGYIK. Te, mikor hal meg
635 13| megvert érte. Nagy szünet.~AZ EGYIK. Te, Pista! Alszol?
636 13| már elaludt. Erre õ felkel az ágyból, fülét nesztelenül
637 13| ágyból, fülét nesztelenül az ajtóhoz tapasztja, s hallgatózik.
638 13| átszûrt fénye sugárzik. Az országúton ezalatt bolyhos
639 13| fellegek között kel a hold, és az õszi, beteges holdfény,
640 13| félnének. A törpe bokrok az árnyékban guggolnak. Halálos
641 13| mozdulatlan éj. A levegõben csak az avar hûvös és fanyar illata
642 14| Izgalmas virradat borult az utcákra. A sötétségben a
643 14| porhanyó göröngyökön, s az emeleti ablakokon itt-ott
644 14| haldokoltak. Többször tekintett az éjszakába, azután gyorsan,
645 14| reszketett.~Pár perc múlva az íróasztalon berregni kezdett
646 14| betûket kérem egyenként.~Az ujjai közt táncoló tollszár
647 14| tollszár szorgalmasan rótta le az unalmas, hideg szavakat,
648 14| kezdett, hogy megtalálja az elvesztett fonalat, s újra
649 14| a hangulatba. Folytatta az írását, még hevesebben,
650 14| szótölcsér felé:~- Háló, háló...~Az írása ezalatt megszáradt.
651 14| kezét. Szája elpityerdült az undortól. Amint kissé lehajtotta
652 14| tarka gomolyban került eléje az elmúlt napja, ez a hosszú,
653 14| örömtelen életének. Mindennek az oka - kétségkívül - a telefon,
654 14| szemekkel, nyöszörögve ült fel az ágyában, elõrehajolt, és
655 14| ágyában, elõrehajolt, és az ajkai hangtalanul mozogtak.~
656 14| tizenöt sort.~Megnézte az óráját. Három óra volt.
657 14| Három óra volt. Ásított, s az íróasztallal szemben levõ
658 14| végig a padlón, a falakon s az íróasztalokon. S ahogy könnyes
659 14| könnyes és kivörösödött szemei az álommal küszködve pislogtak,
660 14| egyszerre oly nagy lett, hogy az asztalokat, a képeket, az
661 14| az asztalokat, a képeket, az egész szobát s a gázlángokat
662 14| izomerejét, s egy könnyû ugrással az asztalon termett, és birkózni
663 14| Kacagott, ugrált, kiáltozott az asztalon, s észre sem vette,
664 14| Csendesen virradt. A levegõben az éjjel lázas víziói, tûnõ
665 14| gyanánt röpködött a sötétség. Az arca ólomszürke lett, egész
666 14| verte ki. Fáradt volt. Leült az íróasztalra, belétemetkezett
667 14| rombolást. Ámulva nézte az asztalon alvó, hosszú embert.
668 14| asztalon alvó, hosszú embert. Az újságok között elveszõ bozontos
669 15| csengettyûk álmosan berregtek az állomás udvarán. A kis pályaudvart
670 15| kis pályaudvart eltakarta az éjszaka. Néhány sovány nyárfa
671 15| kopott, sárga padon ült.~Az éjszakát nézte.~A holt ugarakról
672 15| mulatsága. Mióta apját, az állomásfõnököt idehelyezték
673 15| piszkos, kicsi faluba, s az ébredés annál rettenetesebbnek
674 15| táncosát megkérte, nyissa ki az ablakot. A kékülõ hajnal
675 15| szobájukig feketéllett. Az ablakon a vérvörös alkony
676 15| s lassan kilopózkodott az ajtón. A folyosó szûk volt (
677 15| jön-e vonat? A sínek között az apja egy lámpa elõtt állott.
678 15| Kikönyökölt, s belebámult az átlátszó éjszakába. Holdfény
679 15| Holdfény szüremlett le az égboltról, és elöntötte
680 15| elöntötte a pályaházat s az egész falut. A törpe, fehér
681 15| sírás fojtogatta. Leborult az ablakpárnára. Hónapokig
682 15| vére sápadtan haldokolt.~Az utakon egy parasztember
683 15| fõvárosban most térnek haza az elegáns gavallérok izzadt
684 15| párnákban, és nem tudnak aludni az ablakokba kandikáló villanyfénytõl.
685 15| Csak neki kell itt maradnia az unalomban. Az apja meg az
686 15| itt maradnia az unalomban. Az apja meg az anyja már hájas
687 15| az unalomban. Az apja meg az anyja már hájas parasztemberekké
688 15| budapestiek szemébe nevetnek.~Az ég alja virradt. Itt-ott
689 15| hajnali gyorsvonat.~Ida elment az ablaktól. Megnézte magát
690 15| 3.~- Ida. Már megint...~Az állomásfõnök izgatottan
691 15| állomásfõnök izgatottan nézett az elalélt leányra.~- Hagyd,
692 15| Hagyd, kérlek - mondta az asszony -, látod, milyen
693 15| levágta a villát. Felkelt az asztaltól, haragosan sarkon
694 15| húsra ráfagyott a zsír. Az asztalon a legyek mászkáltak.
695 15| A cselédek künn megették az ebédet.~Lenn a pályaudvaron
696 15| a legközelebbi vonatot. Az állomásfõnök a sínek között
697 15| lassan-lassan tért vissza a lélek. Az anyja az ablak elé vitte
698 15| vissza a lélek. Az anyja az ablak elé vitte a karosszéket,
699 15| karosszéket, kinyitotta az ablaktáblákat, s rémüldözve
700 15| sírt még egy verset. Bement az éléskamrába, s szobákba,
701 15| szomszédokhoz, vagy a szõlõbe ment. Az ura a pályaudvaron sétált,
702 15| parasztkocsit, melyrõl azon az álmos hajnalon leemelték
703 15| álmos hajnalon leemelték az õ bútorait. Most körülötte
704 15| körülötte volt mind, a régi ágy, az ismert falszõnyeg (egy lepkét
705 15| van rajta), s a kályhán az aranyos, ízléstelen angyal.
706 15| felé rendszerint visszajött az apja s az anyja. A lámpát
707 15| rendszerint visszajött az apja s az anyja. A lámpát megtisztították
708 15| A kávé s a tej gõzölgött az asztalon.~Mindnyájan buzgón
709 15| magának, s a puha tésztát az ujjával mártogatta a kávéba.~-
710 15| miért nem eszel? - kérdezte az anyja.~- Nem vagyok éhes.~-
711 15| beteg - szólt megijedve, és az urára tekintett.~- Férjhöz
712 15| Kérem, mindig a hölgyeké az elsõség...~A háziasszony
713 15| csaknem felsikoltott.~Leborult az ágyra. Az ablakon halvány
714 15| felsikoltott.~Leborult az ágyra. Az ablakon halvány fény szûrõdött
715 15| elkésett tinó. A holdfény az út porát zöldre festette.~
716 15| s mentek, mentek tovább, az emberek közé, az olajos
717 15| tovább, az emberek közé, az olajos acélcsuklók forogtak,
718 15| kereskedõk, akik marokkal szórják az aranyakat. Nászutasok. A
719 15| Nászutasok. A nõ megcsókolja az urát, aztán villogó fogaihoz
720 15| egyszer megállana...~5.~Az orvos a vállát vonta, s
721 15| kínozták a régi bútorok, az unalmas, barna székek, az
722 15| az unalmas, barna székek, az éjjeli szekrényen a vizespoharak,
723 15| mondta, és mosolygott.~6.~Az állomáson álmosan, unalmasan
724 15| berregtek a csengettyûk. Az állomásfõnök ásítozva várta
725 15| hajolt, s a másik pillanatban az összes kocsik mennydörögve
726 15| mennydörögve csapódtak egymáshoz. Az utasok kinéztek az ablakokból.
727 15| egymáshoz. Az utasok kinéztek az ablakokból. Nem tudták,
728 15| személyzet forgolódott.~Az indóház elsõ emeletérõl,
729 16| VERSTÁRGYAK~HOLDFÉNY~Az utakon s nagy kettõs födelû
730 16| holdfény andalog. Kitekintek az éjszakába, s az én lelkem
731 16| Kitekintek az éjszakába, s az én lelkem is megtelik hideg,
732 16| pazarsággal ontod ezüst sugaraidat az õ párnáikra, és elveszed
733 16| fakalapácsok. Most csak simogatják, az egész mindenség halkan sír,
734 16| vágyó sóhajjal kitekintenek az éjszakába, és reád néznek,
735 16| párázatos nádbozótokon, az õserdõkön te andalogsz,
736 16| világítasz, te rémes!...~Az alvajárók krétafehér arccal,
737 16| hûtelen, te rémes, te édes!~AZ ÖREG KERTÉSZ~Õsz volt. A
738 16| levegõben búsan lengett az elmúlás fanyar szaga. A
739 16| csenevész virágok között az öreg, nagyon öreg kertész
740 16| bágyadtan aludták téli álmukat.~Az öreg kertész fáradt volt.
741 16| Elrejtõztem, és néztem, mit tesz az öreg.~Az utolsó rózsákat
742 16| néztem, mit tesz az öreg.~Az utolsó rózsákat dühösen
743 16| elõttem állt egy csontváz.~Az erdõn ekkor senki sem volt.
744 16| szél egyedül bolyongott az üres utakon. A madarak ájultan
745 16| madarak ájultan buktak le az ágról, s nyomban meghaltak.
746 16| kongó, siket kietlenségbe.~Az öreg kertész kiterült a
747 16| változatosságát. Sokáig néztem ezt az aggot, ki - úgy látszott -
748 16| szaladókkal, és miért nem üvöltesz az üvöltõkkel? Nézz fel a kék
749 16| egyszer.~- Minek? - kérdezte az agg, bölcs ember.~MAGÁNY~
750 16| bölcs ember.~MAGÁNY~Most még az utcán vagyok a kíváncsi
751 16| fürge, tolakodó szem kémleli az arcomat s a rajtaülõ lélek
752 16| pillanatig még kopog fejemben az utca zaja, a kerékdübörgés,
753 16| utca zaja, a kerékdübörgés, az emberek zagyva beszéde,
754 16| hozzám hasonlatos lesz. Az óra ketyegése s a szívem
755 16| tárom ki karjaimat, mint az áldozó pap, és az ágyra
756 16| mint az áldozó pap, és az ágyra roskadok. A szobában
757 16| vagyok!...~A BÖLCS ÁRNYÉKA~Az õsz platonista sokat szenvedett.
758 16| fûkivonatokat elhajította, az orvosokat kinevette. Bölcs
759 16| Tanítványai nem követték, mert az agg mester a magányt szerette.
760 16| egyedül. Elõtte lépdelt az árnyéka. Hosszúra nyúlva,
761 16| egy bõ lebernyeg takarta. Az árnyék épp úgy lógázta a
762 16| lábai épp úgy tapostak, mint az övéi.~A mester ezen nagyon
763 16| melyik a valóban létezõ: az árnyék, vagy õ? S õ, miképp
764 16| most is azt hitte, hogy az árnyék. Az tartósabb, mint
765 16| azt hitte, hogy az árnyék. Az tartósabb, mint a romlandó
766 16| mentek így együtt, õ és az árnyék.~Aztán, mikor a napszekér
767 16| és élettelenül.~TÜCSÖKDAL AZ ÉJSZAKÁBAN~Valamikor - két
768 16| szürkületkor. Kihajoltam az ablakon, s szinte beleszédültem
769 16| szenesedik meg, feketül hozzá az alvó, mozdulatlan éjszakához.
770 16| Cigarettámat leejtettem az éjszakába. Oly fájó, édes
771 16| meghallja, és magával viszi az emlékét.~Aztán egészen elfelejtettem
772 16| újra hallom a tücsökdalt, az ezüstös, trillázó éneket,
773 16| valamikor - hozzám repült az éjszakában. Egyszerre nevetni
774 16| miért kell újra ellágyulnom? Az ismeretlen mezõn azóta sokszor
775 16| elszáradt és kivirult a fû, az ugart fölszántották, ezer
776 16| tücsök kezdett új dalba, s az én igénytelen énekesem még
777 16| azonban él, a tücsök, ez az apró fûzfapoéta, ez a semmi,
778 16| És dala most újra a vágy, az öröm, a fájdalom végtelenségét
779 16| szürkületben.~A TENGEREN~Hajóm, ez az acélbordájú víziszörny,
780 16| fut át idegcsöveimen, és az arcom elpirul. Szembeszállunk
781 16| a leszámolás órája -, s az acélvár makrancosan és fennkölten
782 16| és fennkölten recseg bele az álmos, sárga félhomályba,
783 16| frigyet bontó, vért ontó. Az én ereimben is háborog egy
784 16| vagy, de nem vagy nagyobb az embernél.~Most ragyogsz,
785 16| elégedetlen, nem bámulod-e az embert, az isteni férget,
786 16| nem bámulod-e az embert, az isteni férget, a nyugodtan-rontót,
787 16| férget, a nyugodtan-rontót, az akadály-bontót, a könnyet-ontót,
788 16| ti lelketeket, mivelhogy az õszinte, és nem kendõzött,
789 16| bizalmasan csókoljátok meg az élet tüzében megperzselõdött
790 16| anyákhoz, kik megszoptatják az õ síró csecsemõiket. Ti
791 16| titeket nagyon szeret, mert az õ arcán is festék van, és
792 16| míg mások lángra gyúlnak az õ tüzénél, lelke hideg és
793 16| magatokhoz azt, ki álmodni akar az élet aranyfájáról.~Hideg
794 16| papnõi vagytok.~Legyen áldás az utatokon, és szánakozva
795 16| mint egykor Bethániában az Ember Fia tevé, mert bizony
796 16| ÜNNEP~Örömmámorban úszott az egész világ. Az eszme végre
797 16| Örömmámorban úszott az egész világ. Az eszme végre diadalt ült.
798 16| proletárjai csókolóztak, részegen az örömtõl s a boldogságtól.~
799 16| melyet a fenséges nép épített az emberiség nagy költõinek
800 16| Elvtársak! Megtûritek-e, hogy az egyenlõség ünnepén a szellem
801 16| szellemi „borzsoák”-at, és az egész Pantheon megtelt a
802 16| lerombolták magát a Pantheont is. Az emberek mind egyenlõek lettek...~
803 16| felséges nép boldog volt.~AZ UZSORÁS~Az uzsorás halálba
804 16| boldog volt.~AZ UZSORÁS~Az uzsorás halálba kergette
805 16| mindent megbocsátottak neki.~Az uzsorás azonban a halott
806 17| nagyon fontos a történetre... Az ég azonban aranysárga üvegkupolaként
807 17| párolgott a barna szobákban. Ez az a különösen világos és átlátszó
808 17| ugrálni szeretne örömében, ha az a kenetes és vallásos komolyság,
809 17| a fejét, és rákönyökölt az ablakdeszkán heverõ fekete
810 17| A kis mellékutcán éppen az õ ablaka alatt átfújt a
811 17| történt volna egyszerre, az egész élet ragyogását mutatta
812 17| már andalogva hajtottak, az udvarok kötelein színes
813 17| már megérkezett a tavasz. Az ablakban könyöklõ idegen
814 17| Alatta ugrálva járkáltak az emberek, mintha õrültek
815 17| Mindenki láthatta, hogy az õ esze most a lábaiban volt.
816 17| házak egyre kisebbedtek, az utcák fogytak és ritkultak,
817 17| kálvária. Nem riadt vissza az enyészet komor színpadától,
818 17| hanem nyugodtan ment elõre. Az ázott, tavaszi fák között
819 17| magával, idejött velük. Az asszony bizonyára nehéz,
820 17| szemeiben félve csillan fel az õsz, s csak forró testén
821 17| s talán megértitek ezt az érthetetlen fiút. De miért
822 17| mondom el ezt? Lehet, hogy ez az asszony nem is él, s csak
823 17| jártak. Mily szomorú volt ez az ernyedt, álmos szombat délutánon,
824 17| szemekkel, ügyetlenül leült az egyik elhagyott sírhalomra.~
825 17| tekintett maga köré, amint arcán az élet rózsáival az enyészet
826 17| arcán az élet rózsáival az enyészet dombján merengett.~
827 18| kiárad a trombita torkán, s az arca lelohad. Sokszor ismétli
828 18| érzi, hogy a szája elreped, az arca felrobban a fortissimo
829 18| sötétebbé válnak a bor és az öregség csúnya piroslila
830 18| karosszékébe, melyben meghalt az apja és a nagyapja, és maga
831 18| filozófushoz illik - leszámolt az élettel. Volt neki némi
832 18| csak a hangversenyekre meg az italra költött. Életrendjébe
833 18| felbotorkált a lépcsõkön. Az ajtónyitogatók, a ruhatárosok
834 18| mosolygott, azután beballagott az üres terembe, leült az elsõ
835 18| beballagott az üres terembe, leült az elsõ sorba, megtörölte vastag
836 18| vastagon feküdt a városon, az emberek küszködtek vele,
837 18| eljönni, de most ott állott az ajtó elõtt, nem érdemes
838 18| azelõtt sohasem vett észre. Az ablaktáblákról csorogtak
839 18| álmos, ernyedt, azt hinné az ember, bármelyik pillanatban
840 18| lehet, lebukik a székrõl. Az elõtte levõ sorban csupa
841 18| fiatal zsurnaliszta, aki az uvertürt fontoskodva hallgatja.
842 18| oldalszéken, ott egészen az ablak mellett...~A feje
843 18| Aztán újra odanézett.~Otthon az ágya fölött lógott a maszkja,
844 18| annál inkább érezte, hogy az idegen tekintete hívja,
845 18| bebizonyítani, hogy nem fél. Az ismeretlen még mindig úgy
846 18| és nyugodtan hátrafordult az idegen, s reá nézett.~Reám
847 18| szája azonban nyitva maradt az ijedtségtõl:~- Beethoven...~
848 18| haragos volt.~Nézte, nézte. Az idegen mozdulatlanul ült.
849 18| mintha nem aludt volna az éjjel, s fáradt lenne a
850 18| jegyet, a zsebébe gyûrte, s az ajtó felé tartott.~„Ilyen
851 18| A közönség tapsolt, fenn az emelvényen egy fiatalember
852 18| keletkezett, szünetre mentek ki az emberek, néhány széket hátratoltak,
853 18| bele, s a trombitás már az ismeretlen háta mögött állott,
854 18| Lassan vállára tette kezét.~Az idegen hátrafordult, és
855 18| most hebegni kezdett, de az idegen - nagyon természetesen -
856 18| meghajtani a térdét, mint az oltár elõtt, vagy valami
857 18| tapasztotta.~- Vigyázzon - mondta az idegen -, nem szeretném,
858 18| kacajukban.~Ezalatt mind a ketten az ajtóhoz értek, könnyen,
859 18| léniás gyökérszõnyegen. Az ismeretlen apai szeretettel,
860 18| marad itten? - dadogott az öreg trombitás, és oldalról
861 18| oldalról reá sandított.~Az ismeretlen mosolygott, megnézte
862 18| ismeretlen mosolygott, megnézte az óráját.~- Holnap hajnalban,
863 18| udvarából árnyékot vetett az ablakokra. A homályból egy
864 18| kísértett, a kerítés elõtt az egymásra tornyozott asztalokat
865 18| tornyozott asztalokat mosta az unalmas esõ, s alakjuk nagyra
866 18| csapódott be, nyekergett az ágy, amint a vendégek sietve
867 18| és kitették a cipõiket az ajtó elé.~Az idegen nyugtalankodni
868 18| a cipõiket az ajtó elé.~Az idegen nyugtalankodni kezdett,
869 18| várom lenn a bejáratnál, az oszlopcsarnokban.~Még egyszer
870 18| közönsége pedig kiáradt az ajtókon, a fekete ár kettévált
871 18| Öt perc múlva már kihalt az ünnepélyes, kriptaszerû
872 18| ünnepélyes, kriptaszerû épület.~Az oszlopcsarnokban egyedül
873 18| várakozó alakja kucorgott, az óramutató a tizenkettõt
874 18| tizenkettõt elhaladta, és az ismeretlen még nem jött.~
875 18| ismeretlen még nem jött.~Az öreg arcára tarka lázfoltok
876 18| színezetlen, durva írás, az õ betûi, az õ írása.~Egyenesen
877 18| durva írás, az õ betûi, az õ írása.~Egyenesen a hotelszobája
878 18| felé tartott. Kopogott. Az ajtó nem volt bezárva. Zsebébõl
879 18| vannak zárva, a kulcsok az asztalon, a bútorokon semmi
880 18| hófehér oltárkendõk. Hasonló az egész szoba egy szûzlány
881 18| telve, a poharak szárazok, az ágy bontatlan.~A háta mögött
882 18| Reggel üres volt a szobája. Az ágyhoz nem nyúlt, a gyertyákat
883 18| nem gyújtotta meg soha...~Az öreg késõ hajnalban ért
884 18| összetörve és fáradtan, az ágynak esett, s nem is kelt
885 19| harmadszor csöngetem be az inast, hogy hozzon friss
886 19| volna alánk valaki ezen az átkos, nyári éjszakán. Az
887 19| az átkos, nyári éjszakán. Az ablakok nyitva vannak. Az
888 19| Az ablakok nyitva vannak. Az ég halott, fakó, egy megvakult
889 19| fõhadnagy olvasni kezdi az újságot, és nem törõdik
890 19| és tovább olvas.~- Ki ez az Orlay? - kérdezem. - Beszélj,
891 19| kérdezem. - Beszélj, az isten szerelmére, beszélj...~-
892 19| kicsoda.~- Tegnap is ott volt az orfeumban?~- Ott. Ugyanabban
893 19| perc, és most már látom az õ pergamenszerû, száraz
894 19| sovány agglegényfejét, amint az orfeumban, háttal a színpadnak,
895 19| támaszkodik, s ingmelle az ívlámpák lilás fényében
896 19| és akkor még borzasztóbb az ébredés. Az óra tovább jár,
897 19| borzasztóbb az ébredés. Az óra tovább jár, a fõhadnagy
898 19| tovább jár, a fõhadnagy arca az újság fölé hajlik, a zöld
899 19| tehetek róla, félek attól az embertõl, s bár komikus
900 19| nekem, mibõl él akkor ez az eladósodott kártyabetyár?
901 19| ettõl a titokzatosságtól. Ez az ember siet élni, s most
902 19| mint egy lejárt rugó... Ez az iszonyú.~A fõhadnagy vállát
903 19| van három órád.~Ledõlök az ágyra. A paplan, a vánkos
904 19| s ez kissé megnyugtatja az idegeimet, lassan azonban
905 19| Érzem, hová kerültem. Ez az a perc, melyrõl gyerekkoromban
906 19| milyen keveset jelent neki az élet, és mennyire nem vesz
907 19| lelketlen gépemberbe visszatér az élet.~A fõhadnagy az ágyam
908 19| visszatér az élet.~A fõhadnagy az ágyam mellé ül, és megfogja
909 19| Mit gondolsz, ha Napóleon az austerlitzi ütközet elõtt
910 19| Fél ötre. Készülõdjél.~Az utcákon oltogatják a gázlángokat.
911 19| ellenfelemnek szemébe nézzek. Az arcom ég, szemeimben vadállati
912 19| Karjaimon megcsomósodnak az izmok, s szétpattanásig
913 19| Keresem a szemében a tüzet, az elszánt, vérszomjas merészséget,
914 19| kell halnia, de ki lesz az?...~Könnyen, elegánsan csattannak
915 19| Nem vagyok ura magamnak, az akaratomnak, a tudásomnak,
916 19| akaratomnak, a tudásomnak, félek az erõmtõl. Az ellenfelem pedig
917 19| tudásomnak, félek az erõmtõl. Az ellenfelem pedig szinte
918 19| pedig már egészen elveszi az eszméletemet. A térdeim
919 20| szerint bámulta, hogy száll le az este. Kirándulók jöttek
920 20| Kázmér különös ember volt. Az ismerõsei is különösek.
921 20| mintha kiszállt volna belõlük az élet és a vér.~- A véremtõl
922 20| akkor nyitotta ki, mikor az éjfél csöndje ereszkedett
923 20| éjfél csöndje ereszkedett le az alvó budai házakra.~A város
924 20| aki nyugodtan olvadt be az éjszakába, mintha nem is
925 20| Részeg emberek daloltak az utcán. Az ablakon át beszûrõdõ
926 20| emberek daloltak az utcán. Az ablakon át beszûrõdõ portól
927 20| portól égett a torka. Távol az ég párafényben reszketett,
928 20| leányok ájult suttogásával. Az éjszaka merõ zûrzavar volt.
929 20| Kázmér, s boldogan feküdt le az este.~Egy régi óra állt
930 20| Ódon üvegharang borult reá. Az õsei hagyták rá. Ennek a
931 20| boldogok voltak.~Jött azonban az este, furcsa ködeivel, selyemlágy
932 20| Egyszerre künn termett az utcán.~A híd felé tartott.~
933 20| dünnyögte magában, mikor az ágyba dõlt, és másnap délben
934 20| messze-messze valahol keleten él, és az egész élet, ez a buta kõtömeg
935 20| ott találta a barátait. Az örök jogászt, az orvost
936 20| barátait. Az örök jogászt, az orvost és az írót.~Három
937 20| örök jogászt, az orvost és az írót.~Három óra felé végre
938 20| felé végre fölkerekedtek.~Az éjszaka nyugtalan és sötét
939 20| a szemei égtek. Megnézte az óráját. Nem járt. Kázmér
940 20| indult.~Még sötét volt. Az ébredõ gyáraknál, a kültelkeken
941 20| hirtelen viharossá vált az égbolt. Határozatlan, szomorú
942 20| értelem nélkül. Jöttek az emberek, és eltûntek. Egy
943 20| élességgel látta, hogy õ az. Az öregúr szótlanul elhaladt
944 20| élességgel látta, hogy õ az. Az öregúr szótlanul elhaladt
945 20| temetésére, a diákok énekére, az õsz papra, aki beszentelte
946 20| koporsót. Most pedig...~Az öreget már alig lehetett
947 20| torkaszakadtából kiabált.~Az öreg egy pillanatra visszafordult,
948 20| elõtte. Talán ezt nézte.~Az arcán csendesen csurogtak
949 21| A Ferenc József híd és az Erzsébet híd között teherszállító
950 21| PROFESSZOR. világtalan szemeit az égre emeli. Hány óra?~PÉTER.
951 21| teszek, mert látja, nagy átok az én szemgyöngeségem, és mindenki
952 21| Senki. A takarítónõ, de az reggel korán jön, s csak
953 21| azután elmegy. Délben hozzák az ebédet. Aztán este jön maga.
954 21| eszembe jut minden, minden, az egész életem, és olyan szomorú
955 21| kisgyerek voltam, eltévedtem az erdõben, s a fekete fák
956 21| tudom már. Könyvek voltak az asztalomon, emberek körülöttem,
957 21| a szemembõl a fényt meg az életet, s sohasem fognak
958 21| lefeküdtem, eszembe jutott az a nagy fehérség, amit nappal
959 21| bámultam meg. Felkeltem az ágyamból, s ki akartam jönni,
960 21| Meggyújtottam a lámpát, felöltöztem. Az asztalomon ott feküdtek
961 21| asztalomon ott feküdtek az írásaim. Elkezdtem olvasni,
962 21| törni-zúzni, ölni... Ez az elveszett nap az én életem...
963 21| ölni... Ez az elveszett nap az én életem... Azután egy
964 21| hullámokat, mint a gyerekek az állatok szõrét.~PÉTER. Tessék
965 21| vész el a kerekek kattogása az éj csendjében. Szél kerekedik,
966 21| a szemeit. A bús golyók az égre néznek, s édesen fogadják
967 21| néznek, s édesen fogadják az esti levegõ cirógatását.
968 22| izomtalan lábszára, még az arca is koromfeketének látszik.
969 22| múlva szépen elbúcsúzott az atyafiaitól, és Andria felesége
970 22| hazament, otthon találta az asszonyt, és megvigasztalódott.~
971 22| rázta a törpe hegyi viskót. Az asszony megfõzte az ebédet,
972 22| viskót. Az asszony megfõzte az ebédet, a vacsorát, ettek,
973 22| ettek, lefeküdtek, és unták az életet, unták a munkát,
974 22| szirtek színtelen egyhangúsága az embert is megkövesíti.~Esténként
975 22| is megkövesíti.~Esténként az asszony sandán tekintett
976 22| asszony sandán tekintett az öregemberre.~- Hol a pénz,
977 22| hegyeket? Nincs, nincs.~Az asszony nevetett:~- Menjen
978 22| pénzt? - kínozta tovább az asszony. - Nem szégyenli
979 22| lehet. Nem akarják...~- Kik?~Az öreg összeráncolta szemöldökét,
980 22| Buta beszéd - mondotta az asszony, és otthagyta. A
981 22| sziklákról, akik agyonütik az embert, ha közelébe mer
982 22| maga is megijedt a mesétõl. Az alacsony kunyhóban valami
983 22| kísértett.~Mikor künn zengett az ég, s villámok nyerítettek
984 22| nyerítettek végig a völgyekben, az öreg sápadtan figyelt:~-
985 22| haragszanak...~Fájt neki az asszony kegyetlensége. Nem
986 22| pénzt, sok pénzt visz haza az asszonynak. Lihegve, izzadva,
987 22| csengéssel kacagta.~- „Csak az asszony ilyen gonosz” -
988 22| magában, és tovább dolgozott.~Az ebédjét egyik porontya hozta
989 22| dobja véres, öreg testét. Az arcán állandóan verejték
990 22| verte, tépte, csikarta az irigy köveket, és egyhangú
991 22| volt templomban? - faggatta az asszony.~- Régen, Bianca,
992 22| meg a völgyet. Ment elõre az alvó csendességben. Olykor
993 22| szirtek úgy sivalkodtak, mint az orgonasípok. Mindenütt a
994 22| melynek egyik dudorodása az emberi szemre hasonlított,
995 22| pillanatban megértette, hogy az egyedülvaló, vért és életet
996 22| földre.~Imádta a követ, az istent.~Az asszony egész
997 22| Imádta a követ, az istent.~Az asszony egész éjjel várta
998 22| órakor végre valaki kopogott az ajtón.~- Te vagy az, Pietro? -
999 22| kopogott az ajtón.~- Te vagy az, Pietro? - kérdezte Bianca.~-
1000 22| Bianca.~- Én.~- Nem láttad az uramat? Még mindig nem jött
1-500 | 501-1000 | 1001-1161 |