Fejezet

1001 22|                 jött haza.~- Nem is jön az. A sziklák között holtan
1002 22|            között holtan találtam meg. ~Az asszony kinyitotta az ajtót,
1003 22|                   Az asszony kinyitotta az ajtót, beengedte a daliás
1004 23|                valamit a fürdõorvosnak. Az orvos szórakozottan hallgatta,
1005 23|               tudod? A múltkor kiugrott az ablakon, s beszökött éjjel
1006 23|             fehéren, a holdvilágban. Mi az ablakon át néztük. Arcát
1007 23|               Szervusztok, gyerekek. Mi az újság?~A fürdõn közte és
1008 23|       pajtáskodó barátság fejlõdött ki. Az álmos szemû, szomorú, szõke
1009 23|                fiú állandóan ott lógott az oldalukon, vitte a kabátjukat,
1010 23|          gondolt a sötét erdõben. Szeme az éjben kigyulladt, és dalolni
1011 23|                dal gyakran hangzott fel az erdõben, mindenki hallotta,
1012 23|                körötte. Beszélték, hogy az apja, egy dúsgazdag lámpagyáros,
1013 23|              borzasztó jelenetei voltak az apjával, s állítólag tudott
1014 23|               csónakkal indultak utána, az egész fürdõközönség talpon
1015 23|       elvergõdhetett a közeli szigetig. Az apját Budapestrõl sürgönyileg
1016 23|               sápadtan és lesoványodva, az erõs úszók nyugalmával,
1017 23|              mint valami hatalmas fóka.~Az apja, aki akkor már gyászruhában
1018 23|    felszalagozott áldozati barom.~Ella, az ideges, nyúlánk leány magánkívül
1019 23|           nyúlánk leány magánkívül volt az örömtõl. Összetett kézzel
1020 23|               Megfájdult a fejem.~Ettõl az esttõl kezdve azután sanda
1021 23|              velük, de lehetõleg kitért az útjukból, s csak késõ éjjel
1022 23|               izgató hõségben kiszökött az izzó napzáporba... Az õ
1023 23|         kiszökött az izzó napzáporba... Az õ bolond, fájó feje jól
1024 23|                feje jól érezte, hogy ez az a perc, amikor az ember
1025 23|               hogy ez az a perc, amikor az ember pirosan liheg a feléje
1026 23|                  s a levegõ szúrt, mint az izzó pörnye. Benn a villákban
1027 23|                hogy egészen meztelenek. Az apró szájacskákban aranyvégû
1028 23|             utakon parázsosan vibráltak az árnyékok. A nap az ágak
1029 23|            vibráltak az árnyékok. A nap az ágak tûzrostélyán babonás
1030 23|         horizonton, hazasietõ nõk, akik az úszástól kipirulva és elfáradva,
1031 23|         forróság elõl. Csak Tamás várt. Az allén végre három leány
1032 23|              mondani. - A leány követte az erdõbe. A két másik leány
1033 23|               egészen kibomlott a haja, az arca kárminvörös lett, szédült...~-
1034 23|               könnyei piszkosan folytak az állán, és zokogott halkan,
1035 24|                Benn a cselédszobában is az éj feketéllett még, s mikor
1036 24|                 még, s mikor visszament az ágyhoz, nagy kedve lett
1037 24|           beléje feküdni, ha nem gondol az utcai szobára meg a fehér
1038 24|               szûk, sötét szobán, aztán az erkélyfolyosóra ért. Apró
1039 24|               kedvesen és álmosan, mint az alvó verébé.~Csak ködöt
1040 24|               ledobta a szeneskotlát és az aprófát, eszébe jutott,
1041 24|            aprófát, eszébe jutott, hogy az uraságok a másik szobában
1042 24|            mezõn. Körülötte mély csend. Az ajtóhoz ment, fülét erõsen
1043 24|                  hogyan lélegzenek benn az alvók. Mindnyájan aludtak.
1044 24|                Mindnyájan aludtak. Most az egész szoba az övé volt.
1045 24|            aludtak. Most az egész szoba az övé volt. A politúros asztal,
1046 24|               volt. A politúros asztal, az albumok, a zsöllyék, a selyempamlag,
1047 24|               zsöllyék, a selyempamlag, az üvegszekrény, minden, de
1048 24|                minden, de minden. Fönn, az aranytapétás falon, tengerek
1049 24|                végigsimította a széket, az asztalt, a padlót, azután
1050 24|               asztalt, a padlót, azután az ajtókhoz látott. Egy-egy
1051 24|         Mindenütt csupa újság és csoda. Az íróasztalon egy üvegdarab,
1052 24|             vonal és csupa fontos szám, az úr munkája, aki reggel korán
1053 24|                kicsi ajkai szétnyíltak.~Az üvegszekrény csecsebecséit
1054 24|                és elgondolta, milyen jó az uraknak, akik az aranyat
1055 24|              milyen jó az uraknak, akik az aranyat ily nagy darabokban
1056 24|         bútorokhoz, melyeken még érzett az õ vékony, úri ujjainak a
1057 24|                 A bánat, a por, a hõség az elmúlt év alatt egészen
1058 24|          megcsókolta hideg viaszszáját.~Az óra ütött, hirtelen a helyére
1059 24|                helyére lopta a babát, s az ablak felé ment.~Széthúzta
1060 24|             ment.~Széthúzta a függönyt. Az utcára nézett.~Csoda történt.~
1061 24|                tudott kinyögni:~- Hó...~Az áldott hó egy éjjel, mikor
1062 24|              aludt, fehérre változtatta az ijesztõ, kormos házakat,
1063 24|               borulni, hogy megköszönje az életnek ezt a nagyszerû
1064 24|               künn pedig egyre havazik. Az ég reá borul, mint egy üvegkupola,
1065 24|             kell hinnie, hogy õ, a ház, az egész világ, egy végtelenül
1066 24|                szobából zaj hallatszik. Az úr kijön vörös csíkos hálóingében,
1067 24|        melyekben melegen gõzölög a tej. Az orra piros a hidegtõl.~-
1068 24|                 idõ van künn? - kérdezi az úr.~Vera az ablak felé mutat:~-
1069 24|             künn? - kérdezi az úr.~Vera az ablak felé mutat:~- Esik
1070 24|             ezalatt felébred, és lassan az asztal mellé telepszik.
1071 24|          rajztömböt és a tollskatulyát. Az úr szõlõskalácsot tör a
1072 24|               lámpát.~Jánoska csendesen az asztal alatt keresgél. Fölemel
1073 24|                a karácsonyfát díszítik.~Az apja felé nyújtja.~- Az
1074 24|                 Az apja felé nyújtja.~- Az angyalkák hullatták el -
1075 24|         angyalkák hullatták el - mondja az apja. - Nem tudod, hogy
1076 24|               nemsokára karácsony lesz? Az angyalok itt jártak az éjjel.~
1077 24|                  Az angyalok itt jártak az éjjel.~Vera a pohárszékre
1078 24|         figyelmesen hallgat beszédükre. Az angyalok jártak itt. Azok
1079 25|                        BOSZORKÁNY~Abban az idõben izgatott, zavaros
1080 25|                síró álarcok vigyorogtak az emberre, annyi tarka ringy-rongy
1081 25|                 és bolond cafrang, hogy az ember fejéhez kapott, és
1082 25|              volna elhessegetni magától az eszeveszettség e víg gyászát.
1083 25|         titokzatos emberek kukkantak be az ajtón, akikrõl senki sem
1084 25|               volt. A lámpa rápislogott az öregebbik cseléd durva arcára,
1085 25|           kérdezte tõle, míg elfojtotta az ásítást.~Anna a szentkép
1086 25|                a konyhába, sót kért, és az inas mellét véresre szívta.
1087 25|               bal kézzel - kisöprûzték, az ajtóban még egyszer visszafordult,
1088 25|            tovább türtõztetni, felkelt, az öreg cselédhez futott, és
1089 25|             Mind a ketten némák voltak.~Az óra sétálója nagy köríveket
1090 25|              köríveket rajzolt a falra. Az öreg cseléd szürke szemei
1091 25|         tekintetét, s belebámult ezekbe az üres, szomorú szemekbe.~-
1092 25|               összeborzongott. Elõvette az imádságos könyvet, ahonnan
1093 25|              várták, míg felforr a víz. Az óra ketyegett.~- Te - szólt
1094 25|                Anna félni kezdett. Félt az éjszakától, a sötét szobáktól,
1095 25|          éjszakától, a sötét szobáktól, az üres terektõl; félt mindentõl.
1096 25|                mindig torkon ragadta ez az õrült, babonás félelem.
1097 25|     belefulladtak a borba és a mámorba. Az utcán széttépett álarcok
1098 25|          szalonba. A kályha kihûlt már. Az asztalon egy égõ gyertya
1099 25|               égõ gyertya szomorkodott, az ágyon, a széken egy frakk,
1100 25|            követte õket a pince, a ház, az egész világ, és aztán minden
1101 25|             boszorkányégetõ vaskemence. Az ecetes üvegek várvívó óriásokká
1102 25|                  Ijedten kérdezte:~- Ki az?~Senki sem felelt.~Elérte
1103 26|                esõ csapdossa a házakat. Az ügyeletes hivatalnok egyedül
1104 26|               kongó szobában, és járkál az íróasztalok között. Olykor
1105 26|                 borzongatja át. Megnézi az óráját, és látja, hogy a
1106 26|                 látja, hogy a kismutató az egyes felé siet.~A szolga
1107 26|           kaszárnyaszerû teremben.~Künn az esõ csendesen, feketén esik.
1108 26|          Megdörgöli a szemeit, beleásít az éjszakába. Az ólmos esõben
1109 26|                  beleásít az éjszakába. Az ólmos esõben elmosódó égbolt
1110 26|                lábai alatt öblösen döng az emeleti padló. Ez a zaj
1111 26|               ki, és zajuk visszhangzik az üres szobákban.~Az esõ pedig
1112 26|         visszhangzik az üres szobákban.~Az esõ pedig hangtalanul hullik,
1113 26|               egy darabig csendesen áll az ablak mellett, megsimogatja
1114 26|                a kályha hortyog még, de az is nemsokára el fog hallgatni,
1115 26|               fojtogatja torkát. Bemegy az elõszobába, hogy felkeltse
1116 26|             látszik, megszökött, s erre az éjjelre egészen egyedül
1117 26|                is megáll.~Erre megijed. Az ijedtség azonban lassan
1118 26|              holt tárgy, amin nincs ott az ember forró keze nyoma,
1119 26|                 egy ember lelke simulna az övébe, hisz egy kéznek kellett
1120 26|           félelem és rettegés magányába az élet zaját küldje.~Erre
1121 26|                 hogy a hang belenyúljon az üres homályba, mint egy
1122 26|                felmelegszik, és kipirul az arca. Füle szomjasan issza
1123 26|                 hogy a novemberi esõben az ázott drótokon most két
1124 26|                 a diadalmas kultúrához, az emberhez, a szeretethez,
1125 26|                  mely mindenüvé elhatol az õ meleg, vigasztaló szavával,
1126 27|          érdekes tanulmány volt. Itt ez az arc képviselte egyedül a
1127 27|             vészjósló madarakat idéztek az ember eszébe, egy varjút,
1128 27|              kóválygott, melyhez nyáron az uborkasaláta és az ecet
1129 27|               nyáron az uborkasaláta és az ecet szúrós illata társult,
1130 27|          szervesen egymáshoz tartoznak.~Az öltözõben leült, háttal
1131 27|                 öltözõben leült, háttal az ajtónak, s festeni kezdte
1132 27|                magát.~Egyszerre kinyílt az ajtó, belépett egy hórihorgas,
1133 27|        malaclopó köpönyegben.~- Te vagy az? - kérdezte a komikus visszafordulva.~
1134 27|            díványon, s karjával elfödte az arcát.~- Végem van - nyögte -,
1135 27|            érdes borosták. Szemei körül az álmatlanság karikái. Csak
1136 27|                 háromnapos züllés után. Az ágyban vacogva nézte a sötét,
1137 27|          gázokat. Szája még keserû volt az alvástól. Szobájában a gyertya
1138 27|               apró hegedû cincogna. Még az öltözõben is azt hitte,
1139 27|               emberek képzeletében ezek az esték sötétebbek, mint másutt.
1140 27|             Talán a fülledt élet teszi, az emberek egymáshoz való közelsége
1141 27|            operákban, kertekben nyílnak az asszonyok, és a kertben
1142 27|               zengését. Ott lakik távol az egyetlen, utcák homályán,
1143 27|                 halotti orral, és látta az öltözõt is, a díványt is
1144 27|               mégis csupa mozgékonyság, az élet, a szépségben és mocsokban
1145 27|                 feküdtem neki a falnak. Az ócska keringõk orromat facsarták,
1146 27|             mindig - folytatta a fiú. - Az arca egyszerû, hideg és
1147 27|               különös ilyenkor a város. Az emberek lassan-lassan járnak,
1148 27|             alig hogy vánszorognak már. Az aszfalton, ahogy jöttem,
1149 27|             sírnak. Én pedig utálom ezt az embert, szeretném szembeköpni
1150 27|                pillanatban kinyithatjuk az ajtót.~A színész megriadt.
1151 27|            emeld fel a fejed, hisz tiéd az erõ, és tiéd az élet.~Berregett
1152 27|               hisz tiéd az erõ, és tiéd az élet.~Berregett a villamoscsengõ.~
1153 27|             Berregett a villamoscsengõ.~Az ügyelõ benézett, jelezte,
1154 27|         Sínai-hegy ormán, kinek arcáról az Úr dicsõsége lángol. Valóban
1155 27|             lángol. Valóban a nagy pap, az örök ige hirdetõje állott
1156 27|                  gyermekem, és halj meg az álomban. Feküdj le, temesd
1157 27|            elzüllött szomorú életedért, az egész világ, az emberiség
1158 27|              életedért, az egész világ, az emberiség örök fájdalma
1159 27|                 De amikor feltekintett, az öltözõ üres volt. Nem tudta,
1160 27|                  komor szájjal hirdette az igét, s a földszinten, a
1161 27|              elõtte pedig térdre borult az operettprimadonna és a kardalos