Fejezet

501 17|               mint valami öreg ember, s nem is tekintett maga köré.
502 17|           utcák fogytak és ritkultak, s egy lapos, napfényes mezõ
503 17|             Krisztus oly szelíd volt, s a régi esõmosott szentképek
504 17|               futamai csuklottak meg, s fenn a kék mennyboltban
505 17|               szomorúság ünnepe volt, s a szerelem emlékei sírtak.
506 17|             gyönyörû szõke asszonyba, s ezen a világos szombat délutánon
507 17|             félve csillan fel az õsz, s csak forró testén érzik
508 17|           össze a drága csecsebecsék, s megmozdulnak a falon a komor
509 17|       velencei képek. Képzeljétek el, s talán megértitek ezt az
510 17|              ez az asszony nem is él, s csak én koholtam ez álomban
511 17|           tele van habkönnyû álmokkal s nehéz kétséggel. Egy ember
512 17|         eltûnt. Egy dal hangzott fel, s elnémult. Egy füstgomoly
513 17|               szent, névtelen bánata, s üres szemekkel, ügyetlenül
514 17|            rágondolok, elfog a sírás, s zokogni szeretnék, mint
515 18|             kiárad a trombita torkán, s az arca lelohad. Sokszor
516 18|             önzõen és szenvedélyesen, s a füle, ez a begyakorolt,
517 18|          korban igazat szolgáltasson, s megvédje a barbárok közönye
518 18|         mögött egy smokk lány figyel, s annyira elõrehajlik, hogy
519 18|       emlékezett halálának évszámára, s hamarosan kiszámította,
520 18|               hátrafordult az idegen, s reá nézett.~Reám néz?~A
521 18|               trombitás elfehéredett, s arra gondolt, hogy utóbb
522 18|               kétkedett. Elõtte volt, s ha közelebb megy hozzá,
523 18|             nem aludt volna az éjjel, s fáradt lenne a hosszú utazástól,
524 18|          görcsös csomóba gombolyodik, s csak lazán tartja össze
525 18|       emlékezett reá, elõtte jött be, s határozottan tudta, hogy
526 18|             jegyet, a zsebébe gyûrte, s az ajtó felé tartott.~„Ilyen
527 18|               pillanat sem telt bele, s a trombitás már az ismeretlen
528 18|             lány haladt el mellettük, s a szava elveszett a kacajukban.~
529 18|         levelek járták a haláltáncot, s néhány vékony karó a szálloda
530 18|      asztalokat mosta az unalmas esõ, s alakjuk nagyra nõtt, olyan
531 18|              suhant végig a folyosón, s nesztelenül tûnt el. Pár
532 18|        kettévált a két ágazó lépcsõn, s csavarogva-forogva tûnt
533 18|            fáradtan, az ágynak esett, s nem is kelt fel többé.~1907~ ~
534 19|       borzonganak ideges villódzások, s rohasztó melegségnek beteg
535 19|           Belemártom fejemet a tálba, s ijedten kapom ki, a víz
536 19|              egy székhez támaszkodik, s ingmelle az ívlámpák lilás
537 19|              félek attól az embertõl, s bár komikus vagyok, mint
538 19|                Ez az ember siet élni, s most zörög, zakatol, mint
539 19|               paplan, a vánkos hûvös, s ez kissé megnyugtatja az
540 19|     tekintetét, közönyös mozdulatait, s minden azt mondja, milyen
541 19|          ijedt, rémült világosságban, s ezt nem tudom elviselni.
542 19|           tudja, hogy mit cselekszik, s egy mai historikus ösztönével
543 19|       gázlángokat. Egy kocsiban ülök, s a szellõtlen sárga reggelen
544 19|               õ megfogja a csuklómat, s elõre lök. Kezünkben a vékony,
545 19|              megcsomósodnak az izmok, s szétpattanásig feszül minden
546 19|          kardok között szemébe nézek, s látom, valamire vár. Ajkai
547 19|               is maga felé parírozza, s ha nem kapom fel, már holtan
548 19|               A kard feléje csusszan, s nem fogja fel a vágást.
549 19|              reám. Láz fut át rajtam, s majdnem megvakulok a gondolat
550 19|              tenni. Nem mer meghalni, s engem választ ki gyilkosául,
551 20|          halovány nyakú kis hercegnõ, s úgy érezte, hogy ebben a
552 20|             többnyire nappal aludtak, s éjjel kocsmában kurjongattak
553 20|           városba. Becsukta ablakait, s csak akkor nyitotta ki,
554 20|             Félrehúzta a függönyöket, s egy asszonyt látott, valami
555 20|           mintha nem is törõdne vele, s mintha mégis úgy hívná,
556 20|              gondolta magában Kázmér, s boldogan feküdt le az este.~
557 20|           benn a szobában a lámpását, s kimerülten dõlt le a bõrdíványra.
558 20|            Ritka dohányokat gyûjtött, s karcsú, illatos cigarettákat
559 20|               élet, ez a buta kõtömeg s ez a sok-sok otromba ember
560 20|           habok is tajtékokat túrnak, s zöld lesz a tarajuk, mint
561 20|             pillanatra visszafordult, s hosszú kezével lemondóan
562 20|       tettette, hogy nem veszi észre, s mélyen a szemébe húzta a
563 20|              érezte, hogy otthon van, s örökre otthon marad.~Sokáig
564 21|               pihen a folyó partjain, s csak szokásból zörög már,
565 21|               de az reggel korán jön, s csak egy óráig zörög a szobámban.
566 21|         Természetesen. Menjünk elõre, s megmondom, hol égnek a lámpák,
567 21|                A zsebkendõjét keresi, s megtörli a szemeit. Csend.
568 21|             mint mikor gyerek voltam, s egyedül járkáltam a mi szagos,
569 21|                eltévedtem az erdõben, s a fekete fák között hirtelen
570 21|             sok-sok fénylõ tûzpontot, s akkor úgy tetszett nekem,
571 21|      szemembõl a fényt meg az életet, s sohasem fognak rólam beszélni.
572 21|           tiszta, világos hó hullott, s minden olyan vakítóan tündöklött,
573 21|                Felkeltem az ágyamból, s ki akartam jönni, hogy megnézzem.
574 21|              reggelig. Nem jöttem ki. S most mindez eszembe jut.
575 21|            bús golyók az égre néznek, s édesen fogadják az esti
576 22|         szomorúan kalimpáló karjaira, s majdnem elnevette volna
577 22|               hegyormok párkányozták, s a csend állandóan olyan
578 22|             vetette kõzúzó csákányát, s a fenyvesek között a vasúti
579 22|            elé ment, sokszor megállt, s ijedten hallgatta szíve
580 22|             három gyermeke született, s a nyomor most már teljes
581 22|             Mikor künn zengett az ég, s villámok nyerítettek végig
582 22|           magának egy darab kenyeret, s csendesen a sarokba kuporodott.
583 22|              sziklaszínûnek látszott, s lassan, révedezve mászott
584 22|               Andria szíve elszorult, s zavaros szemeiben babonás
585 22|          megalázkodni, mint még soha, s lement a völgybe, a hegyek
586 22|  Körültekintett a szûk kõskatulyában, s a csupasz szirtfalak, a
587 22|          vihorászva, vadul fütyültek, s a tûhegyes, karcsú szirtek
588 23|               kezet fogtak, elváltak, s Tamás andalogva, lógó fejjel
589 23|            kövér félrehúzta a szõkét, s a fülébe súgta:~- A bolond,
590 23|          múltkor kiugrott az ablakon, s beszökött éjjel a kertünkbe -
591 23|            teljesítette parancsaikat, s egészben véve, úgy látszott,
592 23|               rajta, leült egy padra, s megvárta, míg elmúlik a
593 23|          egyformán rendelkeztek vele, s nemegyszer elemi iskolás
594 23|              a tengeren csendült fel, s ilyenkor csoportok verõdtek
595 23|          jelenetei voltak az apjával, s állítólag tudott is a szándékáról.
596 23|             errõl senkinek sem szólt, s titkait mindig makacs hallgatással
597 23|            fürdõközönség talpon volt, s keresték-kutatták egész
598 23|              Letelepedtek a fövenybe, s a középre ültették. Tamás
599 23|        kibontotta hajából a szalagot, s a nyakára kötötte, a másik
600 23|             kalapját nyomta a fejébe, s kezébe adta a piros napernyõjét.
601 23|      feltornyozódtak, körülgyûrûzték, s õ, mintha fuldokolt volna
602 23|         lehetõleg kitért az útjukból, s csak késõ éjjel nézett ki
603 23|               mólót, azután lefeküdt, s másnapig nem is mutatkozott.
604 23|        mindent, állattá lesz. A házak s a fák aludtak, a tenger
605 23|               magát a nap csókjainak, s a levegõ szúrt, mint az
606 23|       pamlagon, és érezve a selyeming s a vékony pongyola cirógatását,
607 23|             eléje rohant, félrevonta, s megcsókolta a meztelen karját.~-
608 23|          könnyedén átölelte a leányt, s mikor már minden nesz elmúlt,
609 23|          méltóságos daca tükrözõdött, s a hangja egyszerre vészesen
610 24|             is az éj feketéllett még, s mikor visszament az ágyhoz,
611 24|               fülét erõsen odanyomta, s hallgatta, hogyan lélegzenek
612 24|            körülnyaldosta a téglákat, s a kályha mind erõsebben
613 24|         Egy-egy pillanatra megállott, s ilyenkor mohón, nagy szeretettel
614 24|              bámulta ezt a panorámát, s mintha elõször látta volna,
615 24|           szemei egyszerre kinyíltak, s jól látta, könnyel voltak
616 24|              a helyére lopta a babát, s az ablak felé ment.~Széthúzta
617 24|      öntudatlan, szívdobogtató öröme, s csak annyit tudott kinyögni:~-
618 24|           borul, mint egy üvegkupola, s sokszor azt kell hinnie,
619 25|           pára szüremlett szerteszét, s mindjárt ferde szájú, ijesztõ,
620 25|         benyílók homályos mélységéig, s mindenütt fájó nyilallást
621 25|            Anna felemelte tekintetét, s belebámult ezekbe az üres,
622 25|     rámeredtek, majd mozogni kezdtek, s ebben a mozgásban követte
623 25|        jelmezek gazdátlanul hevernek, s szürke hamu szállong rájok.
624 26|              kietlen hely a hivatala, s valami hidegség borzongatja
625 26|           égbolt visszaásítozik rája, s ekkor olyan, mint egy nyálkás,
626 26|           nemsokára el fog hallgatni, s akkor egészen magában lesz...
627 26|              úgy látszik, megszökött, s erre az éjjelre egészen
628 26|              van a lelke verõfénnyel, s valami nagy érzés feszítheti
629 27|               evett, utána két almát, s fehér bort ivott, sok savanyúvízzel.
630 27|            színészekre emlékeztetett, s mozdulatai bohó, vészjósló
631 27|           ecet szúrós illata társult, s ezek a szagok összekeveredtek,
632 27|             leült, háttal az ajtónak, s festeni kezdte magát.~Egyszerre
633 27| végignyújtózkodott a kopott díványon, s karjával elfödte az arcát.~-
634 27|                de tovább bonyolódott, s most díványt álmodik, melyre
635 27|           kedvesük arcképét bámulják, s érzik ütõerük tragikus zengését.
636 27|               hol petróleumlámpás ég, s elfelejtik, hogy a földön
637 27|          láttalak így. Csak szenvedj, s érezd át, mit jelent ez
638 27|             szájjal hirdette az igét, s a földszinten, a páholyban,