|
Károly
nagyon hasonlított az apjához. A
teste, a lelke egy volt vele. Magas homlokáról, sasszemérõl mindenki az anyjára ismert. Az öreg Károly -
õt is így hívták - egykor híres szobrász volt, kirõl egy darab óta sem a
társulattudósítások, sem a napilapok személyhírei nem hoztak semmi hírt. Pár év elõtt még tagja volt több képzõmûvészeti és irodalompártoló
társaságnak, azután megunta a tagsági díjak fizetését, zsémbelõdött a
tûrhetetlen reprezentálásokra, és kimaradt mindenünnen. Az egyesületi könyvek nagy, vonalozott lapjain kihúzták a
nevét, s szép betûkkel melléje írták: kimaradt.
Az öreg
járása roskatag lett. Vésõit eldobta, szobrait és tervvázlatait felvitette a
padlásra, s a márványtömböket belepte a vastag, közönyös por. Házisapkát
csináltatott magának, s rogyó léptekkel, ásítozva járkált a kihalt portán. Mindenütt halálos csend volt. Fia
Párizsban tanult. A rendetlen mûteremben nem csengett
és kacagott a dallamos márvány, mely dacos kedvvel, de vajszerû lágysággal
engedett a tolakodó vésõnek. A legyek zsibongtak
benne. Reggeltõl estig tétlenül járkált a házban, mint egy nyugalmat nem
találó vadállat, s unalmában százszor is útba ejtette az
elhagyott mûtermet. Mindennap eltávolított valamit belõle.
A múlttal való szakítás lassan, de végzetesen és halálos bizonyossággal
következett be. A mintákat összetörte, a fehér, könnyû munkakabátokat
elajándékozgatta, s végre az egész termet átalakította
kártyázó szobává. A régi barátait unta, s azok viszont õt nem
állhatták. Talált helyettük olyanokat, akik százával ajánlkoznak az összetört nagyságoknak: dologtalan pénzkirályokat,
tartalmatlan naplopókat, magához hasonló szerencsétlen kiábrándultakat, akikkel
borozgatva eltölthette a végtelennek látszó napokat.
- Te Károly!.... - szóltak hozzá a nyugalmazott bankigazgatók, míg az
öreg mûvész lassan, szomorúan bandukolt hazafelé.
Fiát nagyon szerette. Zsenge gyermekkorától fogva vele beszélgetett, és õ vezette be õt a
mûvészet titkaiba. Diákkorában nagy sétákat tett vele a szagos mezõkön, az ébredõ tarlókon, s lelkesedve magyarázta neki, mint
szelídíti meg a diadalmas ember a makrancos göröngyöt. Megvárták
a nap felkeltét, aztán hazamentek. A parasztok idegenkedõ tisztelettel
emeltek kalapot a két furcsa, fakó bársonykabátban járó úriember elõtt, s titokzatosan
súgták egymás fülébe:
- A
mûvészek...
Reggel otthon, a kertben megteáztak, azután felkötötték poros, fehér
kötõjüket, s fütyülve, oly könnyedén, mintha csak kõmûvesmunkát végeztek volna,
vágták a fehér, csengõ anyagot. Eközben a park lombjaiban felébredtek a madarak, s az
elsõ madárszóval rendszerint belépett Károly anyja, hogy köszöntse a
javíthatatlan reggeli munkásokat. Az öreg, ha jól vált
le a törmelék, kacagott, mint egy pákosztos diák, s bukfencet hányt a földön. A
kopott szalonkabát csupa por lett. A
cigarettafüsttõl alig látták egymást.
Négy év után elõször lépett a fiatal Károly a szülõi házba. A hosszú, fekete redingotban
soványabbnak és sápadtabbnak látszott, mint azelõtt, s úgy tetszett, mintha
valami szigor borulna sötét fürtjei közül kikandikáló nagy homlokára. Orra
nyúltabb s arca férfiasabb és erõsebb kifejezésû lett.
Szemében tetterõ égett. Az
öreg közönyös dolgokról beszélgetett vele, míg a kocsi hazafelé gördült.
- Mennyit
költöttél?
Károly a viszontlátás izgatottságától alig jutott szóhoz, s röviden,
határozottan felelt.
-
Hazahoztad a sárga takarót?
Károly összerezzent, s meglátszott rajta, hogy másról szeretett volna
beszélni. Minden porcikájában még a lázas párizsi év mûvészi izgalma vonaglott.
Mikor a
kocsi megállt a zöld vaskapu alatt, anyja kitárt karokkal repült elébe.
A kertben
terített asztal várta õket vacsorára.
A fiú
rémülve, elõször hitetlenül, késõbb elborzadva tekintett apjára. Majd sajnálta,
majd megvetette. A mûteremben gyakorta megfordult, s órákig ült egy helyben,
míg magára lehetett. De amint jöttek a barátok, elment hazulról, mert velük is
éppoly szívesen beszélgetett, mint apjával. A város másik részén rendezett be
magának egy kis mûtermet. Ha hazament, atyja minden mozdulatában és szavában talált valami
gáncsolni valót, valami alantast és nyárspolgárit. S gyûlölni kezdte õt.
Érezte, hogy ezek a néma-tétlen napok õt is meg fogják látogatni, s
összeborzadt.
Egyszer
este elvitette az apai házba bõröndjeit, hogy párizsi csecsebecséit és szobrait
megmutassa. Azt hitte, ezekkel felrázhatja apjának lelkét. Beszélt a francia
bronzszobrokról, Lemaire-rõl, dicsõítette Rodint - mindhiába. Az asztalra rakta
a fényes, csinos és drága szobormásolatokat.
Az öreg
unta magát. Csak látta, de nem nézte a kis márványtömböket. Cukrot kért a
teájába.
Károly a
farnesei Herkulest vette ki, boldogan magyarázta neki az anatómiáját. Csakugyan
fölséges jelenség volt. A fáradt bajnok komoran, erõteljesen dõlt az oszlopra.
Izmai hullámosan dagadtak, s örök életkedvet leheltek. Látszott, hogy még annyi
munkát elbírt volna, mint amennyit eddig elvégzett. Alig bírt szóhoz jutni.
- Ó, mi
mûvészek is ilyen Herkulesek vagyunk! Én is ezt éreztem, mikor elfáradtan
ledõltem a párizsi manzárdom szûk ágyára. Ilyen pihenést nem lehet ingyen
venni. A hivatalnok, a napszámos nem így pihen. Tudják is azok, mi a nyugalom.
Dehogy tudják! Csak a Herkulesek tudnak ily komoran, ily istenien tétlenkedni,
akik elvégezték tizenkét munkájukat, s bánatosak, hogy vége van hatalmas
erõfeszítésüknek. Ó, nézd apám, ezt az... ezt az Istent. Ez Zeus fia...
Sokat
beszélt még a Louvre-ról, mûvészbarátairól, a színházakról, nagy terveirõl, s
fõleg a mai kor hitvallásáról: az emberben élõ erõrõl, mely egy új kort nyit
meg, s hatalmasabb újításokat hoz a szellemvilágba, mint a francia forradalom
egykoron a társadalmi életbe. A tekintély, a pénz, a hírnév semmivé fog
törpülni e szó elõtt: energia. Ez a boldogság, ez minden. Királyok fogják porba vágni érte silány
koronájukat. Szavait mély csend követte.
Károly
komoran ment el mûtermébe.
Ezután a
szülõk már bizalmatlanul tekintettek fiukra. Különösen az apa. De azért most is
szerette. És tisztelte. Az összetört, tehetetlen, sokat evõ és sokat alvó ember
félt ettõl a világban naggyá nõtt óriástól, kit maga nemzett. Félt a saját
vérétõl. Eszébe jutott a hitrege Zeusza, aki atyját megölette, s aztán a
trónjára lépett.
Minden bizalmas közlekedés megszakadt
közöttük, s csak a mindennapi dolgokról beszéltek egymással. A fiú oly
fölénnyel szólt hozzá, mint egy öreg, derék inashoz, aki a családhoz tartozik.
Sokszor
azonban nem is felelt együgyû kérdéseire. Az anyja sokat sírt. Kísérletet tett,
hogy a két embert közel hozza egymáshoz, mert nem látta, hogy milyen nagy ûr választotta
el õket. Azt hitte, hogy csak idegességrõl és szeszélyrõl van szó. Kedvébe járt
fiának, s sírva panaszkodott, hogy apja elkeseredésében mindennap leissza
magát, s akkor hangosan zokog.
A fiú némán
meredt maga elé, s azt mondta, majd keres módot, hogy meggyógyítsa õt.
Nagyon
szenvedett. Sokat virrasztott, szüntelenül töprengett és kétkedett.
Pillanatokig azt hitte, hogy atyja még él. Mert az ilyen életet halálnak
tartotta. A rothadás bûzét érezte közelében. A pityókos öreg gyakran eléje
támolygott álmaiban is, amint majszosan, mint egy rossz gyerek, hempergett a
fûben, sáros õsz hajjal, egy borosüveget lóbázva sovány kezében.
Ilyenkor
fölugrott az ágyból, fölrántotta az ablakot, és segítségért akart kiáltani.
Torkán akadt a szó, homloka kopogott és lüktetett. Félt, hogy megõrül. A fejét
belemártotta az udvarból hozott jeges vízbe, s hóval dörzsölte le lázas testét.
Megsemmisülve nézett a nyugalmas, nagy aranycsillagokra, s alig várta, hogy
jöjjön a reggel ködével, zajával, kocsizörgéseivel. Késõbb nem is kísérelt meg
lefeküdni, meggyújtotta lámpáját, és cigarettázott. Valahogy meg akarta menteni
azt az iszákos, agg mûvészt.
Nem
sikerült semmi sem. Mikor elzárták elõle az italt, a vén cselédnek odaadta az
aranyóráját, csakhogy bort kapjon. Újabban a pálinkára is rákapott.
Egyszer
reggel felé, lázkínos, hosszú virrasztás után, vígan ugrott föl Károly a
karosszékébõl, mint akinek egy pompás ötlete jön. Elsápadt. Az eszme lassan
érett meg agyában. Egy pillanat elõtt még valami halvány, öntudatlan derengés
volt, s most már vakító, gyilkos világosságban állott elõtte.
- Vagy... -
dadogta halványan. Az ajkai idegesen reszkettek.
Sietve
megmosdott, szépen megfésülködött, s kiment a parkba. Megvárta atyját, míg
felöltözködött, s boldogan átölelte.
Beszélni
kezdett vele.
Az
öregember értelmetlenül mosolygott fiára, mint a rosszakaratú, ostoba emberek
az idealisták lelkes beszédére. A borszag dõlt a szájából. A fiú szomorúan
beszélt hozzája. Megfélemlítette. Erélyesen lépett föl. A megvesztegetett
cselédeket elbocsátotta, ágyát apja szobájába vitette, s az egész ház vezetését
magára vállalta. Semmi szeszes italt nem adatott neki. Nagy tekintélyre tett
szert, s apja úgy félt tõle, mint a kutya a gazdájától.
Az öreg
magába szállt, zordon lett. Keveset evett, nem dohányzott, s lassan
visszanyerte öntudatát. Korán kelt, ide-oda lézengett, míg a fia a padon
francia könyveket olvasott. Halálosan unatkozott.
Károly
eleinte alig mert atyjára nézni. Annyira sajnálta. Aztán lassan közeledett
feléje, s megsimogatta õsz haját, mint az engedelmes gyermeknek szokták. Az õsz
hálásan nézett rája, s bizalmasan és - annyi idõ után - õszintén beszélt a
fiával. Görcsösen magához ölelte. Türelmetlenségrõl, unalomról és ismét
unalomról beszélt neki, s kért tõle bort, nagyon sok bort. Fehéret, vöröset.
Olyat, mint a vér. Vagy pezsgõt, amely habzik, zenél és gyöngyöz és friss
pezsgéssel muzsikál a hideg poharakban. Pálinkát, amely olyan kellemesen döng a
fülünkben. Rumot, sötétet, vérvörös rumot, amely trombitál... Károly
összeráncolta borzas szemöldökét, s az öreg ijedve dõlt hátra, mert azt hitte,
hogy nyomban megüti. Fia azonban komolyan és szelíden intette. Krisztusi
szelídséggel feddette a fölemelt mutatóujjával. Megfogta remegõ kezét, s
vigasztalni próbálta. Beszélt jövendõ életükrõl, mikor újra kijárnak majd a
mezõre, és vésõcsengés fogja zajossá tenni a néma házat.
Az öreg
sírt.
Mikor
lecsillapodott, azt mondta, hogy gyengének érzi magát, s szeretne lefeküdni.
Csakugyan egész nap fáradt és kimerült volt.
Károly
másnap már vezetgette a kert kavicsos útjain. Könnyû föladványokat adott föl
neki. Futtatta, ledörgölte érdes, hidegvizes ruhákkal.
De apja
ereje és életkedve mégse tért vissza.
Egy este arra a gondolatra jött, hogy megkedvelteti vele a
kerékpározást. Úgy gondolkodott, hogy ezáltal nemcsak erõt gyûjt, de ha
sikerült megszerettetni vele, azt is remélte, hogy teljesen leszokik káros
szenvedélyérõl, s visszavezetheti õt az életbe, s talán abba a légkörbe is,
mely egyedüli eleme volt. Orvosi könyvekben, pszichopatológiai szemlékben sok
oly esetrõl olvasott, mikor egy erõszakolt, mesterségesen növesztett, jóirányú
szenvedély legyõzi a károst, a rombolót, s a beteg teljesen meggyógyul.
Rögtön rendelt két óriási versenygépet.
Pár nap múlva a reggeli szürke órákban már tanította
kerékpározni. Elõször igen lassan ment a dolog. Az öreg letaposott cipõivel
fonákul hágott a kengyelre, s ügyetlen, lötyögõ lábai gyakran a kerekekbe
keverõdtek. Egyszer úgy leesett, hogy majdnem elájult, s másnap a világért sem
akart a nagy kerekû, zúgó szörnyhöz közeledni. Végre csellel fogott ki rajta
Károly. Megígérte neki, hogy kap egy pohár bort, ha engedelmesen tanul, sõt
pezsgõt is ígért neki, ha egyszer majd elhagyja. Összeszorított fogakkal és
lihegõ mellel kapaszkodott rá a nyeregre, s bámulatos szívóssággal írta a
lefurkózott porondra a köröket. Szépen haladt, s kedvét növelte, hogy fia
megtartotta ígéretét. Az országúton vak sebességgel nyargaltak. Az öreg sokszor
elhagyta a fiát.
Egyszer valahogy kezébe kapott egy nagy üveg rumot, s két hajtásra
teljesen kiitta. Kábultan rogyott le a díványra, és hányt. Oly rosszul lett,
hogy orvost kellett hívatniok. Az orvos chlorálhidráttal mesterséges alvást
igyekezett elõidézni. Minden kísérlet sikertelen volt. Üldözési rohamai jöttek.
Félt mindenkitõl. Azt hitte, hogy bõrén egerek, békák és tetvek másznak. És
sírt, zokogott, bõgött. Az ágynemûit, az ingét föltépte, félt a megfulladástól
s a haláltól. A fiát ölelte meg egyedül.
Azt szerette. Megismerte. Látta, hogy ez õ. A szobrász. A mûvész. Az új életre kelt
istenember. A jobb fele. S mostan a reménysége. Károly megtudta az orvostól,
hogy nincs semmi reménység. Azt tanácsolta neki, hogy vigyék szanatóriumba.
- Azért -
mondotta -, mindent meg kell próbálnunk. A baj alapos gyógyításáról
természetesen szó sem lehet, legfeljebb csak halálos kínjait enyhítjük. Pár hét
múlva úgyis vége mindennek. Egyébként...
Az orvos
vállat vont. Károly határozatlanul meredt a padlóra. Azután elvált az orvostól,
s újra bement a betegszobába, honnan csuklás, hörgés, üvöltés hallatszott ki.
Anyja kétségbeesetten törte a kezét, s jegestömlõt rakott a beteg fejére. Az
öreg a padlóra vágta, és kacagott.
Mikor
Károly belépett, elcsendesült és bánatba merült. Újra elfogta a sírás, s mint
az õrültek a lucidum intervallumban, látta magát undok, állati betegségében.
Fiát úgy magához ölelte, hogy majd megfojtotta.
- Mentsetek
ki ebbõl a szemétbõl... Vigyetek kifelé... kifelé... mint a forgó, nagy
kerékpárok... A hosszú, hosszú küllõk... Ki... ki, ki innen.
Károly
kiment a folyosóra.
Némán,
gigászi árnyak közt gubbasztottak a nagy versenygépek. Óriásiaknak tûntek most
neki. Táltosoknak, acélsárkányoknak... Megolajozta mind a kettõt, szétszedte,
kitisztította. Azután újra a betegszobába ment.
Mikor
feküdni tért, még egyszer megnézte a kerékpárokat. Mozdulatlanok voltak. A
szobából a kifáradt beteg egészségtelen, sípoló hörgése hallatszott. Sötéten
nézett az ajtóra. Aztán megveregette a gépek nyergét, mint ahogy az induló
zsokék a kényes telivér paripák nyakát szokták, versenyek elõtt.
Másnap
indultak kifelé. Károly egész éjjel nem aludt semmit. Anyja éjféltájban még
hallotta izgatott lépéseit, aztán elfáradva lefeküdt, s mély álomba merült. A
beteg lélegzet nélkül aludt; a lázfoltok eltûntek arcáról, s élettelen,
lárvaszerû, petyhüdt fehérség suhant rá. Az ajtó nyitva maradt.
A fiú majd
a pincében, majd a padláson botorkált. A pincében egy pókhálós, zöld üveget
kotort ki a homokból. A padláson elõkereste apjának fehér dolgozókabátját, s õ
is magára öltötte azokat a ruhadarabokat, melyekben egykor együtt dolgozott
vele. Sok helyen lyuk tátongott rajta. A moly ette ki. Erõs naftalinszag
terjedt a szürkülõ padláson. A szegény, vékony, szenvedésektõl gyenge fiú
rádõlt egy oszlopra, hogy el ne essék.
Aztán
lejött. Fehér, könnyû ruháit meglebegtette a hajnali szél.
Egy cseléd
kinézett az ablakon, s hirtelen ijedve csapta be. Azt hitte, valamilyen
kísértet jár az udvaron. Ez a fiatal-öreg arc a reggeli levegõ fagyosságában
nagyon hasonlított az apjához.
Az öreget
fölkeltette. Fáradt és halálosan kábult volt, de amint fülébe súgta, hogy
kifelé mennek, rögtön föleszmélt, és öltözködni kezdett. A fehér ruhák oly jól
illettek megtört arcához, s õsz hajával, fáradt, nagy szemeivel egy dekadens
mûvész agyrémének tetszett. A fejére egy horpadt kürtõkalapot nyomott, s
lementek a kertbe. A kerékpárok készen állottak.
Elõször
kérdezõsködött, hová indulnak, s nem akart engedni. De mikor a fia kihúzta a
méregerõs pálinka dugaszát, egyszerre talpra ugrott, s fütyülni kezdett.
Végtelen erõt érzett karjaiban és lábizmaiban. Elõször Károly ivott, azután õ.
Sokáig, nagyon sokáig. Úgy vette le szájáról a palackot, mint a piócákat
a húsról. Letépte. Azután elindultak.
Rohantak, és nem szóltak semmit. Éj volt még. Ember nem járt az utcákon, s
haladtak eszeveszett nyargalásban. Sokszor átugrottak egy-egy követ, mintha
csak hitvány kavics lett volna. Az öreg késõbb ellökött egy kis gyermeket, de
tovább vágtatott, anélkül hogy a gépnek valami baja is esett volna.
Kiértek a
nagy, hamuszínû mezõkre. Járatlan utakon suhantak tovább, a sikamló óriási
kerékpárok zúgtak, mint valami hatalmas acéllegyek, melyek a kelõ nap lámpása
felé igyekeznek. Csak a mellük lihegése hallatszott.
A nap a
felhõk mögül kibújt. Rózsás sugarai úgy ágaztak szét, mint a csillogó, hosszú
küllõk. Egy fellegalak sapkát viselt. Hosszú, lelógó lába mozgott, mintha a
vörösen izzó nap körül ingó küllõket taposná. Mentek, s az út porzott a
gumihártyák alatt.
Az öreg
szép lett. Erélyes. Az az állati vonás, amely az utolsó években elrútította
természettõl fogva mûvészi arcát, teljesen eltûnt, s inkább degeneráltnak és
szenvedõnek látszott. Annyira kapkodott a kengyelek után, hogy vékony cipõje
levált, és mezítelen, véres lábakkal kapaszkodott az acéltaposóba. A fia
izgatottan nyargalt nyomába, s homlokáról csurgott a víz. Csöngetett és
kiabált, hogy álljon meg, de õ csak haladt tovább. Nem bírt vele tartani. Már
egy fél óra óta erõlködött, hogy utolérje. Mind hasztalan. Húsz-harminc
méterrel mindig elõbbre volt.
Vágtattak...
Károly
figyelt. Egyszerre megállította gépét. A fék korgott, s õ féloldalt esett le. A
gép kerekei összetörtek, küllõi meggörbültek, de hirtelen talpra ugrott.
Ledobta kalapját, s kimeresztett szemeivel nézte apját, amint rohan tovább.
Utánakiáltott:
- Hahó,
hahó! Elõre!...
Egy fához
kapaszkodott, hogy el ne essék.
A nap
kibukkant, és olyanféle világításban volt elõtte a mezõ, mint midõn a sötét
színpad egyszerre megvillan kék lila és vörös görögtûzben. Távolban álltak a
hegyek, s elõttük a mély hûvös folyó.
Atyja gépe
egyszerre fölpattant, s magasra, hihetetlenül magasra ugrott, mint valami
óriási bolha. A folyó felé futott. Homályos, vak porfelleg takarta el. A fiú
térdre ereszkedett. Mozdulatlan volt, mint egy szobor. Az öreg ment, rohant,
vágtatott. Károly fülelt. Már a zajt sem hallotta. Tudta, hogy valaminek
történnie kell. Fölállott, hogy jobban lássa. A gép kavargott, s egyszerre egy
arcot látott a levegõben, magasan, hihetetlenül magasan. Az apja volt.
Szétterpesztett lábakkal, a rózsaszínû égre forgó véres szemekkel esett a
medernek kék, reggeli ködben fürdõ vizébe. Nagy szemrehányás intett ki
szemébõl.
A fiú
mosolygott. Nyugodtan fordult vissza.
1904
|