|
Egyszer
este az apám sugárzó arccal jött a szobába. Emlékszem, az üvegajtón át néztem,
mint jön felém a gyakorlattéri portól összepiszkítottan, elfáradva, és mégis
ruganyosan. Mikor belépett - mintha most is látnám -, lecsatolta kardját, és
így szólt hozzám:
- Holnap
átmégysz Tarékhoz. Ma az ezredes úr Aladár tanítójának fogadott meg...
Az apám
magához vont, és megcsókolt:
- Becsüld
meg magad, fiam.
Másnap
dobogó szívvel kopogtam egy széles, faragványos tölgyfa ajtón. Aladár
kelletlenül nyújtotta felém keskeny, sápadt kezét, de pár perc múlva
összebarátkoztunk. Ettõl fogva azután mindennap elmentem hozzá, s késõbb egész
délutánokon ültem az ágya mellett. Az álmos, langyos szobában halkan zenélt a
szimfónium, csipegett a kanári madár, a kandallóban pattogott a tûz, mi pedig
képeskönyveket néztünk, kibámultunk az ablakon, együtt unatkoztunk.
Ilyen
unalmas, végtelennek látszó délutánon vettük elõ egyszer a sakkot. Aladár
megtanított játszani, s én egy hét múlva már rendesen vertem õt.
Mikor ezt
megtudták, az anyja, egy sovány, õszülõ asszony magához hívott:
- Hagyjon
reá mindent. Aladárnak fáj, ha nem teljesedik az akarata. Maga okos fiú,
tudja...
Megsimogatta
a fejemet, és én mélyen meghajoltam.
Azóta
mindig az övé volt a gyõzelem.
Aladár
azonban hamar megszokta ezt az olcsó dicsõséget, s napról napra éreztette velem
a fölényét. Kicsinylõ, hideg mosoly fogadott, és az izgatott tornák után kínos
csend remegett fölöttünk, melyben a szívünk dobogását is hallottuk. Az anyja
rendesen ott állt az ágynál, s izgatott boldogsággal csókolta szájon a fiát:
- Te kis
mester... Gyõztél megint.
Én ilyenkor
zavartan hallgattam, vettem a kalapomat, és mentem.
Künn a
folyosón még hallottam, hogy nevettek. Engem nevettek? Nem tudom. De mikor az
utcán a hûs levegõ megcsapta az arcomat, sokszor gondoltam egy nagy, végsõ
leszámolásra, egy irgalmatlanul kegyetlen, véres letiprásra. Másnap azonban
megláttam Aladár elaszott alakját, mosolyogtam az érzékenységemen, s mély
szánalommal, majdnem szeretettel nyújtottam a kezemet.
-
Játsszunk.
A lázas
betegnek minden
életereje a játékszenvedélyben újult meg és oszolt el.
Most már nem
unatkoztunk, mindkettõnk arca tüzelt a nagy indulattól. Az övé a becsvágytól,
az enyém a szégyentõl.
Így lassanként ennek a háznak
rabszolgájává váltam. A síkos parketten esetlenül hajladoztam a háziak elõtt,
kik hideg jóindulattal váltottak velem néhány szót. Hiába tisztítgatta és
alakítgatta anyám a ruháimat, mindig otrombább és ügyetlenebb lettem. A
nyakkendõm vagy nagyon vastag volt, vagy nagyon vékony. De sohasem állt jól. Az
asztalnál vagy keveset ettem, vagy sokat. Sokszor a poharat is feldöntöttem.
Mikor
hazamentem, arcomra szorítottam a kezeimet, és mérgesen vetettem magamat az
ágyra. Azt hittem, nem bírom ki sokáig.
Ma is úgy
emlékszem erre a házra, mint ahol minden
elefántcsontból, ébenfából és ezüstbõl van. A gyöngyházkagylók sejtelmes zúgását
még mostan is hallom. A kapualja ablakai finom zöld, sárgás és halványlila
fényt szûrtek át, s amint beléptem, mindjárt két kõóriás feje meredt elébem
haragosan, morcosan. Minden,
ami sejtelmes és nagyszerû volt, azt ebben a házban találtam föl.
Egyszer történetesen
korábban érkeztem oda. A szobában ezüsternyõs lámpánál egy fiatal leány
hímezett, akit azelõtt sohasem láttam. Aladár nem volt otthon. Leültem az
asztalhoz, s hallgattam a csendet, bámultam a lámpát és a leányt, kinek halvány
nyakát az ellenzõ fehér árnyékai csipkézték körül, és úgy éreztem, hogy egy
végtelenség óta ismerem ezt az ismeretlent, aki akkor tágra nyílt szemekkel
nézett az én fájdalmas, szomorú arcomba.
Azóta
mindennap találkoztunk és kóboroltunk a kertben, a tágas, kongó szobákban.
Holdfényes estéken leült a zongorához, s én fájó fejjel állottam a tündöklõ,
fekete szekrény mellett, melybõl sírva fakadoztak fel a nagy, germán koponyák
és porladó szívek megelevenülõ álmai.
Nagyon
boldogok voltunk.
Egyébként
minden a régiben maradt, én rendesen jártam Aladárhoz, sakkoztunk, s mindig õ
vitte el a gyõzelmet. Az iskolában megcsináltam a feladatát, mellette ültem, és
talán el sem tudtam volna lenni nélküle.
Rendesen
késõ este vetõdtem haza. Az úton szaladtam, boldogan megvacsoráztam, s kószáltam
a nyári éjszakában. Aztán olvastam, s gyakran három órakor is égett a lámpám.
Álmomból
sokszor felriadtam. Felszakítottam az ablaktáblákat. Az éj fülledt volt, az ég
téntafekete. Csak szögletében pislogott egy arany csillag, mint valami
odatûzött drága ék. Körülötte halvány fényfoltok remegtek, mintha odalehelt
aranyfüst nyomai lettek volna. Önkéntelenül is a titokzatos ház felé
fordítottam a fejemet.
Az udvar
mélyén a fehér orgonák virágoztak.
És ezt az
álom-népes, csendes boldogságot egy sötét õszi délutánon egy pillanat alatt
elvesztettem.
Eljátszottam.
Ha e napra
gondolok, újra oly izgatott és zavart leszek, mint akkor voltam, és rendeznem
kell a gondolataimat.
Aladár az
utolsóban volt, az orvosok kimondották, hogy nem menthetik meg. Õ azonban még mindig
a sakk szenvedélyén csüngött, azzal a görcsös erõvel, amellyel a haldoklók
utolsó pillanatukban paplanuk huzatába kapaszkodnak. Én természetesen továbbra
is bohóca maradtam, s tûrtem a szeszélyeit, a család hallgatag gúnyját, mint
egy rabszolga. Csak otthon sírtam fel keservesen, a lelkem mélyébõl. Mint egy
megkorbácsolt rabszolga.
Még most is látom azt a szobát,
amint az októberi nap fakó sárgaságában tündöklik. A barna, nagy, politúros
bútorok vakítóan csillogtak, fönn a pohárszéken pedig nyugodtan szunyókáltak a
színes edények. Aladár a vörösbársony tolószéken ült, s égõ szemeivel az õszi
délutánra, a lugas pirosló leveleire bámult. Nagy fejében, melyet selyempuha
szõkeség borított, nyugtalanul forogtak a láztüzes szemgolyók. Vézna testét
szörnyû, ugató köhögés rázta össze, s õ maga szinte eltörpült ijesztõ,
értelmetlenül nagy feje mellett. Homlokán hideg izzadsággyöngyök. Arcán égtek a
tüdõvész alkonyrózsái.
Aznap -
emlékezem - korán sötétedett. Délután három órakor már félhomály volt a nagy
teremben, s én úgy éreztem, mintha e nehéz égbolt búcsúzó õszi fényével, komor
fellegeivel a szobára feküdt volna: elvette látásunkat, felkorbácsolta
vérünket, s eltompította eszünket... Sokszor azt hittem, hogy már az
anyanyelvemet sem értem, oly idegenszerûen és zavarosan hangzott minden szó,
ami abban a csillogó teremben elhangzott. Aladár a rendesnél is idegesebb volt,
fülhasítóan, sértõen kacagott:
- Ne hagyd
magad!
A szobában
meleg volt; szédült a fejem. Egy gondolat villant meg elõttem, de a másik
pillanatban már kinyílt az ajtó, s belépett Olga, halványkék ruhában.
A játék
tovább folyt. Aladár elõtt egy csomó báb hevert.
Összevissza
húzogattam a figurákat, úgyhogy gyõzelme már biztos volt.
A
végjátéknál tartottunk, amikor én kedvetlen szórakozottságomban egyik bábhoz
kaptam. Aladár hirtelen felugrott, s a kezemre ütött:
- Nem
rajtad a sor.
Elsápadtam,
s az ajkaimba haraptam. Kóválygott velem a világ. Az egész ház, mint valami
óriási hadihajó megindult, s a vízen hánykolódó ember rémült bizonytalanságával
az asztal párkányába kapaszkodtam. Egyszerre fekete lett elõttem minden.
Aztán
szédületes gyorsasággal gondolkozni kezdtem. A szemben levõ tükörben láttam
feldúlt arcomat, a gyõzelmére váró Aladárt, s mellette az anyját. Kezem a
sakkdeszkán járt, de nem tudtam, mit csinálok. Kábult és fáradt voltam, s akkor
úgy tetszett, mintha egy végtelenség óta ütött volna meg tanítványom, aki az én
vérembõl, az én agyamból szívta életét, mindenét. Láttam magam is: ott ültem
vele szemben, mint egy kitömött szalmabáb, mint az õ bohóca, cselédje,
rabszolgája. Aztán sokáig néztem csontvázzá aszott, tüdõtelen testét, porcogós
kezét, mely leigázott, porba nyomott, mint egy fejedelmi vasmarok.
A fülemben
harangzúgást hallottam. Kezem tologatta a bábokat elõre, hátra, hol jól, hol
rosszul. Egyszerre aztán kétségbeesett elhatározásom támadt. E hústalan
csontkoponyáról utoljára letépem azt a hazug aureolát, melyet finom és fehér
arisztokratakezek fontak köréje, hogy a földön marasszák...
Aladár
kacagott. Anyja mosolyogva várta a gyõzelmet.
- Vigyázz -
súgta a fülébe.
Akkor
kiegyenesedtem. Görbedt gerincem merészen rázta le az alázatosság szolgajármát.
Ebben a percben nem gondoltam semmire és senkire.
Végigsimítottam
a homlokomat, és lángoló szemekkel meredten a sakkmezõ fekete-sárga tarkaságára.
Agyamban haditervet kovácsoltam. Három lépés után már elõnyben voltam. Szörnyû
acélgyûrût vontam ellenfelem hadsora elé, mely a kombináció szédítõ
merészségével s a logika vaskövetkezésével roppantotta szét egy vizenyõs agy
üres kapkodásait. A bástyák keményen állottak, a futók serényen vigyáztak, a
lovak mintha fülüket hegyezték volna: minden
báb a diadalmas gondolkozás s a szikrázó ész egy-egy epopeiája volt.
Felemeltem
homlokomat, s kezem ökölbe szorult.
- Sakk! -
szólt Aladár, és az anyja boldogan mosolygott. Én egy kibúvó mozdulatot tettem.
Az utolsó rabszolga-lépést.
Mikor aztán
újra rám került a sor, az agyamra ömlõ vértõl szinte vakon, az indulattól
részegen, az öröm remegõ kiáltásával szóltam:
-
Sakk-matt!
S lassan
elõretoltam egy parasztot...
1905
|