A FAKÍR

- A fakír - mondta a lány kacagva, és a férfinak nyújtotta a kezét.

Ott állt elõtte a fakír.

Még mostan is a régi. Nyakkendõjét lazán köti meg, hideg eleganciával öltözködik, s úgy lép eléje, mintha tegnap látta volna utoljára. Pedig azóta két év múlt el. Kettõ vagy három? Már nem is tudja biztosan. Milyen különös. Egy idõben a fakír mindennapos udvarlója volt. Fél hatkor pontosan megjelent, s a zongoraszobában megvárták, amíg besötétedett, és a zongora árnyéka ijesztõvé nõtt a falon. A fakír közönyös dolgokról beszélt. Finom ujjai közt idegesen forgatta a japánasztal csecsebecséit. Maga a leány se tudta, hogy mit akar. Egyszer a sötét folyosón feléje nyújtotta a száját, de a fakír csendesen a szemébe nézett, és nem csókolta meg. Ezen az éjszakán a fakír szemeirõl álmodott.

Ezek a fekete szemek. Még mostan is a régiek. A sápadt arcban olyan élesen világítanak. Micsoda titkai lehetnek? A fakír külföldön járt. Japánba ment, hogy egy könyvét megírja. Azóta semmi hírt sem adott magáról. Vajon tudja-e már az õ titkát?

Úgy érezte, hogy igen.

Sokáig hallgattak. A csend elviselhetetlenné vált. A leány fehér ruháját meglibegtette a szél, s finom cipõjébe beszivárgott az aranyos, langyos homok. Végre egészen váratlanul és hirtelen megszólalt:

- Ugye, tudja, hogy menyasszony vagyok?

A fakír mosolygott.

- Tudom.

Lassan mentek a halk, szélcsendes folyóparton. A leány cipõje olyan volt, mint egy karcsú, fehér rózsabimbó. Félórája találkoztak a hajóállomás fabódéja elõtt. Mind a ketten szerettek volna elválni, de nem tudtak, inkább együtt maradtak tehát, és közönyt színlelve tovább beszélgettek élces, gúnyos és fordulatos beszéddel. A leány ibolyaszemeit félve nyitotta a fakírra. Mindig a szemébe kellett néznie. Emlékezett, hogy egy idõben mennyire hatott reá. Beszéde egy messze parancsolat volt, s vele szemben nem volt akarata. Este gyakran kiszaladt a kertbe, s a csöndben bevallotta a szavait, amiket délután mondott neki. Ez a régi emlék ma is ott lebegett fölöttük, s a múlt alattomos lassúsággal fonta köréjük aranyfonalait.

A leány meg-megállt, mint valami félõ zerge, aztán tehetetlenül, a legyõzött merészségével ment elõre a part mentén. Mindig tovább.

Szivárványos alkonyat volt. Rózsaszínben ragyogtak a fehér fürtös akácok, s a szél halkan dúdolt a bólogató orgonabokroknak. A vén kastélyok rézcímerei csillogtak, s az ablaküvegeken megjelent az a rejtelmes, kék-vörös-sárga színû karika, mely gyermekkorunk egyik misztériuma volt. Messze-messze tompán dörgött az ég alja, s tömör csomókban gyûltek a fellegek. Keleten tintafekete felhõk lapultak.

A hajóállomás még odalátszott hozzájuk. A bódéban a kirándulók tarka tömege várakozott. A hölgyek könnyû, nyári ruhában, cseresznyedíszes kalapban, vékony cipõben. Jegyet váltottak, csevegtek, ásítoztak; a férfiak cigarettáztak.

Mind a ketten megálltak, hátranéztek, aztán mentek tovább.

Elõttük beláthatatlan távolság. A vihar elõtti fülledt csendben minden elalélt. A nap, mint egy bágyadt, nagy vörös rózsa, lehajolt, halványlila fénybe vonva az egész láthatárt. A föveny nyugtalankodni kezdett, s néha egy-egy finom, szürke porszalag cikázott el elõttük.

A gyenge leány a férfira nézett. Soha szebbnek nem találta. Fekete haja rásimult barázdás, fiatal homlokára, csak orrát és magas homlokát látta a félhomályban. Egy izma sem rándult.

Egyszerre azonban észrevette magát a leány. Nagyon messze voltak. Elõttük egy erdõ. Házak sehol. Remegve fordult vissza. Futni akart. De a hajóállomást abban a pillanatban takarta el egy porfelhõ.

A vihar nõtt. Õrültség lett volna nekivágni a tomboló szeleknek.

A fakír ott állt a folyó partján. A leány kétségbeesve kiáltott hozzája. Az õrület rekedt, elfúló hangján. Hogy mentse meg, vigye vissza az anyjához, ne hagyja elveszni. Hogy mûveljen csodát, hívjon egy hajót, hiszen a fakír mindent tehet. De a fakír nyugodt volt. Nem ölelte át. Nem csókolta meg. Nem is közeledett hozzá. Még most sem. A haját dacosan tépte a fergeteg, s õ mozdulatlanul állott az elemek háborgó forradalmában.

A leány tanácstalanul járt-kelt. Elszaladt tõle, visszament hozzája, csak õ maradt mozdulatlanul.

A fekete viharban egy hófehér szoknya fodrai libegtek.

A fakír a kikötõoszlopra dõlt, s nézte a nyugtalankodó vizet, a vágtató habok zöld táncát. Távolban a hajóhíd s a kikötõállvány békanyálas deszkái csikorogtak és sóhajtoztak. A csónakok láncai csörögtek. A fakír a part legszélére ment, szeretett volna beleugorni a hullámokba, de ezt hitványságnak tartotta. Elég erõsnek érezte magát, hogy itt maradjon. Közönyösen hallgatta a víz sziréndalát, ezt a tündéri parancsszót, mely a természet megtaposott és megpacskolt kebelébõl szól olykor hozzánk, és hív és csábít, hogy hagyjuk itt a földet s vessük magunkat a hullámokba.

A lány újra feléje sietett. Zokogva kérte, hogy mentse meg.

A fakír mosolyogva intett neki, hogy ne féljen. Belebámult a türemlõ vízlepelbe, s hajlékonyan elõrehajolt. Megfájdult a feje: szemében egy pillanatra fölvillantak a lángok, azok a régi lángok. Aztán újra nyugodt lett. Lehajtotta nagy, bozontos fejét, a vízre bámult, s ajkai remegtek hangtalan, furcsa mozgással. Odaállt a part meredek oldalára s bûvös könnyûséggel ment a vékony sziklaperemen.

A folyó mindig lüktetõbb és lázasabb lett. Õ pedig egyre merészebb, szenvedélyesebb és különösebb. Türelmetlenül tekintett a mozgó égre, s félt és lihegett a belsõ láztól. Elõtte csúszott a folyó sziszegõ zöld kígyója, és õ úgy feszült meg ott, mint egy titokzatos keleti kígyóbûvölõ. A fakír akaratának engedelmeskedik a vihar.

Szédült. Úgy érezte, rögtön magához rántja a dühös áradat, melyre minden szenvedélyét, haragját akarta hárítani. Erei kidülledtek a homlokán, s parancsolt a fékevesztett folyónak. Egyre zöldebben dagadtak föl a habok, a kavargó szemetet sodró vízpúpok.

Nagyon szenvedett, de tudta, hogy közeleg szenvedései jutalma. Távolban kigyulladtak a hajólámpások, s halkan föllobbantak a hídcsillárok. Minden izma reszketett. A haja szemébe lógott, sötét kalapja alatt könnyesen égett lángoló szeme. A lány bizalmasan simult hozzája, de õ meg sem mozdult.

Elõrehajlottak mind a ketten. A vihar utolsó erejét adta ki. A víztölcsérek az égig csaptak föl, fönn ezer és ezer villám kék erezete száguldott, a hidak remegtek s az oszlopfõnél bömbölve ágaskodott föl a korbácsolt, gyöngyös víz, míg a legmagasabb hullám ormán küszködve megjelent a hajó.

Mind a ketten fölsóhajtottak. A lány csalódottan mosolygott. A fakír azonban megragadta, s vaskarokkal a mennykövek csattogása közt rohant vele a hajóállomásra.

Két perc alatt odaértek. A fakír talpra állította a leányt.

Nyugodt volt, és büszke. A vihar szíve dobogására táncolt.

A hajó ájulatos nyikorgással, sziszegõ kötelekkel kikötött. Halottfehéren nézte. Aztán levette a kalapját, meghajolt a leány elõtt, és sötéten mosolyogva, egy finom mozdulattal, akárcsak egy bálrendezõ, a remegõ hajóra mutatott:

- Tessék beszállni!

1905