HALÁL UTÁN

1.

A diákszoba tintás asztalán szomorúan bóbiskolt a gyertya. A fiúk tanulni próbáltak, de sehogy sem sikerült nekik.

- Szegény György... - mondotta az egyik, és nyomban elnémult.

- Ki gondolta volna?...

- A halottaskamrában fekszik, már hiába megyünk - szólt a másik, a romantikus hajlamú és naiv, aki néha titokban verseket írt. - Kilenc óra. Ne is beszéljünk róla ilyenkor, majd holnap reggel. De annyit mondok, most már nem szabad szégyellnünk, hogy Györggyel együtt laktunk, végre is barátunk volt.

- Szegény, már úgysem hazudik többet...

- Nem viszi el a fehérnemûnket...

- Nem issza meg reggel a tejünket - pityeregte a legkisebb.

Siralomházbeli hangulat ereszkedett le a szobára. A szomorúság föléjük nehezedett, reájuk hasalt, beleette magát a lelkükbe, mint a csúnya, novemberi köd. Az egyik nagy falás kenyeret nyelt le, a torkába csurgó könnyeivel együtt, hogy a zokogását elfojtsa, a másik fütyülni kezdett, de szájában elnémult a hang. Gábor dühösen az asztalra csapott:

- A keservét, mit bolondoztok?

Az asztaltábláról ijedten ugrott fel a vékony papírszelet, szegény Györgynek utolsó írása. Kezükbe vették, és újra-újra elsilabizálták a kusza, póklábú betûket, az asztalra meredtek, s nem mertek többé mozdulni, mintha féltek volna egymástól. Lesték az ajtót. Nem nyílott ki. Máskor, ilyen idõben már mindig otthon volt, elette a vacsorájukat, telefüstölte a szobát, azután pedig dunyhájukkal ágyat vackolt magának a fürdõkádban, és elaludt. A szobában most csend volt. Megijedtek a hallgatásuktól, nem értették megdöbbenésüket. Miért rontja el az éjszakájukat ez a lerongyolódott, éhes diák, akivel folytonos pörlekedésben állottak, s még az utcán is szégyenkezve mentek vele?

- Te könnyezel.... - szólt Gábor, és szemébe nézett a fiatal bölcsésznek.

- Te is...

Hallgattak, és mindnyájan megtörülték a szemüket.

2.

Reggel a havas égbolton búsan kóválygott a téli hold, sápadt volt az éji dorbézolástól, és szomorúan nézett a fiúkra, mikor elindultak Györgyhöz.

De minél tovább nézték, annál méltóságosabbnak tûnt fel nekik ez a hideg, hallgatag földdarab. A rögtönzött ravatal hihetetlenül magasra nõtt a szemükben, s György fönt, egészen fönt, mint egy király trónolt, fehér szájjal, átlyukasztott fõvel. Sebe fekete tapasszal volt beragasztva, arca a halál finom soványságától átszellemült, merev és nyugodt maradt, mintha most is pózolni akarna, de már sokkal komolyabb modorban. Ajkait egy végsõ elhatározás groteszk dacában összeharapta, hirdetve, hogy akart és gyõzött. Úgy látszott, hogy jól beletalálta magát új hivatásába, kényelmesen elnyújtózott, és ügyet sem vetett rájuk.

- Ez György? Ez György...

- Volt - igazította helyre az, aki a filozófiával foglalkozott. A vigyorgó, hóbortos diák illedelmesen összetett kezekkel feküdt elõttük. Néha-néha mintha valami jeges fuvallat csapott volna az arcukba.

Nem zavarta õket senki. Zavarba jöttek, s nem tudtak mit csinálni. Bizonytalanul forgó szemekkel tekintettek körül.

Megrémültek. Ez az ember, akit senki sem vett komolyan, halálos komolysággal, tettének mintegy pöffeszkedõ öntudatában meredt rájuk. A szívük megdobbant: minõ erõs és szilárd volt! Kérdés kérdésre tolult az agyukba: hátha egész életében csak alakoskodott, hátha mindig ily komoly maradt a lelke mélyén, mint most? Kezdték megérteni és szeretni. Megborzadtak. Sietve otthagyták a halottasházat, és könnyes szemmel beszélgettek.

- Ez a György mégis erõs, nagy ember volt. Mindig megtette, amit akart.

- Igazán kár érte. Olyan jó volt hozzánk...

A kihûlt fõ gondolatai lassan keringeni kezdtek az agyvelõkben:

- Emlékeztek, mit mondott mindig? Unta az életét, nem akart dolgozni. Ki parancsol nekem? Én. Ki nagyobb úr nálam? Senki. - A világ tõlem felfordulhat, a sárba fekszem, és az eget nézem...

Nyomban összegyûjtötték a pénzt, s elhatározták, hogy õk maguk fogják eltemettetni, fájt nekik, hogy a névtelen halottakkal egy sírban porladjon szegény barátjuk.

Azután, mikor a diáktanyán újra kigyúlt a gyertyaláng, mozdulatlanul, szomorúan ültek a szobában, és róla beszélgettek.

- Kerek élet, igazán nagyszerû élet - kiáltott fel a titkos költõ.

- Talpig ember, igazi jellem!

Másról nem is volt szó. Mindenki érezte szelleme nyomását, s nem tudott neki ellentállni. A sovány fiú pedig, aki filozófiát tanult, lefekvés elõtt ezt írta be a naplójába:

„Különösek ezek az emberek! A halál elõtt térdet hajtanak, mert nem ismerik, az életet azonban nem tudják megbecsülni. A halál méltóságot ad a legutolsó koldusnak is. Nincsen nevetséges halott. Haljon meg a király bohóca, és csörgõsipkásan, fekete félholdas, rizsporos arcával százszor komolyabb, mint maga ékes ornátusban ülõ ura.”

3.

A temetés napján éles szél fütyült, a fiúk jól összehúzták a kabátjukat. Rozsdavörös leveleket zörgetett a szél, az égen fekete felhõk tolongtak, csak a szélükre hímezett halottas ezüst pántlikát a fehér õszi napsugár.

Maguk vitték le koporsóját az udvarba. Ez a halotti pompa, a sok nép, a régi latin ének, a szemfedõ drága selyemfodra azonban még mindig valami hihetetlennek tetszett nekik, nem tudták elképzelni, hogy mindez azért az emberért van, aki benn a cifra faládában a halottak egyszerû öltözetében pihen, és vár, vár.

Már egész legendákat meséltek róla, minõ nemes szívû, okos és tehetséges volt.

- A testvérünk halt meg benne...

- Senki nem szeretett bennünket így, senki...

A szobában szentté vált minden tárgy, melyhez hozzáért. Esténként elõ-elõvették a kis forgópisztolyt, akkora volt, mint egy nagyobbacska tollkés, és csodálkoztak, hogy ez a semmiség oltotta ki az életét. Kézrõl kézre adták, belenéztek a szûk, fekete csõbe, és a hideg futott végig a hátukon. A könyveit finom selyempapírosba göngyölték, és türelmesen betûzgették megjegyzéseit.

- Nem érted... György másképpen értette. Õ mély ember volt. Lángész.

Elmosódó képe köré csendesen szövõdött a halottak aranyos fénykarikája.

- Halvány arcú, aranyszõke hajú fiú volt - mesélték a többieknek. - Olyan, mint egy szent... mint egy Adonisz.

Mikor együtt voltak, Gábor gyakran félretette a könyveit, és álmodozva mesélt róla.

- Istenem, hol lehet mostan, vajon gondol-e ránk?

- Száz év se kell, és mi is ott leszünk, ahol õ. Betemetnek egy csúnya, hideg gödörbe.

- De miért is törõdünk akkor. Tedd el a könyvedet.

- Minden butaság. A legtöbbet ér még az álmodozás...

- Az eget nézni... az a legszebb...

Téli estéken, mikor az udvarra nyíló diákszoba ablakán zúzmara fehér csillogása szûrõdött be, lámpagyújtás elõtt gyakran elbeszélgettek szegény barátjukról.

- Olyan jó volt, mint György...

- Olyan okos, mint õ.

Énekeltek, fütyörésztek, gyufákat gyújtogattak a sötétben. Azután csendben meggyújtották a lámpát, elõkeresték a csészéket, és míg fõzték a teát, a spirituszláng kék lobogásában megjelent elõttük az õ sovány, szomorú képe.

1905